„ÁTJÁRÓ A FÉNYHEZ”

„Mint ahogy a fecske, úgy az emberi lélek is egyszer csak haza talál.”

Az isteni tan olyan, mint a tavaszi zöld mezőben a sárga virág, olyan, mint a szép ligetben a csalogánydal, kellemes. Az igaz imádság olyan, mint az erdei madár éneke: nem tudom mi a szép benne, és betölti mégis az egész valómat; olyan, mint a patak meder, korlátot szab az ember vágyódásának és mégis céljához viszi el.


A mai világ egyre gyorsuló folyamatai rendkívüli zavarodottsághoz, őrülethez vezetnek. Ezek a szándékosan tervezett folyamatok (algoritmusok) többé már nem fejlődést valósítanak meg, hanem a bukás folyamatát. Rend helyett rendetlenséget hoznak létre. Ez a világrend, amelyben most élünk, mint minden szentírás megállapítja „teljes mértékben a gonoszság rabjává vált”. Nem jelent többé átmenetet a Fényhez az egyre zavarodottabb és elveszettebb emberiség számára. A gonoszság olyannyira teljessé vált, hogy csak az isteni beavatkozás biztosítja a Fény elérését.,

(Az ember az elől menekül, amit saját maga szabadított el. Jó akar lenni a gonosztól való félelmében és megbotránkozásában. Megpróbál jó lenni, és jótékonykodással kísérletezik hibás lépéseinek végzetes következményei miatt.)

Ha valaki uralkodni akar, és cselekvéssel kíván elérni valamit, látom, hogy ez nem sikerülhet. A birodalom szellemi dolog, és cselekvéssel nem lehet meghódítani. Aki így akarja elnyerni, az megsemmisíti. Aki a markában akarja tartani, az elveszíti. A teljesség olyan, mint a víz. A víz minden lénynek jót tesz, és nem viszálykodik… Szíve szereti a mélységet. A jótékonyságban a szeretetet szereti, a beszédben az igazságot, az irányításban a rendet, munkában az ügyességet, cselekvésben pedig a megfelelő időt. Nem veszekszik, ezért nem éri feddés.

Lao Ce

Ahogyan a víz minden lénynek jót tesz, és nem viszálykodik, úgy az olyan ember is a legmagasabb jót sugározza ki, aki a tökéletességben él. Ez nem azért történik, mert jó, és nem is a rossz elutasításából, vagy a rosszra történő reagálásból, hanem mert nem képes másképp cselekedni. Nem küzd valamiért, hanem a legmagasabb jóból és a legmagasabb jóban létezik és él. Nem kérdezi, hogy jó-e, vagy jóként ismerik-e majd el. Nem azért szerény, mert a törvény ezt írja elő, hanem ez az állapota, a természete. Szíve a mélységet szereti, alámerül a mindenség-bölcsességben. Jótékonyságában a szeretetet szereti. Támogatja a megtörtet és felegyenesíti az elnyomottat. Igazat szól, tanúskodik az ösvényről. Az irányításban rendet teremt. A szakrális hierarchiát szolgálja. Cselekvésében a megfelelő időpontot választja ki; a pszichológiai pillanatban válik aktívvá. Félrehúzódik, de mégis a középpontban áll. Két lábbal áll a valóság talaján. Így nem éri feddés, jóllehet teljesen a világban van, de mégsem a világból való. Felülemelkedett a természet kerekén, és a Fényhez vezető Kapu nyitva áll a számára.

A Fényhez vezető kapu megtalálásához
“AZ ELFELEJTETTET, A KIIRTOTTAT ÚJRA MEG KELL TANULNI”!

Sokan vannak őrzők, látók, gyógyítók, mindegyiküknek más a feladata.

Időtlen érvényű eszmeiségüket a nagy nyilvánosság elé köll vinni: „az igazság és értelmes lelkiség áhítói elé köll mennünk, hogy ne keresgéljenek tűt a szalmakazalban”.

Máté Imre

„Íme, én, nevesembiztos ősök tudásának őre, szólok BOLDOGASSZONY nevében”:

Hogy milyen lehetett a magyarok ősvallása?

Kőbe nem vésték azt és fel sem írta senki. Csak hamuja és pernyéje maradt mireánk őseink régi szép vallásának. De amikor önmagamba szállva az erdők csendes magányában a virág-, fű-, fa tündéreivel szóba elegyedek, óh, akkor minden kő, minden fa csak arról, csak a rég múltról beszél. A mohos kő, az öreg tölgy, a bólogató nyír, a komoly fenyő susogva- susogó nyár, meg a közöttük megbúvó, nem ember ültette színes sok virágok, mind-mind csak a múltról panaszol, csak a múlt emlékeiről beszél.

