Íme, a szép lápot bűzös mocsárrá tették
Poshadt vizét láthatja, ki arra jár
Közepén, hogy nagyobbnak lássák, felfújva testét
Ott pöffeszkedik a megvénült varangy-király
Ebihal korában még senki sem félt tőle
Apró és szép volt, akár egy aranyhal
De mára kövér, vén varangy lett belőle
Akit buta békák halmoznak el csillogó arannyal
Dagadt, ragyás teste tündérrózsán trónol
Békalencsét zabál, szájában nyálas nagykanál
Hártyás lábai előtt sok csúszómászó bókol
Ám hazug brekegése csak szánalmas agyhalál
Kigúvadt, mohó szemmel folyton a mocsarát lesi
Nyelvével izgatottan ajkait nyalogatva, a varangy
Sáskahadak hegedülnek, békahadak fuvoláznak neki
És valahol messze megkondul egy lélekharang
A vén varangynak csak a hatalom számít
Ezért osztja az észt, mint egy tudós csodadoktor
A nézésével hipnotizál és a járásával csábít
Lesz is a kígyónak lábsó, a madaraknak fogsor
A mocsárban hüllő és kétéltű egyszerre lép
Bár letaposnak közben minden virágot
Bölcs vezérének hálás a csúszó-mászó nép
Aki elhozta nekik a szép, boldog varangy-világot
Ám mégsem nyugodt, inkább ideges a mocsár
Trónján rettegve ül a vén varangy, érzi már
A tavaszi égen feltűnik egy árny, kit félve vár:
Egy gólya, és a vénség tudja, hogy érte jön a halál
