(„Ha te vagy a legokosabb ember a szobában, akkor rossz szobában vagy.”)
Íme, én, nevesembiztos ősök tudásának őre, szólok BOLDOGASSZONY nevében:
„Sírban ülő lány vagyok én, vagyok én,
Hat kapu alatt lakom én, lakom én
Szeretnek engem a lányok, a lányok,
Fekete ruhában járók, a járók.”
A Pocsaj község címerében látható feketeruhás lány, és a Lányvár ősi titkot rejtenek.
„Nagyboldogasszony, Nagyasszony, az ősvallásból eredő magyar néphit szerint a nemzet védasszonya és a mindenség úrnője, leánya a Boldogasszony, Kisboldogasszony. A magyar hagyományban Nagyboldogasszony szűz leánya, más néven Kisasszony.”
„Az anya-leánya és fiú hármasság a bronzkorszakban mutat változást az apa, anya, fiú hármasság irányába, ami a férfiközpontú közösségek kialakulását és máig tartó következményeinek az átalakulását indítja el és mára annak megmerevedését tapasztalhatjuk.”
„A fiú fogantatása igen szoros kapcsolatban van az évkezdő tavaszi napéjegyenlőséggel és a megszületését szimbolizáló téli napforduló időpontjával. Mind a kettő a Nap életet foganó, a létezéssel összefüggő képzete s egyúttal a női másság (kettőség) szép szimbolikus kifejezése is. (Az asszony Holdként a fiúgyerekkel Napba öltözik! – talpa alatt ott van a holdsarló.)”
„A víz a lét anyai jellegének megtestesítője és kifejezője. A víz az érzelmekhez kapcsolódó őserő.
A víz a kezdeti sötétséghez tartozott. A víz az őserők egyike. A többi elemi erővel együttműködik. A négy őserő közül a víz és a levegő tud áramolni. Víz–levegő közegből teremtődött az élet, és ma az tartja fenn bennünk és körülöttünk az áramlást.
A teremtő szellemanyag szülésre képes, belőle lett a hunok Boldogasszonya. A magyar táltos tudók hagyatéka szerint a világ egy tengernyi méretű istenanyától származik, neve Yotengrit, aki homlokán Holddal ékes. Tengerből vízililiom kelyhében jött világra a mi Boldogasszonyunk, a görög Aphrodité.
Tenger szavunkhoz hasonló tündér szavunk. Meséinkben a víztündérek a légtündérekkel együtt járnak. A magyar népmesékben tengerből jön elő a Tengeri Kisasszony, a Tenger Csodája. A meséinkben Tündér Ilonánk palotájánál is ott található a csodató és az élet vize. Regösénekeinkben halastó szállás vagy csodató jelenik meg. Csodaszarvasunk egyik lába a tengerben, másik a földön lépked. Népdalainkban a lányhoz kapcsolódik a folyó, a hajó vagy bárka vízen való úszása, a Tisza, a harmat stb. A hunok Boldogasszonya tavirózsán jött a világra, akár a keleti népek istennői vagy a görög Aphrodité:
„Szitáló ködnél finomabb szellemanyagából
Vízirózsa kelyhében leánnyá testesült.”
A tavirózsa vagy lótusz a természet teremtő erejét és elveit letükröző virág. A harmonikusan együttműködő teremtő erő kettős. Ez a virág két létkört köt ösze: vízben és levegőben él. A víz sötétsége a földi létet, a levegő az ég szellemi jellegét egyesíti a vízililiomban.”
Pocsaj község nevéhez kötődik egy szó, amiről korábban már írtam. Ez a szó a kapu. Az úgynevezett: „POCSAJI KAPU”.
Sokan csupán földrajzi szempontokra gondolnak ezzel kapcsolatban, egy átkelőre, révre, hídra, kapura, ami igaz is, hiszen itt lehetett csak eljutni Erdély felé.
De ezek a kifejezések (átkelő, rév, híd, kapu) nagyon komoly spirituális jelentéssel is rendelkeznek. Ráadásul, ha belegondolunk, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Pocsaji Kapun keresztül el lehetett jutni Tündérországba (Erdély).
(Hallja meg, akinek van füle a halláshoz!)
Pocsaj címerében látható a vízhordó lány, aki átkel a vízen (lápon) és egy korsó tiszta vizet (élet-vizet) hoz magával. A település fontos átkelőhely (rév) volt hajdanán. Szakrális értelemben is. (A „rejtező” személyt „meghordozzák” a békák, majd a gyíkok, kígyók országában.)
A túlvilágra vezető utat régen, hosszú ideig tartó és fáradságos, akadályokkal terhes utazásnak képzelték el, ahova barlangon, tó vizén, vagy varázsködön át lehet eljutni, vagy hirtelen megvilágosodás által. (A lélek bizonyos idő elteltével jut oda.)
„Átkelni a Nagy Vízen” – az ősi világban a halál képe is volt, abban az értelemben, hogy amikor meghalunk, nem megszűnünk létezni, hanem „átkelünk a Nagy Vízen” – vagyis átjutunk a túlsó partra, és közben természetesen átváltozunk.
Az átkelés a hídon (vagy gázlón) majd minden hagyományban szerepel, és különösképpen bizonyos beavató rítusokban. A túlvilágra vezető víz és híd egyébként Európa minden népénél – és a Föld sok más helyén is – elterjedt elképzelés.)
A halott vízen, vagy hídon átjut a túlvilágra. A folyó a purgatóriumból a mennybe vezető átkelőhely is lehetett. (A túlvilágtól elválasztó víz elképzelésével hozta kapcsolatba a kutatás pl. az ún. csónak alakú fejfákat.)
Homérosz leírja: „A túlvilágot öt nagy folyó veszi körbe. Sztüx a legnagyobb, a gyűlölet folyója és egy istennő után kapta a nevét. Ez a folyó hétszer kerüli meg a túlvilágot.”
Szóval, a Pocsaj címerében látható fekete ruhás lány átkel a hídon, egy korsóval a vállán (Élet Vize).
„A szkíta-hun-magyaroknál az Élet Vizéből fakadt Nagy Boldogasszony a nyolc virágú Lelkek Anyja.”
Pocsaj nevében az „Ócsa” (Ugocsa, Kadocsa, Magocsa…) jelentése: ó-templom, régi templom, régi energiaközpont, ősi szakrális hely.
A MAGURÁK mellett mindig volt egy vadkörtefa, ahol Fénykapu nyílott, és beszélni lehetett a „beavatottaknak” az angyalokkal:
Az úgynevezett „Pocsaji kapu” éppen a legfontosabb szakrális területeknél található: Lányvár, Napszentély, Etele (Atilla) hun hadinépének egykori szálláshelye, Turul Nemzetség és Gutkeled Nemzetség birtoka, a „Hunos”-Ér és lápvidéke.
Ez a terület már régóta nem átkelőhely és nem kapu… Legalábbis földrajzi értelemben nem az. Inkább „periféria” (az „istálló hátsó vége, ahol a sovány gebe található”…). Szakrális értelemben viszont: rejtezésben levő terület, amely „Csipkerózsika-álmát” alussza. Bezáródott-e szakrális értelemben az a „kapu” (Fénykapu), ami a „hétpróbások” szent helye volt hajdanán? (Ha az volt…) Ez nagyon jelentős kérdés, ami a Hazánk és Nemzetünk sorsára is kihathat.
Én csak egy „fogadós” vagyok. Semmi több. Gyerekkorom óta járom ezt a kis „Isten háta mögötti” vidéket.
A híd egyébként is a „változás” helye (egyik világból a másik világba vezet nagyobb folyók esetében).
A híd képzet ugyanebből eredően válik a női test párhuzamává. A földön ő a kezdet és a vég, sőt a menny/föld fogalommal annak sajátos kettőssége. A nő fogalom leányaiban újjászüli önmagát, testében ezért örök-életű. Együtt fogalmazza meg az időt és a teret, amiben az élet, a földi létezés megvalósulhat. Ellentétben a hím oldallal, aki az időben és a térben működő energiához kötött (az élet földi születését nemzi és az élettér biztosítását végzi). A nő így az örökké változó, a férfi az örökké változatlan fogalom.
