Pocsaj nagyközség Magyarország peremén, Hajdú-Bihar megye keleti szélén, Debrecentől 32 km-re, a Bihari síkságon, az Ér-, és a Berettyó folyók találkozásánál, a trianoni „gúny- határ” mentén terül el. Területének legnagyobb része a lösszel borított Érmellékhez tartozik, amit a gyalázatos Versailles-i diktátum új országhatára kettéhasított. „Biharország”-ból ez a kis rész megmaradt magyarnak.
Az őskor óta lakott település.
Régészeti leletek alapján bizonyítható, hogy ezen a vidéken már a pattintott kőkorszak végétől élnek emberek. Ekkor még valószínűleg csak ideiglenesen tartózkodtak ezen a túlnyomórészt mocsaras helyen, ám a terület állandó benépesedése a csiszoltkő-korszakban már megtörtént. A jelek arra utalnak, hogy a területet és a rajta szépen fejlődő kultúrát, időszámításunk előtt kb. 2000 évvel valamilyen természeti csapás érhette és az itt virágzó települések elnéptelenedtek. Ezzel egy időben egy harciasabb és fejlettebb technológiával rendelkező népcsoport nyomult be erre a területre, mely később megtelepedett a mocsarak közötti tisztásokon. Ez a bronzkor időszakában történt. Fő foglalkozásuk az állattenyésztés és vadászat, halászat volt, csakúgy, mint a következő nemzedékeknek egészen a 20. századig. Abban az időben volt egy időszak, amikor a békés együttélésnek köszönhetően egy sajátos kultúra alakulhatott ki, melyet Ottományi-kultúrának neveznek, mivel Ottomány (Öt-tömény) környékén találtak először a régészek erre utaló leleteket. A vaskor i kultúra megjelenése az Érmelléken körülbelül az időszámításunk előtti 800-as, 700-as évekre tehető. A népvándorlások idején kelták is éltek ezen a vidéken Kr. e. 350-150 között. Utánuk dák és szarmata népcsoportok pásztorkodtak erre, méghozzá szabadon, mivel a rómaiak inkább elkerülték ezt a mocsaras földterületet. Később, az időszámításunk szerinti 300 körüli időktől, szórványosan áthaladtak a vidéken gót, hun, gepida és avar néptörzsek, melyek több-kevesebb ideig meg is telepedtek itt. A 900-as évek táján a magyarok végleges letelepedéséről árulkodnak a nyomok.
Az Érmellék a Partium egyik térsége. Elhelyezkedése Bihar és Szilágy megyék közé tehető, a Kraszna és Berettyó folyók közé. Nevét a rajta áthaladó Ér folyóról kapta. (A középkori Magyar Királyság három részre szakadása után a Partium felett az erdélyi fejedelmek, mint „Magyarország részeinek urai” uralkodtak, azzal a kikötéssel, hogy a fejedelmi dinasztia kihalása után e területek visszakerülnek a királyi Magyarországhoz.)
Az Ér folyó megnevezése már a 13. században fellelhető: Anonymus „Humusouer”, vagyis „HUNOS ÉR” néven említi. ( Ennek az elnevezésnek az oka valószínűleg az, hogy itt volt Atila/Etele hun királyunk hatalmas kiterjedésű katonai szálláshelye.)
Az Érmellék, mint tájnév, először a leleszi, prépostság oklevéltárában fordul elő 1445-ben Éradony határának említésekor „Ermellek terrae arabilis” néven.
Az Érmellék az országhatárral párhuzamos, kb. 5 km széles lefutású kistáj. Az Érmelléki löszös hát a Berettyó–Körös-vidék északkeleti kistája Hajdú-Bihar megye keleti peremén. A 184 km²-es vidék a Berettyó mellékvize, az Ér völgyének lösszel borított hordalékkúp-síksága. A Berettyó síkjától tereplépcső határolja el.
Az Érmelléket mai értelemben az Ér síkságára, a Krasznától a Berettyóig terjedő területre, a Nyírségi-dombok és a Szilágysági dombok területére értjük. Ha így tekintünk erre a tájegységre, akkor Érmindszenttől (Ady-falva) Bihardiószegen keresztül, egészen Pocsajig – ahol az Ér és a Berettyó folyók egymásba ömlenek-. ez a terület kb. 1600 km²-re is becsülhető, amit a Berettyó síkjától tereplépcső határol el. A kistáj legmagasabb pontja Pocsajnál 133,6 méter, a tengerszint feletti magasság délnyugaton, a Berettyó völgyében 88,6 méterig süllyed.
