A téli napforduló után (dec. 21.), amikor az évkörben a leghosszabb a sötétség (éppúgy, mint amikor az ember átmegy a lélek sötét éjszakáján, aminek csak három végkimenetele lehet: őrület, halál, vagy megvilágosodás) három nap „mozdulatlanság” következik.
Várakozás.
72 óra a Fény újjászületéséig.
A lélekben újjászületésig is.
„Három napig tart az esztendő”… Sok mesénk elfeledett, bölcs tanítása ez. Generációról generációra, bár elhalványodva, de mégis átöröklődött őstudás emléke ez, és az is marad mindaddig, amíg a jelenlegi generációt felváltja a degeneráció, és győz az őrület.
A „homály nyelve” a trón (politikai hatalom) és az oltár (egyházi hatalom) uradalmának (hatalom valami, vagy valaki fölött), az őrület diadalának fontos eszköze, mely segítségével elferdítették az Ős Tudást, a Hagyományt. Minden egyes fordítás az eredeti szövegekről egyben ferdítés is volt, és ma is az. A „homály nyelve” a hazugság nyelve. „Jól csak a szívével lát az ember.” Őseink mindent a lelkiismeret aranytükrén keresztül vizsgáltak, mérlegeltek. A jövőt is.
„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?”
„Napjainkban sokan inkább homokba dugják a fejüket, lesütik a szemüket és befogják a szájukat a béke illúziójáért cserébe, de ezzel nem elhárítják, hanem csak még közelebb hozzák a háborút. Akik viszont jól ismerik a múltat, tanultak a történelemből, azok olyan visszatérő történelmi mintázatokat ismernek fel, amelyek a jelen kor politikai helyzetében számukra már vészjelzésekként értelmezhetőek.
A történelem ugyanis nem erkölcsi tanmese, hanem mintázatok tárháza. Ezek a mintázatok pedig különös állhatatossággal térnek vissza, korszakról korszakra, rendszerről rendszerre, nagyjából ugyanazzal a nyelvtani és retorikai szerkezettel. A zsarnoki beszédnek, a birodalmi érvelésnek, az erőszakot igazoló képeknek és hasonlatoknak saját története, nyelve és ismétlődő szerkezete van.
Akik nyitott szemmel és füllel járnak, azok számára bizonyos mondatok ismerőssé válnak, de nem úgy, mint idézetek, hanem mint előjelek. És pontosan tudják, hogy ezeket az előjeleket halálosan komolyan kell venni. Ezt a nyelvet már az ókori Róma tökéletesen beszélte. Tacitus Agricolájában a brit törzsek vezérének, Calgacusnak adja a szót, és ezzel együtt a birodalmi gondolkodás tömör összefoglalását is: „Elhurcolni, gyilkolni, rabolni – ezt hazug névvel birodalomnak mondják, és ahol pusztaságot teremtenek, azt békének nevezik.” Pontos és időtálló megfogalmazás, ami nem sokat változott napjainkig.
A birodalmi önértelmezés lényege, hogy az agresszió civilizációs küldetéssé szépül, melyben a támadó rendet visz, a védekező pedig rendbontóvá minősül. A pusztítás béketeremtésként jelenik meg.
Nem a valódi események számítanak, hanem az, hogy hogyan tálalják a történteket.
Nem az a döntő, hogy mi történt valójában, hanem az, hogy ki beszél róla.
A történelem elbeszélése ebben a logikában a hatalom működéséhez tartozik. A történelmet ezért mindig a győztesek írják, nem pedig a vesztesek.
A középkor ezt a logikát metafizikai szintre emelte. Clairvaux-i Bernát leírásában a fegyveres támadás már nem pusztán politikai, vagy jogi kérdés, hanem üdvtörténeti tett. Itt már nem gyilkosnak, hanem a gonosz megölőjének kell nevezni azt, aki a rosszat pusztítja el. Ez az elképzelés a „gonosz megöléséről” tulajdonképpen az egyházi inkvizíció ideológiai, erkölcsi előkészítésének is tekinthető. Később az egyház erre is hivatkozva lépett fel az eretnekekkel, az egyházi tanokat vitatókkal szemben, ezzel igazolva a tömeges gyilkosságok „jogosságát”.
Az erőszak oka innentől már nem emberi, hanem metafizikai.
A tett nem önmagában értelmeződik, hanem egy „magasabb rendű cél” szolgálatában, melyben a támadó a jó hordozója, a megtámadott viszont a rossz megtestesítője.
A jogfosztás és a gyilkosság már nem erkölcsi kisiklás, hanem kötelesség. A legnagyobb gazság is igazolható, ha a „jó ügy” nevében történik. Főleg, ha „Isten nevében” hajtják végre.