A női minőség határozott jelenlétére utal a bal-sodratú csavarodottsággal rendelkező öreg vadkörtefa is. Nagyboldogasszonyi minőség őrzi a helyet.
A magyar hagyomány sokrétűen bizonyítva érzi a híd, kapu rév kifejezéseinkben a női szerepkör és minőség életet, létezést meghatározó tulajdonságát.
Néhány szó még a kapu-, híd-, révfogalmakról.
E három magyar kifejezés a közvetlen értelmezési szinten egymástól független értelmű, mégis van rendkívül szorosan összefüggő közös értelmük: a távoli-, ellentétes tartalmú „világokat” kötik össze, ami a régi szertartás-szövegekben a más világokból származó gyermeket váró asszonyi testtel azonosul. Már itt felidézzük a majd sorra kerülő és a régészet jóvoltából megismert madár alakú istennőket is, akik minden bizonnyal a költöző madarak természeti jelenségével vannak kapcsolatban. Ezek a madarak ugyanis a megújuló, újjászülető természettel együtt jelennek meg és annak alkonyatán, elmúltával mennek el, költöznek „más világba.” – mintegy „légi hidat” képeznek a déli és északi költőhelyük között.
„A gólya hozza a gyereket” képzet abban az értelemben mélyen igaz, ahogy ez a felismerés megfogalmazódott.
A gólya megjelenik a tavasz kizöldülésével, felneveli fiókáit, megtanítja őket az önálló életre és utána velük együtt más világba távozik. A következő tavaszon már sokszor csak fiókáik térnek vissza és keresnek a közelben új hajlékot, fészket. A gólya élete így az emberi élet teljes párhuzama, amiben az anya kiemelkedő szerepet játszik. A kapu, a híd, a rév fogalom ezért a női test szimbóluma.
Kapujának zárt ajtóján keresztül jelenünk meg erre a világra és a földbe, az istenanya testébe mélyesztett sír nyitott kapuján keresztül távozunk ebből a világból.
A híd és a rév, tehát hasonlóan a két világ közötti összeköttetést biztosítja, mint a madaraknak a levegőég és a menny boltozata.
A rév fogalom talán a legrégibb, révül ige formájában is ismert. Annyit jelent, hogy a révülő lelke (azaz személyisége) más világba kóborol, megy el, más világban élőkkel tart kapcsolatot, majd onnan jön vissza, (a révülés főleg a sámánok gyakorlatához kapcsolódik, akik nagyobb többsége nő volt. Ha férfi sámánkodott, akkor változás-érzetének elősegítésére női ruhát vett fel, a kultuszban arcát is eltakarta.)
Híd, kapu, rév tehát összeköttetést biztosító alkalmasságok két ellentétes tartalmú világ között a téren (a testen) kívül az időben is használatosak.
Mindez világosan mutatja a női test misztikusságát, varázslatosságát, a földi létezésben betöltött meghatározó, kiemelkedő, központi szerepét.
„Elküldött az úrasszony,
Haja gyöngyöm, haja!
Nékünk hidat csinányi,
Haja gyöngyöm, haja!
Minek nektek ez a híd?
Haja gyöngyöm, haja!
Nékünk azon átjárnyi,
Haja gyöngyöm, haja!
Mi lesz annak váltsága?
Haja gyöngyöm, haja!
Egy szép barna menyecske,
Haja gyöngyöm, haja!
Nyisd ki rózsám kapudat
Haja gyöngyöm, haja!”
A Földistennő, az emberek anyja, a Napisten neje, legáltalánosabb nevén, Tündér Ilona (élet anyja).
(A régi magyar törzseknél a Nap szent fája a meggyfa volt és ezért a meggyvirág egyik vallásos jelképük lett.)