Amint Létavértes és Pocsaj között haladunk, az országhatár felé eső oldalon ezt a különleges tájat pillanthatjuk meg. A mintegy harminc méternyivel mélyebben elterülő részt Érkapunak hívják. Ez az Érmellék romániai részének folytatása, ami 25-30 méter meredek lejtőként tárulkozik elénk. A lejtő aljánál pedig az Ér és a Berettyó fűzfákkal övezett medre kanyarog tovább.
Nem csoda, ha az alföldi sík vidékhez szokott embernek olyan érzése van itt, mintha hegyvidéken járna.
Az Ér völgyét több millió év alakította ki. A 250 millió évvel ezelőtti Herciniai-hegységrendszer hatásai figyelhetőek meg a föld alatt: egy törésvonala a mélyben az Érmellék alatt húzódik. Erre rakódott rá később a Pannon-tenger vastag üledéke, mely azzal magyarázható, hogy a Kréta időszaktól kezdődően fokozatosan süllyedt a kristályos talapzat. A hegységek kiemelkedése a geológiai újkor végére megállította ezt a süllyedést és a tengeri lerakódást, mellyel egyidejűleg a Pannon-tenger tóvá zsugorodott össze. Az Érmellék mai felszínének kialakítását az eljegesedések közötti melegedések (interglaciális) okozták, amikor a megolvadt vizek az Alföld felé ömlöttek. Az Érmellék kialakulásában fontos szerepet játszott a Szamos, a Tisza, valamint a Kraszna folyók, amelyek hatalmas hordalékkúpot alkottak maguknak. A Tisza és a Szamos is az Érmelléken keresztül talált medret a Körösökhöz. A Würm-glaciális végén megsüllyedt a Bodrogköz és a Szatmári-síkság, így a Tisza és a Szamos is fokozatosan elhagyta az Érmelléket és átváltott mai mederfolyásába. Mintegy 7000 évvel ezelőtt kezdődött az a süllyedéssorozat, amelynek nyomán a Szamos és a Kraszna áradásai megrekedtek az Ecsedi-láp tálszerű süllyedékében. A szárazabb időszakokban a szél kikezdte az iszapos hordalékot és löszös porréteget hagyott a környéken. A vízjárta, lápos, mocsaras területeken gazdag mocsári jellegű növény- és állatvilág alakult ki, míg a magasabb helyeken erdők és tisztások képződtek. Miután a Kraszna is elhagyta a völgyet, a Szekeres erdőből eredő kispatak, az Ér lett a vidék ura. Ebbe az 50–60 km hosszú és 5–10 km széles völgybe ömlött bele még a Kékéc, a Csaholy patak, a Hideg-, László-, Malom- és Móka-Ér, valamint a Szilágysági-dombokról a záporpatakok vize.
Ez a vidék hosszú időn keresztül mocsári táj arculattal büszkélkedett, ám az Ér vízrendszerének szabályozása sok hasznos lehetőséggel kecsegtette az embereket. 1960-ban az Állami Vízügyi Bizottság elfogadott egy általános csatornázási tervet, melynek kettős célja volt: a folyó mederbeterelése, szabályozása, valamint a lecsapolt terület mezőgazdasági hasznosítása. A munkát 1967-ben kezdték el. Azonban ez a lecsapolás több kárt okozott, mint hasznot, hiszen a lecsapolt vizeket nem öntözésre használták, hanem elterelték, még a kisebb halastavak egy részét is lecsapolták. Az ökológusok javaslatát egy rezervátum kialakítására a kommunista állam figyelmen kívül hagyta, hogy minél több termőföldet nyerhessen a lecsapolt területekből. A kommunista időkben erre a csodálatos vidékre szarvasmarha- és sertéstelepet épített a termelőszövetkezet, majd ott tárolta a trágyát legalább 50 éven keresztül, és a hígat egy csövön keresztül egyenesen a tóba engedték. Így az a 6-8 méter magas domboldal tetejéről lefolyt a Tövises-tó, illetve ősláp vizébe, ami napjainkban már szerencsére Natura 2000-es védelem alatt álló terület.
