Életfák

Élő Magyar Hagyomány

Képzeljük el, hogy kétfajta életfa létezik. Első ránézésre egyformának tűnnek, s mondhatnánk, hogy tulajdonképpen ugyanazok. Aztán, ha egy picit közelebbről megvizsgáljuk, szembeötlő, lényegi különbségek világlanak elő. Méghozzá olyanok, amelyek létünk alapjait érintik.

Az egyiknél kusza összevisszaságot látunk, ahol minden mindennel össze van kötve. A közepe, a karok és a szélek közvetlenül is kapcsolódnak egymáshoz, átjárás van a legszélső pontok között is. Olyasmi vetül elénk, mintha egy nagy háló(zat) lenne az egész. Lényege az, hogy gyökerek nélkül, a felszínen is lehet érintkezni. Nem kell más, csupán rá kell csatlakozni valami (valaki) másra.

A másik életfa, a magyar, ugyan ágas-bogas, de világos rend-szer szerint épül fel. A gyökerekből jön a törzs, a törzsből ágaznak el a főbb ágak, s azokból a kisebbek, végestelen végig, a legapróbb nyúlványokig. Az életnedv – a lét maga – az anyaföldbe kapaszkodó gyökérből indul, s a törzsön keresztül jut el a fa minden egyes égbe nyúló ágához.

Ahhoz, hogy valódi élet, létezés legyen a végeken, szükség van arra, hogy a fa ágacskái is magukba szívják az éltető napsugarakat. De elengedhetetlen az is, hogy az ágakon és a törzs útján keresztül a gyökérzettel is érintkezzenek. Nem egymástól szívják el tehát az életenergiát, hanem az alapoktól – a Földből és az Égtől – kapják azt, s egymással is csak úgy tudnak együtt-működni, vagyis élni, létezni, ha azt a gyökérzeten keresztül, ahhoz kapcsolódva teszik meg.

S ez az a pont, ahol valóban elválik, hogy ki, mi, hogyan, miként és milyen célból él, létezik.

Minden egyes létezőben, vagyis emberben, de egy közösségben, a nemzetben is, élőnek, megéltnek kell lennie a hagyománynak. Hűnek kell lenni a gyökerekhez, mert azok éltetnek igazán, azok adnak – a mi esetünkben – magyar emberhez méltó életet.

Az az egyén vagy közösség, amelyik elveszti kapcsolatát a gyökereivel, a múltjával, a hagyományaival, a saját választásával válik hűtlenné önmagához, saját tradícióihoz, létének szakrális alapjaihoz. Végső soron ön-mag-jának mond ellent. Átlép egy határt, ahonnan a legtöbb esetben már nincs visszaút. Nemcsak szimbolikus, de valódi értelemben is bekövetkezik a szakrális hagyomány szétesése, eltünedezése, halála. Megszűnik a hagyomány, vége a tradicionális létnek, életnek. A hagyományos értékek, szakrális szimbólumok eltűnnek, és valami teljesen más veszi át a helyüket.

Ez egy olyan folyamat, ahol az egyén és közösség is veszít, mert a lét lényegétől való elfordulás megmutatkozik mind az egyén, mind a közösség életében. Megmutatkozik a fizikum, az anyag szintjén, s még az ünnepek is kiüresednek, formálissá, profánná válnak.

De megmutatkozik a lélek, és a szellem szintjén is, sőt, leginkább ott ötlik a szemünkbe. A lélekre sötétség borul, s ebben a sötétségben saját maga hívja életre önmaga démonait. A gonoszság azután kilép a lélek-szellem dimenzióiból és testet ölt a fizikumban is.

Sokszor értekeztünk már arról, hogy a világ olyan, amilyenné mi magunk tesszük, amilyenné a gondolataink, a szavaink és cselekedeteink által válik. Ez igaz a minket körülvevő fizikai világra és önmagunk világára (test, lélek) is. Nyilván vannak univerzális törvényszerűségek, illetve megoldandó feladatok, de ezzel együtt is, ha jó dolgokkal foglalkozunk, akkor a jót valósítjuk meg, ha nem jó dolgokkal, akkor „nem lesz jó”.

Ha hűek vagyunk gyökereinkhez, hagyományainkhoz, együtt rezdülünk a játékszabályokkal, és merünk újítani, egyedi tér és idő adta módon alakítani, ha úgy szükséges, akkor kiteljesedett életet élhetünk.
Ha nem, akkor szó szerint bezárjuk önmagunkat.
Ez ilyen egyszerű, még akkor is, ha az emberi elme – önnön butaságától eltelve – túl is bonyolítja.

A fizikai világ alapvetően csak akkor ismerhető és érthető meg, ha a szellemi-lelki oldalról közelítünk hozzá. A szellemi-lelki szféra pedig egyáltalán nem érthető, sőt, nem is vehető észre, ha a fizikum oldaláról gyártunk hozzá elméleteket. Éppen azért lehet transzcendensnek nevezni, mert túl van a fizikai értelmezhetőség határán. A fizikai világ soha nem lesz megismerhető és megérthető, ha csupán a fizikai világból levezetve próbáljuk megismerni, megérteni. A megismerés nyilván a földi megtapasztalásokon keresztül vezet – hiszen ezért vagyunk itt -, de a tapasztalással nyert ismeret csak akkor lesz igazán értékelhető, ha annak hátterét, mozgatórugóit, ideáját és transzcendens vetületét is a magunkévá tesszük.

Ha a fizikait és egyben a fizikain túlit, a transzcendenst rendszeresen az alacsonyabbal, a teljességet a részlegességgel, a szakrálist a profán kifejezéseivel magyarázzuk, akkor nem teszünk egyebet, minthogy a lehúzó erőket támogatjuk. A szétesett tradíció, a kiüresedett szimbólumok, az ellenkezőjére fordult szakralitás eredménye pedig az lesz, hogy felébresztjük, tápláljuk, erősítjük a gonoszt, az univerzális rosszat. A létezést lealacsonyítjuk, a végtelent végérvényesen beszűkítjük. A tudás, a látásmód ezzel párhuzamosan apró darabokra hullik szét, s legfeljebb egy-egy piciny szelet az, amit egyáltalán érzékelni képes az emberi elme.

S ekkor jönnek a partikuláris „tudományok”, a maskarás bállá silányult „hagyományok”, a dobverő „táltosok”, a hétvégi „pálosok”, az így-úgy beöltözött „vezetők”, a lila lufikkal érkező aranykort propagálók.
És a kör bezárult.
Ha hagyjuk.

Az ember fizikai világban való létének alapvető feladata, hogy a szellemet realizálja, vagy ha úgy tetszik, az istenit, az ideát, önnön-mag-(j)át megvalósítsa. Ez egy intenzív feladat, tehát az egyénnek magának kell tennie, cselekednie, tevékenyen élnie. A tevékenység spektruma széles, a szakrális küzdelmen át egy virágágyás felásásáig bármi lehet, kinek-kinek feladata szerint. De a feladatát helyette senki más el nem végzi.

A szellemi lényeg fizikai világban való megjelenítése már önmagában is szakrális tevékenység, s az emberi lét tulajdonképpen akkor nyer értelmet, ha így alkot. Ekkor a munka örömmel végzett értékteremtő cselekedet lesz, s a természet közvetlen művelése, még szebbé tétele elhozza a Föld, az emberi közösség és az egyén jólétét, békéjét. A lét, az élet teljes lesz, s ezen szent feladat elvégzésével jólét, bőség, virágzás fakad az egyénben, a közösségben és a Világban, mivel ilyenkor a szellemi, isteni erő, önnön magunk lényege munkálkodik.

Ha azonban az ember nem így él, nem a szellemi, isteni értékeket realizálja, akkor munkája, az emelkedett igaz lét megélésének elérése szempontjából, nem célravezető, hanem őrlő, terhes, gyötrelmes és rossz lesz. Semmi egyéb, mint az egó önmutogató, felelőtlen tette, így a világ és a természet kirablása.

Minden, ami a fizikai világban, a Földön van, az az emberért van. A természet a csodák tárháza, rendelkezésre áll benne minden, amire szükségünk van, s a mi dolgunk csupán az, hogy ezt a végtelen gyönyörűséget kiegészítsük, még csodálatosabbá tegyük. Ez a Világmindenséget működtető törvényszerűségek, az egy igaz fényes isteni lényeg, a szellem kézzelfoghatóvá tétele bennünk, velünk, általunk. Ha ez sikerül, akkor a Mindenség, a Föld, a természet, az isteni, önmagunk lényege elapaszthatatlan bőséggel fogja ontani kincseit. Mindenre, s mindenkinek.

Cselekedeteink, bármilyen aprónak is tűnjenek, univerzális horderejűek, következményük kihat mindenre és mindenkire. Ha teszünk valamit, azzal megformálunk valamit itt a fizikumban, tehát megvalósítunk valamit a fenti világban meglévőkből. Tulajdonképpen csatornát nyitunk, s engedjük, hogy megvalósuljon. De nekünk kell megcselekednünk, mert a fizikai világban cselekedni kell, a természet még szebbé tétele csak aktív tettel érhető el.

Csak a fényből jöhet áldás, s amit már megértünk, azt uralni is tudjuk, hiszen a bölcs uralja csillagait. Ha a mindennapokban is tudatosan tudunk élni, Királyai lehetünk a helyzeteinknek. Megtisztítva a megértés híján lévő érzelmek tengerét, rálelhetünk az igazgyöngyre. A csatornát a lelkünkön keresztül nyithatjuk, lehet, hogy mély és ismeretlen részeken keresztül, amelyek akár elkerülhetetlen szűrőként is szolgálhatnak. És akkor a megértés tüzének tisztító hatása által válik áttetszővé, fényessé a lét.

Van azonban az aktivitáson túl még egy fontos mozzanat, amiről nem szabad elfeledkezni. Súlyozottan esik latba ugyanis az, hogy a cselekvés igazán szakrális legyen és az valóban ősi hagyomány talaján álljon, valamint megfelelő időzítéssel működjön. Nem a tárgya, a tartalma, a formája az elsődleges, hanem szent mivolta. Leginkább az, hogy ne a cselekvő saját személye, hanem a nagy egész legyen a motiváló tényező.
Mindenért és mindenkiért cselekszünk.
Amikor nem a saját önös javunk, hanem a Mindenség gyarapítása a cél, a Mindenség rezdül meg általunk, s az kihat mindenre, jobb irányt szabva a folyamatoknak.

Ha azonban nem az isteni erőket hozzuk le a Földre, ha csupán saját önző érdekeink mentén mozgunk, akkor a sötét erők számára nyitunk kaput, s azok árasztják el a világot. Az önös egó középpontba állításával az anyagot nem átszellemítjük, hanem éppen ellenkezőleg, az anyagot, a világot, a természetet rendeljük alá szűkkeblű akaratunknak. Ilyenkor nem a Mindenség virágzása, hanem az egyén anyagi haszna lesz az iránymutató.

Az igazi cselekedet nem önző, nem számító, nem magamutogató, az igazi cselekvő nem ragaszkodik még a cselekedetéhez sem, csupán teszi a dolgát mag-ától értetődően. Nem akar vég nélkül dicséretet, nem keres önigazolást kívülről, nem tulajdonít jelentőséget képességeinek, s nem várja, hogy mások tudjanak arról, mit tett. Mert a magamutogatás, a haszonlesés, a bírvágy, a kapzsi érdekek és célok kergetése csak az egó foglyává és áldozatává teszik az embert. Függőség ez a javából.

Minél inkább áramlik azonban a szakrális teremtő energia az emberben, az annál láthatatlanabb lesz az anyagi értékhajszolás felől. Nem a gyűjtés, az egyéni birtoklás vágya vezérli majd, mégis tehetős lesz.
Enged, mégis erős lesz.
Lemond, mégis kapni fog.
S nem akar harcolni, mégis győzni fog.

Vagy a világosságot szolgáljuk létünkkel, tetteinkkel vagy a sötétséget.
Középút itt nincs.
A világosság, a teljesség szolgálatával az isteni rend, a szépség, a bőség teremtődik, míg a haszonleső egóval, a sötétséggel, ennek totális ellentéte.

Ha a világosságot választjuk, azt nem verjük nagydobra.
Aki fényesnek titulája magát, aki saját maga fényességével kérkedik, az a legsötétebb.
Tetteink gyümölcsét nem tartjuk meg magunknak, abból adunk másoknak, adunk a világnak, s ezzel olyan erőket, energiákat mozdítunk meg, amelyek visszafordulnak hozzánk, s minket is gyarapítanak.
A folyamat oda-vissza működik.
Megnyitjuk az égi csatornákat, adunk annak gyümölcseiből, ezzel aztán még nyitottabbá tesszük a kapukat, s még több jön le.
Mert aki a Világról gondoskodik, az ön-mag-áról is gondoskodik, hiszen amit látunk mint Világmindenség, azt látjuk mint Ember is.

Az önmagát gerjesztő folyamat természetesen ugyanígy működik a sötétséggel, a deszakralizált élettel is.
Minél erősebb az önző haszonlesés, annál nagyobb a homály.
A teremtő képesség elherdálása, a saját önös egó pöffeszkedő gyarapításának, az anyagi javak észnélküli halmozásának az igénye egy olyan mókuskerékbe pörget bele, ahol a lét elveszti kozmikus jellegét, a tevékenység nyűggé, a munka erőlködéssé, az élet szenvedéssé és utálttá válik. Mert minél nagyobb a sóvárgás, annál sűrűbb a homály, és minél sűrűbb a homály, annál nagyobb a sóvárgás. S a lét így veszíti el kozmikus jellegét.

Minél sötétebb van tehát, annál pokolibb az élet, és minél világosabb van, annál paradicsomibb. Így áll helyre a világ őseredeti rendje.
A helyreállítást az embernek kell végrehajtania.
A sötétséget az embernek kell átváltania fénnyé.
Az egyén fordult el isteni önvalójától, lényegi fénytermészetétől, ezért neki is kell visszatérnie oda. Gondolatban, szóban és tettben. Az anyagi világban való cselekedetekkel kell számot adnia arról, hogy ismét az egyetemes lét felvirágoztatása áll életének középpontjában. A megszentelten végrehajtott tett – legyen az bármi, bármekkora – nagyot fordít a világ elferdült kerekén.

A VaLóSágot, mi magunknak teremtjük a VáLaSztásaink által, mely a VaLLásunkat tükrözi.
Tehát a ValóSágunk a VálaSzaink által teremtődik.

A külső ViLág a belső kivetülése.
Azért vagyunk itt, hogy tapasztaljunk, tanuljunk. Vajon a létezés nem olyan, mint egy iskola? Ahol szintek vannak, és ezeket teljesíteni kell, hogy továbbléphessünk? Az év végi vizsgákon a tanítók már csak felügyelőkként vannak jelen. Amit addig megtanultunk, azt tudjuk használni.

Az iskola egy külső környezet, amely hatást gyakorol a tanulóra.
A kérdéseket, amire válaszolnunk kell, a tanítók adják, miközben megtanítják azt is, hogy milyen válaszokat kellene adnunk.
A lényeg viszont az, hogy meg is értsük, hogy miért az a válasz.
Ha nem értjük meg, akkor az a tudás életképtelen, mert az életben esetleg más formában jelentkezhet a feladat vagy éppen megváltoznak a dolgok. Ez már alkalmazkodást is kíván, ami megértés nélkül nem fog menni.

A létezés tehát lehet egy iskola, ahol nem csupán lexikális tudás kell, hanem az alkalmazható tudás is. Mondhatjuk úgy is, hogy ez egy játék, aminek vannak szabályai. Ezek a szabályok adják a feladatokat és teszik egyáltalán játékká a játékot. Hiszen nincs értelme egy olyan játéknak, aminek nincsenek szabályai. Itt vagyunk hát a létezésben, amelyben az ember teremtő ereje, tudatossága mellett külső kényszerek is próbára teszik a belső értékeinket.

De lehet, hogy az élet, a létünk, a létezésünk itt a fizikai világban olyan, mint egy kép. Az egész homályos, alig látunk belőle valamit, ráadásul maga a kép is csupán egy skicc, egy ceruzával felvitt vázlat. Ahogy haladunk előre életünk során – ideális esetben – egyre tisztul a homály, egyre több részletet ismerünk fel, s a kép egyre világosabban áll előttünk. Mivel társteremtők vagyunk, megadatott az a lehetőség is, hogy a felsejlő részleteket megtöltsük színekkel, fénnyel, élettel, s így – ideális esetben – olyan képet tudhatunk majd a magunkénak életünk végén, amely már nem csak egy vázlat, hanem egy teljes, színekkel teli, élő festmény.

De mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a létezés valójában végtelenül egyszerű, csak az emberi elme bonyolítja túl. Képzeljük el, hogy az élet olyan, mint egy számítógépes játék. Belekerültünk, benne vagyunk, s az a dolgunk, hogy megoldjuk. Megoldjuk, a lehető legjobb módon. Ehhez kapunk eleve rendelkezésre álló képességeket, s a játék során még újabbakat is szerezhetünk. De egyben el is veszthetjük azokat. S ha nem sikerül megoldanunk a feladatokat, veszítünk a játékban, és kezdhetjük elölről az egészet. (Ugye milyen ismerős ez az életszituáció?)

A nagy földi ciklusok – különböző szakaszaiban – eltérő körülményeket biztosítanak a számunkra. Tételezzük fel, hogy a hagyományban mindenre meg van a helyes válasz. Igen ám, de ha nem értjük, akkor nem fogjuk tudni használni. Ugyanis a megváltozott körülmények megkívánják az alkalmazkodást is. A hagyományt nem lehet minden időben egyöntetű dogmatikus előírásként használni.

Olyan ez, mint a DNS. Amikor hernyóként kell létezni, akkor a hernyóra vonatkozó útmutatást kell tudni kiolvasni belőle, mert a pillangó lét feltételei még nem adottak. De amikor eljön az ideje – miután degeszre ettük magunkat a tapasztalatokkal –, akkor kell majd tudni úgy működtetni ugyanazt a DNS-t, hogy az a felszabadulást szolgálja, vagyis a hernyóból pillangó legyen.

Lehetséges tehát, hogy a régi berögzült szokások ideje lejárt, és ugyanabból a hagyományból most már másképpen kell munkálkodnunk. Alkotóink újabb és újabb pályákat készítenek a számunkra. Aztán a játék egyszer csak a végéhez közelít. Amikor már nem a létben való berendezkedés a feladat, hanem az abból való kiszabadulás, más szóval a felszabadulás. A záróvizsga ideje, amikor a tanítók már a háttérből figyelnek, miközben az ősök súgnak nekünk, mert csak együtt emlékezhetünk mindenre.

Ha azonban alszunk, álmodozunk, ábrándozunk, vagy süketek és vakok vagyunk, akkor nem vesszük észre, amit kellene. Ha mindig arra figyelünk, ami elveszett, vagy arra, hogy milyen gonoszságokat műveltek velünk, akkor csak a terelés útvesztőjében bolyongunk.

Pedig minden itt van körülöttünk, csak arra kellene összpontosítanunk, hogy mindenben – ami történik velünk – meglássuk az üzenetet. Minden itt van, minden, ami kell.

Csak érteni kellene a jeleket.

Sejtjük, hogy az ember nélkül milyen tökéletes hely lenne a Föld, viszont nem lenne semmi értelme.
Se magának a Földnek, a létezésének, se az élővilágnak nem lenne értelme.
S az élet éRT-eLMe a magyar nyelv szerint?
Kérdésben a válasz!

– VATA LÓFŐ NYOMDOKAIN FÉNYES ÖSVÉNY NYÍLIK –