Így lehetett és lehet ma is, Isten nevében a legsátánibb tetteket elkövetni, meggyalázva ezzel a Jézusi szeretet törvényét és Jézus minden tanítását.
A trón és az oltár a sátáni gonoszságok legfőbb mesterei.
„Most jövök a templomból…”
És most ugorjunk egy nagyot az időben. A nyelv korszerűbb, a szerkezet változatlan.
Adolf Hitler 1939. szeptember 1-jén a Reichstagban elmondott beszéde tankönyvi példája annak, miként működik ugyanez a minta a modern tömegtársadalomban
(A beszéd közvetlen előzménye az ún. gleiwitzi provokáció volt: SS-ügynökök lengyel egyenruhába öltözve megtámadták a rádióállomást, majd az akciót lengyel agressziónak állították be. A döntő elem azonban nem az esemény, hanem annak kommunikálása, a hazug propaganda.) :
„Lengyelország ma éjjel első ízben a saját területünkön is tüzet nyitott, mégpedig reguláris katonákkal. 5 óra 45 perctől most visszalövünk! És mostantól bombára bombával válaszolunk! Aki gázzal harcol, azt harci gázzal fogjuk megtorolni.”
Tehát Lengyelország. Tehát szuverenitássértés. Tehát válaszlépésként beállított támadás. A nyelv eltünteti az agresszió kezdetét, és folyamatként mutatja be az erőszakot. A „bombára bombát”, „gázra gázt” formulája erkölcsi szimmetriát sugall: az erőszak tükörként jelenik meg, nem kezdeményezésként. Ez a totalitárius erkölcs alaptétele.
Ezért paradigmatikus
(azt jelenti, hogy valami példaszerű, mintaszerű, egy adott rendszer, korszak vagy közösség általános irányító elveit, gondolkodásmódját és értékeit hordozza, vagyis az adott tudományos, nyelvi vagy társadalmi keretben elfogadott normának felel meg)
ez a beszéd.
Nem történelmi kuriózum, hanem ősmodell.
Minden későbbi mondat, amely „provokációról”, „válaszlépésről”, „önvédelemről” beszél, ebből a nyelvtanból építkezik. Innen már nincs szükség további történelmi kerülőkre.
Orbán Viktor mondata – „nem világos, ki támadott meg kit” –
amely az orosz hadsereg Ukrajna elleni támadásáról szólva hangzott el, a politikai beszéd egyik legősibb és legcinikusabb formulája.
A homály nyelve, amely tudatosan elbizonytalanítja az értelmezést. Egyetlen mozdulattal eltünteti az agresszió kezdetét, egy síkba tolja a támadót és az áldozatot, és erkölcsi zűrzavarrá alakítja azt, ami a valóságban világos.
Ugyanabba a hagyományba illeszkedik, amely Tacitusnál a pusztítást békének nevezi, Bernátnál az ölésből üdvös cselekedetet formál, Hitlernél pedig a támadást „visszalövésként” mutatja be. A miniszterelnök idei utolsó DPK-gyűlésén nyíltan beszélt arról, hogy a kampány vége felé fogják megtámadni politikai ellenfelüket: „Nem mondom, hogy támadjuk meg őket, majd a kampány vége felé. Mindennek eljön az ideje.” Ez a mondat egy jól ismert történelmi nyelvet hoz működésbe: a hatalom nyelvét. Ebben a beszédmódban a felelősség feloldódik, az erőszak értelmezhetetlenné válik, az agresszió kezdete eltűnik. A támadás ténye retorikai alakzattá válik, az okok ködbe vesznek, az áldozat pozíciója bizonytalanná válik.
A történelem hosszú tapasztalata szerint ez a nyelv mindig ugyanazt az irányt jelöli ki, és következményei soha nem maradnak el. A hatalom elsődleges terepe nem az esemény, hanem az értelmezése. Nem az a döntő pillanat, amikor lövés dördül, hanem az, amikor eldől, hogy azt minek nevezzük. Innentől az erőszak már nem cselekvés, hanem narratíva, és aki uralja a narratívát, az uralja a morális térképet is.
A történelem itt nem példatár, hanem emlékezettechnológia. Aki hosszú időn át figyelte, hogyan beszél a birodalom önmagáról, az nem azért „okosabb”, hanem mert felismeri a nyelv előzetes mozdulatait.
A veszély nem ott kezdődik, amikor tankok indulnak, hanem amikor a mondatok elkezdik lebontani az okságot. Amikor nincs többé kezdet, nincs többé felelősség sem. Csak egy lebegő „helyzet”, amelyre reagálni kell.
Ez a beszédmód mindig ugyanarra a pontra fut ki: az erkölcsi szimmetria hamis ígéretére. „Úgy kezdődött, hogy visszaütött…”
Ha minden reakció, akkor nincs támadás.
Ha minden önvédelem, akkor nincs agresszor.
Ha minden homályos, akkor senki sem vonható felelősségre.
Ez nem relativizmus, hanem hatalomtechnika. Nem azt mondja, hogy nincs igazság, hanem azt, hogy az igazság túl bonyolult ahhoz, hogy állást foglaljunk.
A valódi tanulság ezért nem az, hogy „vigyázzunk a propagandára”, hanem az, hogy a nyelv előbb dolgozik, mint a fegyverek. A mondatok előkészítik azt a mentális teret, ahol az erőszak már nem botrány, hanem szükségszerűség. Ahol az áldozat pozíciója nem tagadva van, hanem elbizonytalanítva. És ahol a hallgatás erkölcsi fölénynek tűnik. A legmélyebb figyelmeztetés tehát ez: nem akkor veszítjük el a szabadságunkat, amikor már nem beszélhetünk, hanem amikor már nem tudjuk, mit hallunk. Amikor a mondatok nem informálnak, hanem elaltatják az érzékelést. És a történelem tapasztalata szerint onnan mindig ugyanabba az irányba vezet az út.”
„Te nem vagy cigány. Akkor mi vagyok? Por és hamu.”
Láthattuk, hogy 18000 román „Gábor-cigány” kettős állampolgár (is) fog Száváék, Sztojkáék, Gáspárék meg a hasonlóan „törvénytisztelő”, „bűnözéstől mentes” csoportok közreműködésével az „Orsós klánra” szavazni, és ez csak a jéghegy csúcsa… ez aztán a szuverenitás és nemzeti identitás…
„Te nem vagy király. Akkor mi vagyok? Vajda.”
A legnagyobb bűnösökért a sátán a varjúkirályt küldi, aki hatlovas hintón érkezik a várából, sebesen, mint a vihar, és kivájja a szemüket és a szívüket, hogy soha ne láthassák meg az Istent…
„- Adj király katonát!”
„- Nem adunk!”
„- Akkor szakítunk!”
„- Szakíts, ha bírsz!”
„36 éve Bukarestben felkelés tört ki, miután egy Ceaușescu által szervezett tömegrendezvényen, az évtizedekig szolga román nép nyíltan kifütyülte a nagy „conducatort”.
Nicolae Ceaușescu hitt abban, hogy a néhány napja kitört temesvári felkelés után, még megmentheti magát és rendszerét. Bukarest főterén állt, a több évtizede megszokott díszletek között, és nem hitte el, hogy az embereknek már elege van belőle. Fázva és kifosztva hallgatták, és ő még mindig ígért. Béremelést, nyugdíjemelést, támogatásokat, fényt az utcákra, meleget a házakba. Ígért, miközben a valóság már összeomlott körülötte. A rendszer, amit felépített, már csak magát tartotta életben: parancsokkal, félelemmel és hazugsággal. A nép pedig tudta, hogy minden szó, amit hall, ócska hazugság!
Ceaușescu akkor, ott, az erkélyen állva már nem a valóságról beszélt, hanem az ellenségekről. A „külföldi provokátorokról”, a „reakciós elemekről”, a „nyugati imperialistákról”, akik – szerinte – szét akarták verni Romániát. Ahelyett, hogy felelősséget vállalt volna, inkább mutogatott: kifelé, a világra, a másikra. A diktatúra mindig így működik, amikor eljut a végéhez. Amikor már nincsenek eredmények, marad a bűnbakkeresés. Amikor már nincsen bizalom, marad a propaganda. Amikor már nincsen valóság, marad a mese, hogy „minden bajt mások okoznak”. És ez a mese mindig ugyanúgy végződik…
A rendszer még működik – csak éppen nem értünk, hanem ellenünk.
De a történelem sosem felejt.
A hatalom sosem örök.
Ceaușescu is hitt abban, hogy a népe örökké félni fog tőle. Aztán egy napon már nem félt tőle senki. A csendes tömeg először csak mormogott, aztán kifütyülte a vezért. A pillanat, amikor egy vezető elveszíti a népét, mindig a csenddel kezdődik. És onnantól nincs visszaút. A félelem helyét átvette a bátorság, a csend helyét a hang. És akkor vége lett mindennek.
A varjúkirály sebesen jött, mint a vihar…
És a varjúkirály meséje mindig ugyanúgy végződik:
Ez volt csak a lakodalom! Táncolt itt még a sánta koldus is, táncoltam én is, menjetek oda, s táncoljatok ti is.
Itt a vége, fuss el véle!