Ezért rövid időn belül eltűnt a csodás növény- és állatvilág, amely benépesítette az Érmelléket. Egy-egy kisebb területen még ma is próbálja a nád, sás, káka visszanyerni régi területeit, de a kolokán, a terület jellegzetes vízinövénye már csak az emlékekben él. Eltűntek a gémek, a vízityúkok, cankó, poszáta, bíbic, vöcsök-tanyák, a gazdag halállomány is nagyon megritkult, melyek a táj fő állatvilágát alkották. Az emberek sem járnak már a „lapos fenekű hajóval”, amelyekről már csak a temetőkben használt fejfák emlékeznek. Manapság a békászó sas és a hamvas rétihéja fordul meg a vidéken.
A terület földtani értékei nemzetközi jelentőségűek, gazdag az őslénytani lelet anyaga. Előkerültek őstulok, szarvas, vadló ősemlős maradványok.
A lecsapolás előtt a vidék a hínárral borított tavak, a végtelen nádrengetegek, az ingoványos mocsarak és zsombékok birodalma volt. Néhol még felfedezhető itt az őstáj néhány jellegzetes vonása. Az évezredek során a mocsári talajra lerakódott pollenszemek tanúsítják, hogy a terület növénytakarójának a kialakulása hosszú fejlődés eredménye. A Gálospetriből származó leletek bizonyították, hogy a mamut, az ősrinocérosz, valamint az ősjávorszarvas is jelen volt a vidéken. Egyes napvilágra került fosszilis madárcsontok arra utalnak, hogy egykor ennek a vidéknek a siketfajd, sőt a sarki hófajd is lakója volt. A természetes növényzet átalakítása során elsőként az erdők estek áldozatul: mintegy 300 évvel ezelőtt még hatalmas szálerdők borították a vidéket.
A terület flórájának első szakavatott kutatója Janka Viktor, híres botanikus volt. Az ő nevét viseli az a ritka növényfaj (Fumaria jankae), melynek máig ismert termőhelyei csak az Érmelléken találhatók. A kutatások 1996-os szakaszában a vidékről 1048 virágos növény, valamint harasztfaj ismert. Legnagyobb arányszámban (43,7%) az Európa és Ázsia északi mérsékelt égövében honos csoportba tartozó fajok vannak jelen. A terület vegetációjának legjellegzetesebb képviselői a vízi- és mocsári növénytársulások. A vízben szabadon lebegő hínárnövényzet legismertebb képviselője a kolokán (Stratiotes aloides) volt, ma már azonban teljesen eltűnt a vidékről a lecsapolások következményeként. A gazdag halállomány, a Duna-deltához hasonlóan gazdag madárvilág is ilyen sorsra jutott.
Egyedi érték az országos jelentőségű Szamos-morotva eredetű láp, a Pocsaji Tövises. A mintegy három kilométer hosszúságú, háromnegyedkör alakú morotvát rétegvizes források táplálják. A terület nagyon érdekes növénytani ritkaságokat tartogat: tömegesen fordul elő a lápi vidrafű, a gyilkos csomorika és a kúszócsalán. Keskenylevelű gyapjúsás is él itt. A közelben találták meg a magyar látonyát, amelyet az elmúlt negyven évben sehol sem láttak. Ugyanitt él az iszapfű és a pocsolyalátonya. Jelenleg a tiszántúli flórajárás 3-4 fennmaradt lápjából ez t tartjuk a legfajgazdagabbnak. A lápnak egyedülálló csiga- és hüllőfaunája van. Érdekesebb fajok az elevenszülő gyík, a rézsikló és a homoki gyík.
A gyengén szikesedő mocsárréteket kedveli a pompás kosbor és a korcs nőszirom. Iszaplakó növény a magyarpalka. Ezeken a nedves réteken költ a haris, róla csak késő tavasszal, kora nyári éjszakán hallható hangja árulkodik. Szárazabb szikeseken fordul elő a sziki kerep, a sziki útifű és a szórványos elterjedésű sziki kocsord.