Árván maradt az erdő, árván a virágos mező. Tündéreivel – visszavonultak belső rejtekekbe és csak a velük beszélni tudó, nyelvükön értő emberek előtt nyilatkoznak meg olykor-olykor, akkor is nagy óvatosan, loppal – mint félénk madárkák, kerülvén színét is ama földi lénynek, aki magát a teremtés koronájának szokta volt nevezni – és aki oly hűtlen tudott lenni hozzá.

És ki hisz ma közülünk az erdők, a mezők és virágos rétek kedves tündéreiben?

Pedig bennük hinni, szeretni őket, velük kedvesen, édesen társalogni: ebből, állott, a magyarok ős-vallása. És nem kellett, hogy ezt, ennek törvényét leírják, avagy éretlen formákkal a kövekbe véssék: tündérország a szívünkben, lelkünkben lakozott. De hiszen a hideg kő és a rideg írás tündérország törvénykönyvét be se foghatta volna.

Hozzá nem értő kezekkel eltörölték a népek ősvallását, letarolván véle egy érzés-világot, és ezt semmi nem pótolhatta többé. Kihalt a szív, a mező, az erdő és a madár is azóta csak panaszos dalt zeng, és a folyó könnyet visz tova.

Azt a Krisztust, aki nem szól, nem beszél a virágtündérekhez, megérteni, és azt a vallást, amelyik eltörölteti lelkük szépséges világát – szívükbe fogadni, csak nagy nehezen tudták őseink.

Az emberek vakok lettet és siketek. Nem hallották azután már többé Isten-asszonyát szólni, sem nyírfa-leány asszonyát nem látták kedvesen mosolyogni. Az emberek nem csak testileg, lelkileg is nyomorúságosabbakká letted.

És az ős-vallásról ma sem kő, sem írás, sem dal, sem rege, de még a szív vágya sem beszél…

Óh, hol van az ember, ki vissza adhassa lelke gyönyörű világát ennek a népnek?

Óh, hol van hát az ember, ki az Igaz Isten szellemében dolgozva, nem eltörölni, de betölteni akarja mindazt, ami régen meg volt és benn a szívek rejtekében, mint a virágtündér az erdők magányában megbújva titkon, még ma is ott rejtezik!?

Eleink – őseink temploma is nemde az árnyas, csendes berek volt, ahova szívük hő vágya, szerint odavárták tiszteletteljesen Isten-asszonyát és az egész tündérország gyönyörű világát? És ahol lelkük mélyiből szeretetről szóló, zengő énekekkel dicsérték az Istent, úgy, ahogy azt a Teremtő kívánhatta tőlük.

Ő, aki a Napot, a Holdat, az Ég Csillagait, a Tüzet és a Vizet, a Levegőt, a Földet, a Föld állat- és növényvilágát, a tenger halait mind, mint az Egy – Mennyei Atya gyermekeit, testvéreiként, odaadó hévvel egyaránt szerette.

Óh, ő megértette volna a magyarok szenvedelmét és gyengéd kezekkel óvta volna magyar gyermekeit, mikor a magyarok lelkéből a régi hitét szaggatták ki éppen.

Mindenható jóságos Isten, nincs, óh, emberi ajak, mely méltó volna, hogy nevedet kiejtse.

Dicsértessél minden teremtményid által, különösképpen pedig bátyánk – urunktól a Naptól, Ő fényes világát ki ránk szerte árasztja. Szép és gyönyörűséggel ragyogó Ő s fényességében Fölséged jelképe.

Dicsérjen Hold-asszony nénénk is és az összes csillagok! Oly tündöklően szépek, ékesek, gyönyörűségesek, ahogy velük az ég boltozatját körülraktad.

Dicsérjenek Szél-testvér, a Levegő, a Ború, a Derű és az időnek változásai, melyekkel teremtményeidről mindenhol gondoskodsz.

Dicsérjen drága és tisztaságos húgunk: a Víz, kinek hasznos voltát csak alázatossága múlja még fölül.

Dicsérjen az őrökké vidám, a szépséges, erős és hatalmas Tűz-testvér, mely világít nekünk a setét éjszakákon!

Dicsérjen a mi gondozó, tápláló, megannyi-féle gyümölcsöket, színes virágokat, meg füveket termő Anyaföld-nénénk.

Dicsérjen, minden Igaz Magyar, akinek leghűbb tanítómestere a lágyan susogó tölgyes és bükk volt, akinek a szeretetről szóló tanítás valódi mélysége az erdők és mezők csendes magányában bontakozott csak ki, aki tapasztálasból mondja, hogy több olvasni való van az erdőben, mint a könyvekben, hogy a fák, kövek, dolgok- többre tanítanak, miről a föld tanítóinak sejtelme sincsen.

Ez a magyarok-őseink gyönyörű vallása.