„A TÜNDÉR szó, bár jelentett csillogást (tündököl, tündörög) de ezenkívül leányt, szüzet is, aminthogy a finnben is TÜTTÖ, TÜTTE¬RE = leány, szüz. Tündér Ilona Földistennő a tavaszi napéj-egyenlőségkori, a Napistenneli násza után (Nászünnep, Gyöngyvirágünnep) a Magyar Ilona azaz Boldog Ilona nevet veszi föl mert a MAGYAR, (MAGORU, MAKAR) szónak ember és földmüvelő jelentésén kívül még BOLDOG jelentése is volt. Innen a kereszténységben is Mária „Boldogasszony” neve. Ez ünnep után pontosan kilenc hónap múltán van a téli napforduló, azaz Karácsony, az elsőszülött gyermek megszületése szent örömünnepe. Kilenc hónap pedig a nő viselőssége ideje is. Őseinknél házasságot kötni csakis a tavaszi nászünnepen volt szokás. A tavasz pedig a természet szerint is a szerelem ideje. Magyar őstörzseinknél Tündér Ilona szent virága a gyöngyvirág volt, (de például a palóc őstörzseinknél a liliom, a székelyeknél a szekfű). Náluk a GÖMB azaz a MAG az alkotás jelképe is volt, de egyúttal MAGOR, avagy MAGYAR Napistené is.”
„Magúr és Ilona nászát követően Tündér Ilona a Magyar Ilona nevet vette fel, s róla népdalunk így emlékezik meg: “Selyemsárhaja, Magyar Ilona…” Magorban és Ilonában válik kézzelfogható és naponta ismétlődő eseménnyé az ősteremtés csodája. Magyar Ilonán keresztül tapasztaljuk Isten gondoskodó jóságát. Mint szerető anya óv, táplál bennünket. A világon egyedülálló népünk őshitének két boldogasszonya: Nagyboldogasszonyunk, a világszülő anya, s Kisboldogasszonyunk teremtett világunk anyja.”
„Magor és Ilona itt nevelték szeretett gyermekeiket, a magyarokat, s tanították őket mindenre, ami a világgal, teremtéssel, teremtő élettel kapcsolatos. Tőlük tanultuk meg, hogy Isten és ember közötti legszentebb szer a világot szerző szeretet. A szeretet szent útján indítottak el bennünket, s ezt az utat járjuk ma is. A történelem minden viharán át is megőriztük e hivatásunk tudatát.
E paradicsomi Aranykor végeként őseink az emberi kapzsiság megjelenését jelölik, amikor idegen lelkű emberek többre értékelték a Duna aranyát, mint a partján növő árvalányhajat, s az ott uralkodó fényt. Ekkor az ott honos tündér lakosság nyári szállásukra Erdélybe költözött, majd onnan is tovább menve vissza a csillagvilág Tündérországába. Néhány képviselőjüket hátra hagyták, hogy tanítsák az embereket. Magyar leányok azóta tudják, hogy édesanyjuk Tündér Ilona jogán minden leány tündér. A tündér fényvilág képviselői vagyunk mi magyarok.”
„Őseink a Napot költőileg, de a természeti valóságnak megfelelően, az emberiség, a földi élet atyjának, a Földet anyjának tekintették, miszerint tehát testünk, mivel a Földből származik, ezért anyai örökségünk, anyag (matéria), míg lelkünk mivel anyagtalan erőny, (energia) és tehát ugyan úgy a Napból származik mint a hő és a fény, ezért lelkünk és a szintén anyagtalan lelkiismeret is atyai örökségünk, tisztán szellemi, lelki működés.”
„Őseinknél a Csodaszarvas, az Ég, a Mindenség költői megszemélyesítése volt. Ezért van agancsa között a Nap, homlokán a hajnalcsillag, szügyén a Hold, agancsa hegyein valamint teste két oldalán a Csillagok.
A Szent Szüle Pár lábainál nyugszik hírnökük, Csodaszarvasunk. Az Ég Ura lábainál fekete, Nagyasszonyunk lábainál fehér szarvas várja küldetését. Mindegyik agancsán gyújtatlanul gyúló gyertyák az égi csillagok, homlokán az esthajnal csillag, mellén a hold, agancsai között a nap ragyog, s ahány szőre szála, annyi csillag rajta. A Teremtés hullámait ringató Ég tengerében úszva érkezik hozzánk. A Csodaszarvas jeleníti meg a világ anyagi részét, s rajta keresztül közvetíti Isten teremtő dalát. Ezt a dalt fogják fel Isten által rendelt tanítóink, dalos Táltosaink, kik nem kőtáblákba rótt tilalmakkal, hanem dallal, szeretettel, jó példával tanították és tanítják máig is a népet.”