A löszpusztagyepek jellemző füvei a barázdált csenkesz, az élesmosófű, a fenyérfű és a kunkorgó árvalányhaj. Áprilisban a több ezres tőszámú tavaszi héricsmező pompázik. Egy orchideafaj, az agárkosbor is előfordul a környéken. Még közelebb az országhatárhoz az egykori vízivilágot csillogtató fajgazdag mocsarak húzódnak, mint Pocsajnál a Háromág, melyben kolokán, látonyafélék, sőt a ritka rovarevő hínár, az aldrovanda is megtalálhatók. Tovább haladva az országhatár felé, ahogy a terep löszhátba emelkedik, lelték meg az ország legnagyobb ismert öldöklő aszat állományát. Ezt az erdélyi elterjedésű ritkaságot korábban már kihaltnak hitték.
A Lányvár alatti morotva mintegy 10.000 éves. Országosan is ritka növény- és állatfajok élnek itt. A növények közül a tőzegpáfrányt, gyilkos csomorikát és vidrafüvet érdemes kiemelni. A Kopaszdombi löszpusztagyep legnagyobb értéke a kora tavasszal tömegesen nyíló tavaszi hérics, megtalálható még itt a kunkorgó árvalányhaj és a magyar kökörcsin is.
Igen értékes a láp puhatestű- és hüllőfaunája. Madarak közül a nádasokban fészkelő barna réti héja, a közelben költő fakó réti héja, a löszfalak madara a gyurgyalag, valamint a vonuláskor idelátogató ragadozó madarak a legfontosabbak.
LÁNYVÁR
A Lányvár i.e. 1000 körüli bronzkori építmény. Pocsaj község határában, a falu templomától ÉK-re 2,8 km-re, a Nagylétára vezető út D-i oldalán, attól DK-re 500 m-re, a falu felé terjedő plató (Magaspart) szélén, 123 m magasan találhatók a Leányvár maradványai. A pocsaji Leányvárról okleveles adatok nem maradtak ránk. Fényes Elek 1851-ben Leányvár omladékait említi. A “Leányvár” elnevezéshez a múlt századi hagyomány érdekes magyarázatot fűzött: Eszerint ezt a várat adta volna Marót fejedelem Hanza leányával menyasszonyi ajándékul Árpád fiának, Zoltánnak. A várdombon és környékén már az őskorban is éltek emberek. A népvándorlás-kori erődítményben egy 1956-ban zajló ásatás során neolitikus és bronzkori teleprészt tártak fel. A várat az Árpád-korban is lakták. Erről többek között az 1954-ben előkerült középkori cserepek tanúskodnak. A vár felhagyása után a dombon még a középkor folyamán templomot emeltek, mellette temető terült el. Zoltai Lajos 1912. április 19-én és július 5-én járt Pocsajban. Megtekintette és lerajzolta a Leányvárat, ahol őskori cserepeket gyűjtött. A Leányvárat erdő borítván, feltárásra nem gondolt. A vár platója ovális alakú, 26 m széles, 37 m hosszú. Felszínén épületeknek nyoma sem maradt. A platót a K-D-Ny-i oldalon kb. fél méter mély és 6-8 méter széles árok keríti. A vár legsebezhetőbb É-i részét kettős sánc védte, mely napjainkban kb. 3 m mély. Ezt a területet nyáron szinte járhatatlan bozót fedi
Pocsaj községtől kb. 2 kilométerre északkeletre, a Létavértesre vezető útról jobbra leágazó betonúton lehet megközelíteni. Az úttól a falu felé húzódó plató szélén sűrűn benőtt területen található a vár maradványa.
A várat az Árpád-korban lakták. 1954-ben középkori cserepeket találtak a területén. A vár és környéke már az őskorban is lakott terület volt. 1956-ban a területen neolitikus és bronzkori teleprészt tártak fel. A vár elhagyása után a középkorban templomot emeltek a dombon és mellette temető terült el.
A 26×36 méteres ovális alakú várat ma is jól látható 6-8 méter széles árok veszi körül. A könnyebben támadható északi oldalán kettős sánc védte.
A Leányvárról a hagyomány azt tartja, hogy azt Marót fejedelem Hanza nevű leányával, menyasszonyi ajándékul adta Árpád fejedelem fiának, Zoltánnak. A várról okleveles adatok nincsenek.
