GYÓGYÍTHATATLAN: PEDAGÓGUS-LÁTLELET

Állatorvosi lóhoz szokás hasonlítani egy jelenséget vagy intézményt,
ha az összes elképzelhető hiba, betegség, tünet kimutatható rajta.

Talán az „állatorvosi ló” kifejezés a leginkább jellemző mindarra, ami az úgynevezett „kockás inges” tüntetés, vagy „mozgalom” kapcsán eszembe jut a pedagógusokkal és az oktatással kapcsolatban.

Évtizedek óta tapasztalom, hogy a „Nemzet napszámosaiból” hogyan váltunk a „Nemzet nincstelen rabszolgáivá”, és lassan már a „Nemzet bohócaivá” is.

Számtalan „csodálatos reformot” megéltem már az oktatásügyben, melyek után a helyzetünk csak egyre rosszabb lett. A „mindent megoldó” reformok, mindig csak a felszínt érintették, az oktatás gyökereinél levő lényegi problémákhoz soha nem mert, és talán nem is tudott hozzányúlni a politika. Nem is igen volt erre valódi szándék. A „tüneti kezelések” és a „sebtapaszok” pedig nem segítették a megoldást. A folyamatos hazugságok sem. Ez fontos szerepet játszott abban, hogy az elmélet és a valóság egyre távolabb került egymástól. Az egyetemi oktatók a liberális tanaikkal rózsaszín álomba ringatták –és ringatják- a pedagógus pályát választó egyre kevesebb fiatalt, akik majd ezekkel a (tév)tanokkal „felvértezve” szembesülnek a valódi „pedagógus életpálya-modell” működésével az elgettósodó tantermek kiábrándító gyakorlatában, éhbérért. Nem csoda, hogy fejvesztve menekül, aki csak teheti ebből a „hivatásból”: pénz alig, felelősség, elvárások tömkelege, ingyen túlórák, ingyen helyettesítések, nevelési- és fegyelmezési eszközök szinte teljes elvétele… stb.

A csoda-módszerek sikerei megmaradnak azoknak a pedagógusoknak, akik „elit” helyeken dolgoznak – és ők imádják is a liberális módszereket – a tehetetlenség, a frusztráltság, megaláztatás, trágárság, pedig azoké a pedagógusoké x – ők egyre többen vannak, és még többen lesznek – akik az elgettósodó helyeken próbálnak meg valahogyan még „tanítani”.

Az egyre szélesebb perifériára szorulók tisztában vannak vele, hogy a liberális elméletek a gyakorlatban nem működnek. Úgy nem lehet tanítani semmit, ha a gyerek megtagadja a legelemibb szabályokat is, mert gyakorlatilag, következmények nélkül megteheti.

Az oktatás teljesen elnőiesedett. Nincs férfi minta. Sajnos, így még inkább parancskövetőbbé válik a pedagógus társadalom. Rengetegen elmentek, akik jó pedagógusok voltak, de nem akartak meghunyászkodni, méltatlan körülmények között dolgozni. Sokan maradtak olyanok a pályán, akik nem igazán alkalmasak rá, de máshoz (sem) nem értenek. Pedig most lenne szükség igazi tanítókra.

Évtizedek alatt, a rendszer úgy szelektált, hogy lassan eltűntek – vagy elnémultak – az igazi pedagógusok, és maradtak a liberális rendszer parancskövető szürkéi, akik most azt hiszik, hogy a kockás ingben parádézás és hőbörgés a jó megoldás.

Ők vannak egyre többen, akik „lilikéket” nevelnek.

A „minőség” eltűnőben, ahogyan a valódi értelmiség is.

A többség nem parolázik a hazug és kétszínű szakszervezetekkel. Nem bohóckodik kockás ingben.

Nem azért, mert jónak tartja az oktatást. Nem is azért, mert fél.

Azért, mert nem ezt tartja a jó megoldásnak. A jó megoldás az őszinteség lenne. Az, hogy tabuk nélkül beszéljünk végre a gondokról, szakmai alapon.

Mitől lenne jó a liberális őrület mellé állni, hiszen az döntötte romba legjobban az oktatást a hazug elveivel?

Megoldás az oktatás gondjaira a trágárság, a gyűlölet, a libsi-balos pártokkal kokettálás, az ukrán zászló és a szivárványos rongydarab lobogtatása?

Sokan rendet, kiszámíthatóságot, megbecsülést, „csak” oktatást és nevelést szeretnénk az iskolákban. Biztosítsák ennek a feltételeit, és mi képesek leszünk megválasztani a megfelelő módszert. Adjanak a kezünkbe eszközöket, hogy taníthassunk, fegyelmezhessünk! Fizessenek meg, ne legyen ingyen munka, hogy más nyerészkedhessen rajtunk! Engedjenek végre tanítani bennünket, és a sok politikai, ideológiai elgondolást tartsák meg maguknak.

Van köztünk még – ami csoda – aki tud is, és akar is tanítani, akiket még nem üldözött el a sok ostoba és megalázó intézkedés.

De az szomorú, hogy a társadalom nagy része szerint is erkölcsileg (morálisan) elbuktak a tanárok. Már korábban, emlékezzünk vissza:

A covid-terror, a közegészségügyi vészhelyzet-diktatúra hű őrzőinek idén év elején, még sem a szánalmas alamizsna, sem az nem számított, hogy ha több száz, esetleg több ezer kollégájukat egyszerűen kirúgják, mert nem hajlandók kísérleti patkányokká silányulni.

Akkor nem számított, hogy “ki fog holnap tanítani”? Szolidaritásnak, az egymásért való kiállásnak a nyomát sem lehetett fellelni. A magatartás a diktatúrák szokásos pszichológiája szerint alakult most is: álljunk a rendszer mellé és üssük, bélyegezzük, alázzuk meg azokat, akik nem hajlandók engedelmeskedni.

A legnagyobb áldozatok ennek ellenére a gyerekek voltak. Főleg a kicsi gyerekek. Akik a mostani tüntetések hivatkozási alapjai és a jövő zálogaiként vannak emlegetve.

Súlyos válságban van az a tanár-társadalom, akiknek nem számít az, hogy két éven keresztül a rábízott gyerekeket rendszerszinten meg kell nyomorítaniuk maszkokkal, szégyenítéssel, kiközösítéssel, aberrált szociális kísérletezéssel. Megbocsájthatatlan tragédia, hogy egy generációba beleengedték ezt a mérget. Némán tűrték.

Azon kevesek, akikben volt annyi emberség, bátorság és józanság, hogy felszólaljanak, azokat elnyomták, kiközösítették, magukra hagyták.

Ezek után nem is lenne érdemes többet mondani, ha nem lenne különösön visszataszító az, hogy most követelik a szolgálatért cserébe a júdáspénzt.

Pontosan tudjuk, hogy itt és most semmi tétje nincs a dolognak.

A “tanártüntetés” elnevezésű eseménysorozat már kezdetben ezreket mozgatott meg, köszönhetően az ellenzéki média hergelésének, a külföldről finanszírozott NGO-k és a páholyok szervezésének, mint azt az SZFE-s műbalhénál is látni lehetett. Kiválóan megtanulták a Sharp, Alinsky féle felforgató kézikönyvet.

A felülről szervezettség okán csakhamar kudarcba fulladt minden érdemi párbeszéd (szakszervezett – kormány) és fénysebességgel csapott át egy szélsőbaloldali őrjöngésbe az egész. Nyíltan operálnak kommunista jelképekkel, indulókkal és gyerekekkel, akiknek a minőségi oktatás nyomán, halvány fogalmuk sincs, mit jelentenek ezek és mi a történelmi hátterük. Viszont minőségi, komoly felszólalások helyett ott vannak ők, az obszcén, öncélú, néha gyilkosságot vizionáló transzparenseikkel, aljas módon felhasználva.

Ők a látleletei a mai oktatási rendszernek.

Már szó sincs a bérekről. “Szabad oktatást”, “szabad iskolát”, “szabad gondolkodást”. Tudjuk, mit jelentenek ezek. A még megmaradt értékek azonnali felszámolását a progresszió nevében. Nekik a csupán retorikájában nemzeti, konzervatív, keresztény politizálás is messzemenőkig sok. Nem maradhat meg csírájában semmi, ami valamilyen hagyományhoz, nemzeti öntudathoz, magasabb rendű identitáshoz köthető.

Az elmúlt 33 év posztkommunista majd neoliberális oktatáspolitikája, oktatási rendszere végleg beütötte a szöget a magyar társadalom koporsójába. A tanároktól elvette az anyagi-, erkölcsi megbecsülést, a tiszteletet, a jogot, a diákot pedig ellene fordította. Az állami egyetemeket még mindig leuralják a marxista és neoliberális, társadalom-romboló eszmék, és a helyzet még súlyosabb az új, deviáns ideológiák térhódítása mentén.

Ebből akarnak még többet. Mintha egy frissen diagnosztizált tüdőrákos azt mondaná, hogy napi két dobozról háromra váltok, csakhogy előbb vége legyen. (Mors Triumphalis)

Szóval, a pedagógus társadalom is egy végtelenül megosztott, félrevezetett és méltatlanul megalázott rétege a társadalomnak, ezer sebből vérezve és kétségbeesetten keresve a kiutat.

Teljesen más elképzelései vannak a liberális városi iskolákban tanítóknak, mint a gettó-iskolákban tanítóknak. Sajnos, a politika rengeteg olyan hibát elkövetett, ami miatt a „parancskövető”, megtévesztett, vagy meghasonlott, csalódott tanítók elvihetők a lehető legrosszabb irányba.

(Ukrajnában is az elmebaj a Majdan téren kezdődött, és látjuk, hogy most hol tartanak…)

A társadalom egyre betegebb, és ez teljes mértékben látszik az oktatásban.

Ne szidjuk hát a tanítókat, van nekik bajuk bőven. Csak az a gond, hogy, ha az „értelmiség” sem tud értelmes választ és megoldást találni ezekre a súlyos problémákra, akkor mire számítunk másoktól?

A diagnózis: egyre gyógyíthatatlanabbnak tűnik.

A magyar tanítókhoz

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
Tespedt tavat mely fenékig zavar?
Alázását ki oly bűnösen tűrte,
Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
A tanitó, a legrababb magyar?

Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cellák milliója,
Magyar sivatag magyar tanitója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.

Bús ébredők! a Naphoz az arccal,
Pusztul ez ország s az idő repül
S kik hivattatok vezérül a népnek,
Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őreül.

Ha itt a Szélvész, szivet elébe,
Ha itt az óra, verjen hangosan:
Szélvész verte, szép, nagy szivekre vár itt
Egy sötét ország, melynek páriáit
Nem mentheti már, csak Szélvész-roham.

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
Kapja meg végtén szegény Magyarország
A szabaditó magyar tanitót.

Ady Endre

A versben MAGYAR TANÍTÓKRÓL van szó, nem liberális kockás-ingesekről!

„Mert a jó tanító a Nemzet mindenese. De a mindene is!”

Csak így vethetünk véget annak, hogy „Lelkünknek fényét ezer éve orzák…”

A Magyar lovas Nemzet. Ki is gyógyíthatná meg ezt az „állatorvosi lovat”, ha nem mi?

Legyen a MAGYAR OKTATÁS állatorvosi lovából egy parazsat faló TÁLTOS PARIPA!

Ehhez viszont dobjuk már le végre az ostoba kockás inget, nyergeljünk és forduljunk!

Legyünk MAGYAR TANÍTÓK!

– a „fogadós”-

Címke .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

véleményem:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .