„A spirituális úton sokan még mindig a „jobb emberré válás” eszméjét követik. Azt hiszik, hogy ha tudatosabbá, elfogadóbbá, együttérzőbbé, szeretetteljesebbé válnak, akkor majd elérkeznek a megvilágosodáshoz.
Mintha a Tudat végső felismerése egyfajta „spirituális önfejlesztés” csúcspontja lenne, ahol az emberi személyiség a lehető legfényesebb alakját ölti magára.
De az Igazság nem ezen a síkon van.
A Tudat nem törődik azzal, hogy pozitív vagy negatív szerepet játszol-e a személyes történetedben. Nem érdekli az, hogy te hős, gyógyító, áldozat, megmentő, bölcs tanító vagy szenvedő vagy a személyes történetedben.
Mert ezek mind csak szerepek. Ez mind csak karakterek, amelyek egy személyes történet része, ami jön és megy.
A Tudat számára ezek csak formák, jelmezek a színpadon. Lehetnek szépek, csúnyák, szentek vagy bűnösök, de egyformán átmenetiek.
A valódi cél – ha egyáltalán lehet erről célként beszélni – nem az, hogy a személyes történeted „jól végződjön”, hanem hogy felismerd azt, hogy minden történet mögött ott van a Létező, az Önvaló, az a csendes, időtlen jelenlét, aki mindig is ott volt, mielőtt bármilyen történet elkezdődött volna.
Ez a Létező nem fejlődik, és nem válik „pozitívvá”. Mert már most is teljes, egész és szabad.
És te – a legmélyebb szinten – ez vagy. Nem az, aki keres, aki szenved, aki tanul vagy fejlődik, hanem az, aki mindezeket észleli, de nem válik eggyé velük.
Ezért amikor azt érzed, hogy haladsz az úton, és egyre tudatosabbá válsz, figyelj arra, hogy valóban felébred-e benned valami, vagy csak egy újabb, „pozitívabb” énkép épül?
Egy spirituális karakter, aki meditál, aki tudatos, aki szeretetteljes, de aki még mindig önmagaként azonosul ezzel a spirituális énképpel.
A Tudat ébredése akkor kezdődik el, amikor ezek a szerepek lehullanak. Amikor már nem akarod eljátszani azt, hogy egy spirituálisan fejlett személy vagy, hanem csak jelen vagy.
Amikor többé már nem fontos, milyen történetet mesél rólad az élet, mert te már nem a történet szereplőjeként, hanem a Létezőként vagy jelen.
Ez nem azt jelenti, hogy az életed értéktelen vagy jelentéktelen lenne. Épp ellenkezőleg: akkor kezdesz el valóban élni, amikor már nem akarsz belőle „jobbat, spirituálisabbat csinálni”.
Amikor már nem akarsz elérni semmit, csak megengedni azt, hogy az legyen, ami van. És ebben az elengedésben valami mély és mozdíthatatlan kezd el fényleni benned, az, aki soha nem volt karakter.
Ez a Létező – a Tudat maga – nem rajtad kívül van és nem elérhetetlen. Nem kell évekig meditálnod, hogy felismerd.
Már most is itt van, ahogy ezeket a sorokat olvasod. A csendben, a figyelemben, a jelenlétben, és te mindig is ez voltál.
Ezért ne próbálj pozitív karaktert építeni és a személyes történetedet „jobban” megírni.
Inkább kérdezd meg újra és újra:
Ki vagyok én, mielőtt bármilyen történet elkezdődne?
Ki vagyok én, ha nincs semmilyen szerep, amit el kellene játszanom?
Ki vagyok én, ha még a spiritualitást is félreteszem és csak vagyok?
Ott – ezekben a kérdésekben – nyílik meg egy kapu. És aki belép rajta, már nem keres tovább. Mert megtalálta azt, aki mindig is ott volt.
Önmaga valódi arcát, a történeten túli csendben.”