(“Amit az Igazság kimondása meg tud ölni, azt hagyd meghalni.” )
FUSSUNK NEKI MÉG EGYSZER!
Aranybulla – Az Aranybulla kiadásának 800. évfordulójára az „NFI” által készített „televíziós sorozat” hat részben, amiből a filmmé összevágott „mozi verzió” tavaszra jöhet…
Nos, megnéztem.
Kár volt, de hát a remény hal meg utoljára…
Értékelhetetlen, dilettáns, méltatlan.
Dokumentumfilmként minősíthetetlen, dedós szint (no, de hát ezt a szintet szánják az „Észbontók”-on és „Lángelmék”-en „kulturálódott” magyarságnak), ami enyhén szólva is inkább bosszantó, mint szórakoztató.
A hirado.hu Aranybulla-filmként hivatkozik a sorozatra és a „főszereplő”, Veréb Tamás szerint “a képi világa túlzás nélkül felveszi a versenyt a tömegek által rajongott Trónok harcával”.
Van ám, nagy arc, meg önteltség, amit a halvány színészi teljesítmény (sem) indokol. Sajnos, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy meg sem közelíti. Ez szomorú. (Maximum a rendkívül hosszú stáblista versenyezhet az említett sorozattal, ami megint csak elgondolkodtató, de megmagyarázhatja, hogy mire ment el az adófizető magyar emberek pénze…)
Olyan távol vagytok még a „Trónok harca” sorozathoz is, mint Makó Jeruzsálemtől. (Hogy stílszerű legyek a történethez: A monda szerint II. András királynak volt egy Makó nevű keresztes vitéze, aki már nagyon vágyott arra, hogy eljusson a Szentföldre. Makó vezér egy alkalommal alaposan felöntött a garatra, s mély álmából felriadva azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig igazából még csak a dalmáciai Spalatóban lehorgonyzott hajón aludt. Ekkor születhetett a napjainkban is használatos szólás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.)
A magyar adófizetők pénzéből egy minőségi, nemzeti öntudatot erősítő, felemelő filmet kellett volna készíteni. Ehhez sem sikerült felnőniük az „alkotóknak”.
A magyarok „ezt érdemlik” az ünnepekre: 23-28 perces részek, beszélő fejek (szakértők, történészek időnkénti megjelenése alkalmával magyarázzák el, amit a színészi teljesítménynek kellene a jelenetekben) lózung prológus, ami szerintük kell majd a megértéshez, primitív párbeszédek, ostoba és vontatott jelenetek, erőltetett és hamis karakterek, narrátor mondja el, hogy mit kell gondolnunk, történelmi tévedések és ferdítések, kardvívó-művész, harcos Gertrúd, hogy divatos, menő női karakterek legyenek a filmben. (Akkoriban egy hercegnőt vívni tanítottak volna?)
Két részt megnéztem, hogy ne úgy mondjak véleményt, hogy nem láttam a sorozatot, filmet, dokumentumot, vagy mit…
Nem ezt vártuk, nem ezt érdemeljük.
Aranybulla.
Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, kicsit fonnyadtabb, mint a „Trónok harca”, de a mienk.
Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!
Kiadtuk a jelszót: legyen Aranybulla! És lett Aranybulla. Mi nem ígérgetünk a levegőbe.
Persze, most többen megsértődnek majd ezen a kritikán, azok közül, akik bármi áron hűek a rendszerhez. Szinte hallom (sajnos):
“Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”
Kísért a múlt. Valamiért még mindig nem tudunk MAGYAROK lenni. Legfeljebb a retorikában, de a tettek mezején elsikkad a lényeg. Ahogyan elsikkadt a jelek szerint a lényeg a „film” készítői számára is. Pénz, paripa, fegyver ott volt, hogy eljuttassanak bennünket Jeruzsálembe, felemeljék a lelkünket, de még csak Makóig sem tudtak eljuttatni bennünket. Ez a felháborító és elszomorító.
Pedig MI MAGYAROK MÁR KIÉRDEMELTÜK A FELEMELKEDÉST:
„Hitemet egy szebb jövendőbe vetem, hogy a magyar az lesz, ami lehet: kijelentés az emberek számára, hordozója az isteni akaratnak, az isteni szónak. Én, ki magamat érzésemben és gondolatvilágomban magyarnak, vallásomban Krisztusban gyökerező hittel bírónak vallom, visszatérek nemzetem múltjába, hogy saját ereje gyarapítása és önbizodalmára visszahozzam Istenre épített szilárd bizodalmát, az élő természet éltetőibe vetett olthatatlan hitét, s hozzájuk való, le sem írható, igaz, nagy szerelmét.”
Ezt kellett volna tenniük az Aranybulla film készítőinek.
Nem tették meg…
„Íme, én, nevesembiztos ősök tudásának őre, szólok BOLDOGASSZONY nevében”:
Ott, ahol a dicső múltú Ősök, a mindhalálig Hősök, akik Zászlót, Esküt, Hazát soha nem cseréltek, de mindhalálig az Ősi Honért éltek, merjél hazádban magyar lenni, napkelettől napnyugtáig, és ha azt látod, hogy gyalázzák családod, hazádat, dobbants oda, hogy NEM TŰRÖM!
Nincs annyi pénz, nincs annyi kincs, ami felérne azzal, amit Őseink nékünk igaz szóval meghagytak. Hűség, Bátorság, Becsület, ez a magyar lelke és vezérlő szelleme!
Tokmak Karaul őrző táltos
A beszédben az igazságot, az irányításban a rendet, munkában az ügyességet, cselekvésben pedig a megfelelő időt tartották becsben őseink. Ezért azt kell mondanom:
NEM TŰRÖM!
-a „fogadós”-