„A várdomb helyén régen egy nagy vár volt. A várat Árpád apánk kapta egyik lánya hozományaként. A fáma úgy tartja, hogy hatalmas lakodalmat tartottak benne: innen kapta a Leányvár nevet.
Egy másik felbukkant magyarázat szerint egy török basa őriztette itt a lányait, akiket a kérők meg akartak szöktetni, el akartak rabolni.
Harmadik és eléggé általánosan elterjedt magyarázat a névre az, hogy egy halott leányt találtak itt, aki nem idevaló volt, s akinek a szelleme bizonyos alkalmakkor kísért, hazajár. Egy valaki tudni vélte, hogy egy leány ebédet vitt az apjának és ezen a részen egyszer csak nyomtalanul eltűnt, soha nem került elő. Végül itt egy erdész a föld alatt kincset talált, amit egy fehérruhás lány szelleme őrzött. Többen tudni vélik, hogy egy réges-régi vasajtó van a föld alatt és aki oda bejuthat , rengeteg kincset talál mögötte.
Valamikor nagyon régen, még az apám nagyapjának az idejében egy halott leányt találtak a várdombon. A lányon szép fehér ruha vót. Kiment az egész falu megnézni. De senki se ismerte, nem idevalósi leány vót. A falu népe annak rendje és módja szerint eltemette. Nem a temetőbe, hanem a vár oldalába. Róla kapta a vár a Leányvár nevet. A lány azonban nem nyughatott a sírjában. Minden két évben András-nap éjjelén visszajön és megáll az úton. Ha szegény ember megy arra, kézen fogja és elvezeti a vasajtóhoz. Megnyitja neki és az bemehet. Annyi kincs van bent, amennyit ember még nem látott. Csupa ezüst és arany minden. Aki bemegy, annyit hozhat magával, amennyit csak elbír.
Mikor apám gyerek vót még a titkos vasajtó teljes épségben megvót. Akkora lakat vót rajta, mint egy gyermekfej és se kiásni nem lehetett az ajtót, se felnyitni. Az én gyermekkoromban már csak a keretje vót meg. Biztos, valami villám vagy más efféle csapta ki a sarkábul. Sokat játszottunk ott, de lemenni nem mert senki, meg nem is lehetett vóna. Olyan mély vót, mint egy kút. Egyszer megnéztük, de három petrencés rúd is alig érte el az alját.
Mások meg – nem is kevesen, sokan – azt beszélik, hogy azért hívják Leányvárnak, mert Árpád apánk fia kapta egyik vezér lányával hozományba. A lakodalmat is itt tartották. Hát a leányról nevezik így. Még a török időkben vót itt egy nagyon gazdag basa, akinek négy szép lánya vót. A basa büszke vót rájuk és nem akarta akárkihez hozzáadni őket. De híre ment a szép lányoknak akkor is és sokan próbálták megkérni a kezüket vagy elrabolni őket. Nemcsak a törökök, hanem a magyarok is próbálkoztak. A basa, hogy biztonságba tudja a lányait, inkább nekik adta a pocsaji várat és mind a négyet ide záratta be. Saját katonasága vót a négy lánynak. Sokszor próbálták bevenni a várat, de olyan mocsár vette körül, hogy nem lehetett megközelíteni. Hogy mi lett a lányokkal, azt mán senki se tudja, de a nevét a négy leányról kapta a vár…
NAPSZENTÉLY
A Lányvárral szemben található a Hídközi vár (Földvár) a népvándorlás korából származik. Ép formájával ritkaságnak számít.
A falutól K-re lévő gáton, az Ér-főcsatorna mentén fél km-t megtéve K-i irányban kell letérni, ezután kb. 150 méter távolságban található a vár. Zoltai Lajos 1912-ben Pocsajban. Ekkor kereste fel a Hosszúzugi várat, melynek alaprajzát is felvette. Az erődítményt okleveles források nem említik, területén régészeti kutatásokat még nem végeztek. Tipológiai összehasonlítások alapján feltételezhető, hogy egy törökök által emelt palánkvár lehetett, mely a hódoltsági terület határán a mocsáron átvezető átkelőhelyet őrizte. A pocsaji Rákóczi castellum felépítése előtti időkben emelhették és csupán néhány évtizedig állt fenn. A szabályos négyszög alakú, 22,5 x 21 m belterületű várat 8-10 m széles és kb. 2 m mély árok övezi. Az árok készítésekor kidobott földdel létrehozott sánc magassága kb. 1,5 m.