Óh, állítsátok vissza a magyarok vallását és töltsétek be azt Krisztus szerelmével!

Azért lett azzá a magyar, ami most, azért is volt mindig a magyarnak annyi keserve, búja, mert azt vették el tőle, amihez szíve-lelke a legjobban húzta, onnan ragadták ki, ahova ősi múltja gyökereztette: természetvallásából, a természet lelkét, szellemét képező tündér-világából.

Vissza kell adni a magyarnak azt, ami szent tulajdona volt régen.

Menyasszonya volt a föld a magyar népnek, tőle rabolták meg.

Onnan maradt meg örökös keserve. Onnan maradt el szilaj jókedvben nótázó kedve. Azóta sír ajkán az ének. Feledni akar, de nem tud feledni.

Minden énekéhez titkon oda simul ma is nagy-nagy természet szerelme.

Az avatatlan kezek nem tudtak bánni soha a magyarral…
Keserű, ölő fájdalom zeng dalában:

„Édes anyám volt kend,
Mért nem tanított kend?
Gyenge fának ága voltam, sej haj,
Mért nem hajlított kend?”

Titkon azért még ma is, csak űz, csak hajt bennünket vissza a múltba a lélek. És odajárunk titkon – titokban, keresni szívünknek enyhületet, s jövőnkbe szebb reményt.

Vigaszt nem lelve a földön, az Ég felé fordult a szegény, elhagyott árva magyar nép, onnan várva a segedelmet, mely elegyengeti majd a száraz göröngyöt földi vándorulján.

A nemzet panaszol s kér:

„Nézz reánk Úr a menyből!
Igen, nézz reánk Úr a mennyből,
S add vissza nekünk, óh, régi hitünket,
Hitünket Tebenned és tündérvilágodban!”

És megbocsájtom a magyarnak, hogy szívében a dalt, lelkében egy tündérvilágot, kezében meg a súlyos kardot tartva, könyvet nem szerkesztett régen, azt se bánom, hogy képet sem festett a körötte elfolyó természetvilágról és azt se bánom, ha sose ír könyvet, ha sohase festene egy parányi képet, – csak szívibe fogadja vissza, lelkében hordozza azt a világot, akiről és melyről szó, avagy írás, vajh’mi keveset szólhat.

Csendes megadással várunk.

A természet is óhajjal és gyötrelemmel várja már megváltatását a nagy némaságból!

Aki a virágot, füveket, fákat s mind a teremtett valóságot oly igen szerette, az ős-magyar nemzet, nem lehetett az rossz. Az ilyen nemzetet tenyerén hordozza az Isten s gondja és különösképpen van rája. Népek és nemzetek között szívvé teszi az Isten az ilyen népet, hogy akaratát rajtakeresztül véle hajtassa végre. Szíve volt a magyar a földnek és a föld szíve maradt ő ma is.

És úgy van az, ahogy az Isten akarta: a magyar ma ostor az Ő képében, és holnap béke olaj-ág lesz.

Hitemet egy szebb jövendőbe vetem, hogy a magyar az lesz, ami lehet: kijelentés az emberek számára, hordozója az isteni akaratnak, az isteni szónak.

Én, ki magamat érzésemben és gondolatvilágomban magyarnak, vallásomban Krisztusban gyökerező hittel bírónak vallom, visszatérek nemzetem múltjába, hogy saját ereje gyarapítása és önbizodalmára visszahozzam Istenre épített szilárd bizodalmát, az élő természet éltetőibe vetett olthatatlan hitét, s hozzájuk való, le sem írható, igaz, nagy szerelmét.

Addig is, amíg hasonló gondolkodással bíró még egy ember akad, csak járom a csendes, magányos erdőket s leülök a virágok közzé és elbeszélgetek velük s bámulom azok alkotóját, imádva Őt – ez lévén legszebb, amit az ember a földön tehet.

Zarathustra szavával szólok:

„Óh, halld meg kiáltásomat én édes Istenem!
Mint az áldozat gyenge füstje, úgy szállok én is el feléd,
Felajánlva lelkem igaz törekvését,
Hogy magam cselekedetivel másokat is a jóra segítsek.
Csak erőddel támogass majd, kérlek.
Életemet, ím, néked szentelem,
S mennyországod szent szolgálatára meghajtom lelkem!”

Nem mint gazdag ember, nem mint munkás fog eljönni az Úr, de mint az erdő magányos lakosa, akit a madarak köszöntenek reggel és estén, akinek szolgája ezer angyal és millió virág, és erdei tündér.

Nem viszi a szót az emberek közzé, de hozzá jönnek, mint üdítő forráshoz.

(Zajti Ferenc: Ősmagyarok hitvilága, részletek)

“AZ ELFELEJTETTET, A KIIRTOTTAT ÚJRA MEG KELL TANULNI”!

Címke , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .