Megszülettünk és a szerető, féltő, gondoskodó édesanyánknak elhittük, hogy jót akar nekünk: vigyázz, forró, az áram megráz, hideg van, kell sál, sapka, ezt a gyógyszert be kell venned, hogy meggyógyulj, délután jövök érted…

Elhittük, hogy amit mond, az helyes, igaz, mert szeret minket. Rábíztuk az életünket édesanyánkra. Sokszor esett nehezünkre, mikor kiderült, hogy a doktorbácsi fájdalmat okoz, vagy ha keserű orvosságot vagy kúpot kaptunk, de bíztunk édesanyánk tudásában, mert hittük, hogy jót akar nekünk – mert tudtuk, hogy szeret.

A hit és bizalom volt az alapja annak, hogy beletörődtünk, óvodába kell menni és jó lesz nekünk anya nélkül is a többi gyerekkel, idegen óvónénivel, akiről rögtön éreztük, hogy ő viszont nem szeret minket.

Itt történt meg az első nagy csalódás.

Elhittük, hogy muszáj, hogy jó lesz, és kiderült, hogy a gyerekek nem olyanok, mint mi, hogy az óvónéni nemcsak hogy nem szeret úgy, mint az édesanyánk, de nem is igazságos, és a sok hideg parancsszótól mi sem tudjuk őt megszeretni.

Édesanyánk mellett biztonságban éreztük magunkat, az óvodában kicsit elidegenedve, magányosan. Nem értettük, hogy ha jobb anyával, miért nem lehetünk Vele. De elhittük, hogy ez a helyes, mert ez a rendje. Csak hát ez nekünk nem volt jó!

Aztán elkezdtünk hinni az óvónéninek is. Sőt, kerestük a kegyeit, hogy ránk is mosolyogjon, ne csak a Lacikára. Teljesítettük minden utasítását, vegye észre, hogy mi is milyen szerethetőek vagyunk. De mégsem kaptuk meg azt, amit édesanyánktól, aki aztán este kicsit fáradtabb volt, mint régen, kevesebbet játszottunk, nem maradt elég ideje ránk. Kezdett fájni az élet, de sebaj, nemsokára mehetünk iskolába, mert már nagycsoportosok vagyunk, és megfeleltünk az iskolaérettségi teszten.

Mondták, hogy milyen jó lesz az iskolában, majd meglátjuk! De jó, akkor mi is olyan okosak leszünk, mint a felnőttek! Mindent tudni fogunk, és mi is dirigálhatunk másnak, nekünk meg nem kell állandóan engedelmeskednünk.
Nagyon büszkén léptünk az iskolába.

Az első döbbenet az volt, amikor megláttuk, hogy szinte minden iskolás nagyobb nálunk. Nincs itt semmiféle dicsőség, megint kiszolgáltatottak leszünk. Mi voltunk a ranglétra legalján. Se anya, se óvónéni és mindenki meg van szeppenve. Pedig azt hittük, mindjárt miénk a világ.

Aztán elkezdtünk hinni a tanítónéninek.
Muszáj volt engedelmeskedni, mert különben megszégyenített.
Folyamatosan értékeltek minket. Ha nem voltunk elég okosak, elég ügyesek, akkor alacsony pontszámot kaptunk. Rájöttünk, hogy engedelmességgel, magolással, szorgalommal jobb értékelést kapunk.
Muszáj volt elhinnünk a tananyag tartalmát, hogy meg tudjuk tanulni.
Nem gondolkodtunk azon, hogy igaz-e Pitagorasz tétele, Newton törvénye, vagy valóban volt-e honfoglalás, gömbölyű-e a Föld, vannak-e vírusok…
A tudomány képviselője, a tanár erről beszélt az órán, a tankönyvben le van írva, tehát ez evidencia. Elhittük, megtanultuk.

Tudtuk, hogy hol a helyünk az értékelési skálán. Erről minden nap kaptunk visszajelzést, minden évben megerősítést bizonyítvány formájában. Ennyit értünk a hit integrálásának piacán, az iskolában. Az iskolázott ember értékes. Többet ér. Több pénzt fog keresni, tehát tanulj, fiam! És mi tanultunk. Kérdezés nélkül!

Ma a legiskolázottabb emberek a legirányíthatóbbak.

Mert megtanultak hinni a tudománynak, a tekintélynek. A társadalmi ranglétrán pedig nem lehet érvényesülni kételkedéssel, ellentmondással. Minden felettesnek igaza van! Ha nincs, akkor is!
Elhittünk mindent, eszünkbe nem jutott volna, hogy bármit megkérdőjelezzünk.
Most úgy omlik össze a külvilág, ahogy elménkben dőlnek meg az eddigi tabuk, hitrendszerek.

Ok-okozat.

Egy embernek az évek múlásával többször is megváltozhatnak a hitrendszerei, minél tapasztaltabb, annál több a bizonyosság.
A hit tárgyának igazsága a bizonyosság, tehát addig ne kövessünk másokat, amíg nincs saját tapasztalatunk egy bizonyos témáról!
És a legfontosabb:
ha nincs eszközünk, lehetőségünk ellenőrizni, tapasztalni,

akkor MINDIG hallgassunk a szívünkre!

Veronika Maár 🌿