Vadkörte fa Pocsaj határában:
A vadkörtefa (Pyrus pyraster) különlegességét csavarodott törzse, torz koronaformája mellett tájképi szerepe, illetve a fa helyzete adja, mivel egy, az Ér partján emelt egykori földvár maradványain nőtt: az egykori Diósi-földváron (más források szerint Hosszúzugi vagy Tövisei-földvár), egy közel szabályos négyzet alaprajzú árokkal körülvett földhalmon.
A várat egyes szakirodalmak a motte-típusú várak közé sorolják. Az ilyen típusú földhalom várak a 12-14. század között voltak használatban Magyarországon. Érdekes párhuzam Borsodból, hogy ott is, ahogyan Pocsajon is két ilyen földvár, egymáshoz közel, de két különböző birtokon, és település határán áll. A Hosszúzugi az Apáti pusztán, míg a Cseteházi földhalom vár Kasza puszta területén található. Feltehetően egykor két különböző birtokos kezén. Az említett időszakban a területet két család, az Ákos-nemből származó Álmosdi és Pocsaji családok bírták, a másik család a Gutkeled nemzetség volt.
A fa magassága mintegy 10 méter, mellmagassági átmérője 150 cm. A fa pontos korára vonatkozóan nincsenek adatok, de mérete, törzsátmérője alapján feltehetően 150-180 év körül van, amely az alföldi, túlnyomóan mezőgazdasági környezetben ritkának számít, és a faj életkorának felső határát közelíti. Gömbölyded, szabálytalan koronája korábbi csúcsszáradások nyomait viseli. Törzse különlegesen csavarodott, cserepesen repedezett. Amellett, hogy a fa értékes tájképi elem, őshonos fafajról lévén szó, értékes madár- és rovarélőhely. A földvár sáncain, lejtőin értékes löszgyep (Salvio-Festucetum rupicolae) található, árvalányhaj és csenkesz fajokkal, amelyet invázív fajok betelepedése, illetve cserjésedés, bozótosodás veszélyeztet.
A fa jelölésének célja, hogy a különleges történeti-természeti kultúrtáji környezetben fennmaradt fa jelentőségére felhívja a figyelmet. A fa a Bihari-sík Tájvédelmi Körzet határaihoz közel, de azon kívül áll. A Diósi-földvár szerepel az ’ex lege’ védett földvárak jegyzékében és országos adatbázisában. A rajta álló körtefa és természeti, történeti, táji környezete véleményünk szerint szintén figyelemre méltó.
A RÁKÓCZI VÁRKASTÉLY
A várőrség feladata a Berettyó és Ér hídjának, mint fontos átkelő és vámszedő helynek a védelme volt. Ezt az utcát azóta is Bástyának vagy Vámnak nevezik az idősebbek. A vár helyét most egy nagy domb és alatta egy háromágú pince jelzi.
AZ ÉRMELLÉK ÉS A TURUL NEMZETSÉG TÖRTÉNELME:
Ez volt a Turulok és Gutkeledek hazája, Atila/Etele katonai szálláshelye, Vata birtoka, A Mágusok lázadásának központja…
Atila/Etele számos utóda közül Csaba királyfi arany ágacskája az Árpád-ház vérvonala.
Azonban Csaba volt a legfiatalabb gyermeke Atilának.
Hol van Atila több tucat fiúgyermekének – akik idősebbek voltak Csabánál- a családja, akiknek több jogalapjuk lehetett volna a trónra, mint az Árpád-háziaknak?
Atila fiának Aladárnak a vérvonala a Gutkeled nemzetség.
A Gutkeled család évszázadokon keresztül olyan Rákóczikat, Bocskaiakat, Batthányiakat, Dobót, Ady-t adott a nemzetnek akiknek a családfája Aladáron keresztül Atiláig nyúlik vissza.
AZ ÉRMELLÉK- A TURUL NEMZETSÉG ŐSI BIRTOKA
Pocsaj földtani, botanikai, történelmi és szakrális értékekben igen gazdag a település.
Említésre méltó a település kilenc földvára, hat kunhalma/kurgánja, a Csörsz- árokrendszere, melyek mind egy óriási, több tíz hektáros erődrendszer részeit képezték, ami érthető, ha tudjuk, hogy itt állomásozott Atila/Etele hadi népe. ( Még ún. „római” kikötő is volt ezen a részen…)
Táltosok, mágusok szálláshelye volt a mocsaras részek védelmében megbújó Napszentély.
Ősi hitünk és életmódunk utolsó fellegvára volt ez a vidék. Szkíta-mágus Napvallásunk bizonyítéka az itt talált Napszekér, Lélek-kocsi. „A Pocsaji kocsi a rajta látható Idő-Tér-Nap ábrázolásokkal, a világok közötti utazásnak a szimbóluma.”
A Turul nemzetség, vagy Turoly nemzetség (Túroly) ősi Árpád-kori nemzetségeink egyike. A fennmaradt hagyományok szerint, amikor a hazatéréskor („honfoglaláskor”) az egyes törzsek és nemzetségek között felosztották az országot. Érmelléket és környékét a Turul nemzetség kapta meg.
A Turul nemzetségbeliek ősi birtokai Berettyószéplak környékén és Érmelléken feküdtek. Érmelléki birtokai a Gutkeled nemzetség és más középbirtokos kisnemesek birtokai között terültek el.
Kézai Simon leírása szerint a honfoglaló Árpád fejedelem is e nemzetségből származott, bár állítására pontos bizonyítékunk nincs, de az Árpád-korban még létezett Turul személynév, mely helyneveink bizonysága szerint idővel Turolyra, majd később Turonyra változott: az oklevelek tanúsága szerint 1229-ből ismert Turoly ispán neve, és a ma Veszprém megyébe eső Tapolcát is eredetileg Túroly-Tapolczának hívták, s ennek vérségét a kortársak is Túroly nemzetségnek nevezték el.
A Turul, Túroly nemzetség ágai Bihar megyéből ismertek, de nevének létezését a Dunántúlon is több helységnév bizonyítja.
A hazatérés („honfoglalás”) idején a település Vata tulajdonában volt, majd a MÁGUSOK lázadásának leverése után Salamon birtokába került, aki az Ákos nemzetség tagja volt.
A XIII. végén került a község a Pocsaji Pályi és az Álmosdi Csire család birtokába, akik 1514-ig uralták a települést. Ekkor ölték meg Pocsaji Lászlót, az akkori birtokost. A település nevét 1291-ben említik írásos formában birtokadományozó levelek. 1425-ben Zsigmond királytól engedélyt kaptak az akkori birtokosok ún. „castellum” építésére, mely kõ- vagy favár építését jelentette. A Rákócziak idején a település fejlődésnek indult. 1629-ban hajdúkat telepítettek le, majd a Berettyó és az Ér folyók összefolyásánál kőbástyákkal és földsánccal megerősített udvarházat építettek. A várban tartotta 1653. június 10-én az esküvőjét Bornemissza Anna és Apaffy Mihály, későbbi erdélyi fejedelem. 1660-ban Szejdi Ahmed pasa megtámadta a várat és a települést Várad felé tartva. Május elején a Pocsajiak a várból kitörve a török utócsapatokra támadtak és alapos pusztítást végeztek. Ezt megtorolta a pasa és 1660. május 9-én elpusztította a községet. Az új Váradi pasa felismerte a község jelentőségét, így 1661-ben helyreállították a várat, illetve a hidat. A Rákócziak után Pocsaj a kamara, majd 1732-ben a Dietrichstein család tulajdonába került. 1750-ben az egykori Rákóczi udvarház romjain vámházat építettek. Az 1738-1740 között dúlt pestisjárvány következtében a falu újra elnéptelenedett. Ez után telepítettek be görög keleti vallású románokat. 1831-ben, a községben újabb járvány, a kolera pusztított. 1822-ben vette meg a községet és a hozzátartozó birtokokat gróf Zichy Ferenc. Ez a család egészen az államosításig irányította a falut…
Az Értől az Oceánig
Ady Endre
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
az írás megjelenésének dátuma a https://www.facebook.com/groups/743885409669454/ csoportban: 2020. október 21.