„Az értelemmel felruházott lényeknek három fajtája létezik:
az istenek,
az emberek és
a Püthagorasz-félék”.
Nagy őseink közül Püthagorasz volt az utolsó, kiben az emberi lét minden kérdése még egyszer teljes egészében felragyog. Utána már nincs más, csak töredék, részmegoldás és egyéniség, csak filozófia és filozófus, egyre szűkebb távlatban, a szofisták, Szókratész, Platón, Arisztotelész.
Gondolkozásának tárgya: az „egész”. Nemcsak a kultúra, az ember is; nemcsak a természet, a természetfölötti is; nemcsak a lélek, a szellem is; nemcsak az élet, hanem az is, ami az életen túl van. És nem mindez külön egyenkint, hanem mindez együtt.
Nem sokoldalú, hanem egyetemes, és az egyetemesség elválaszthatatlan a centralitástól, a végső lényeg iránti érzékenységtől:
„Egyszerre az egészet és ott, ahol minden összefut és minden egy.”
„Platón gyakran megemlékezett róla, hogy
mind ő, mind Püthagorasz
legjobb és legnemesebb tanaikat a mágusoktól tanulták.”
„Ott hol a hosszú szoknyás királyi mágusok állnak, emelkedik és süllyed zord Zoroaszter varázspálcája.” /A hellének Nemrotot tartják Zoroasternek./
A mágikus világkép visszanyúlik az özönvíz előtti korokba, így az emberiség őskultúrája a magyarság révén öröklődött át a vízözön utáni emberiségre. A hagyomány szerint a mágikus tudás Nimród révén került be az özönvíz utáni emberiség világörökségébe.
„A mágikus művészetek Nimródtól erednek.”
