„A legtöbb történelemkönyv a nagy gondolkodók eszméire, a harcosok bátorságára, a szentek jóságára és a művészek kreativitására koncentrál.
Sokat mesélnek társadalmi struktúrák szövődéséről és felbomlásáról, birodalmak felemelkedéséről és bukásáról, technológiák felfedezéséről és elterjedéséről.
Semmit sem mondanak azonban arról, hogy mindez hogy hatott az egyének boldogságára és szenvedésére.
Ez a történelem megértésének legnagyobb hézaga. El kellene kezdenünk kitölteni.”
Napjainkban sem igen akarnak foglalkozni az egyéni sorsokkal, szenvedésekkel.
A politikusok istent játszanak, ők akarják megszabni, hogy boldogság, vagy szenvedés legyen a jussunk. Sőt, ma már veszik a bátorságot és a jogot, hogy ők döntsenek az életünkről, vagy a halálunkról is.
Őseink véréből, ősi jussunk szerinti országunkban, szabad Magyaroknak születtünk, nem mások szolgájának. Mégis tűrjük tétlenül, hogy mások döntsenek a sorsunkról, nélkülünk.
Nekünk nem egy gép, egy algoritmus, vagy egy program fogja megszabni, hogy hogyan élhetünk a hazánkban, és nem is néhány sötét lelkű politikus, vagy feketefejű emberutánzat!
De még csak nem is az ő bosszúálló, haragos, véres istenük.
Ő nem Isten.
Figyeljünk hát oda, hogy ki előtt borulunk térdre, főleg ezt nekünk, Magyaroknak illene tudnunk!
A történelemben nem ritka, hogy az egykor ünnepeltből az utókor bűnbakot csinál.
Az ünnepélyes diadalmenetből lehet még szégyenletes futás is.
Diadalmenetén Caesarnak is volt babérkoszorú a fején, és az ujjongó nép üdvözölte, miközben a feje fölé koronát tartottak, de még neki is a fülébe súgta egy rabszolga, hogy „Respice post te, hominem esse memento!” („Gondolj arra, hogy ember vagy!”)
„Te is csak egy ember vagy!”
Ezt kellene minden „diadal-menetelő” fülébe harsogni, hogy ne felejtse soha el, egyik sem.
Ráadásul, mi nem vagyunk rabszolgák. Legalábbis, azt hisszük, hogy szabadok vagyunk, miközben nagyobb rabszolgákká tesznek lassan minket, mint Caesar idejében.
Amit hajdan még Caesarnak is el kellett tűrnie, azt a mostani „urak” nem engedik.
(Nézd meg kit nem szabad kritizálni és megtudod, kinek a kezében van a hatalom.
Ők az elnyomóid, akiket nem lehet kritizálni.)
Nálunk is akkora nagy a szólás-szabadság, hogy minden kritikus vélemény, de még az igazság kimondása is gyűlölködésnek, vagy rémhírterjesztésnek minősül.
A szarkazmust és az iróniát értik, és bár nem nagyon szeretik, talán még eltűrik. Talán. Még…
Szarkazmus:
„Gúnyos, ellenséges, csípős stílus, melynek célja, hogy nevetségessé tegyen, vagy megbántson valakit. Gyakran iróniával párosul, és jellegzetes hanghordozás kíséri.”
Irónia:
„Humort és gúnyosságot ötvöző csipkelődés; kesernyés, maró gúny. Az irónia olyan közlésmód, amelyet nem szabad szó szerint értenünk. Az irónia olyan közlésmód, amelyben a kimondott jelentést felülírja a közlés módja által hordozott jelentéstartalom.”
Most pedig, ezután a kis irodalom-elméleti kitérő után, súgjunk hát bele egy keserű esti-mesét a „diadal-menetelők” fülébe, melyben elég sok a „szar”-kazmus, és melynek címe:
„SZAROS JANKÓ”
Anti-mese, hogy jobban tudj aludni, de ha esetleg szarul érzed tőle magadat, akkor elég nagy szarban lehetsz. Vagy ahogyan a híres borsodi bodzatermelő Lakatos-Kisgrofo Hámlett idézte egyik dakota testvérének híressé vált mondatát: „Valami bűzlik itt is, nem csak Dániában”, ami lefordítva az egyszerű állampolgár számára is érthető formára, annyit jelent, hogy „rohad az államgépben valami”.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskanász, akit Jankónak hívtak. Jankó naphosszat őrizgette a disznókat, ha szar kedve volt, akkor káromkodott, vagy fütyörészett, esetleg labdázgatott a sertésekkel, dekázgatott a spanokkal. Nem is volt semmi gondja, míg egy nap, focizgatás közben, véletlenül olyan figyelmetlen volt, hogy hozzáért a villanypásztorhoz, és a rezsicsökkentett áram úgy megrázta, mint Holle anyó a dunnáját, amitől Jankó megbotlott egy gyökérben, és pont belehemperedett egy nagy kupac disznószarba. Aznap elég szar napja volt, és így már elég szarul is nézett ki. De mivel mindig optimista gyerek volt, azt gondolta, hogy ez nem véletlenül történt vele. Elég babonás volt ahhoz, hogy valami nagy szerencse előjelének vélje a dolgot. Ezért leszarva, hogy mit gondolnak róla az emberek, elhatározta, hogy ő bizony le nem mossa magáról a disznószart, nehogy elriassza ezzel a szerencséjét. Az emberek, mikor így meglátták a szerencsétlen „szerencsés” Jankót, nem szaroztak sokat vele, rögvest elnevezték Szaros Jankónak, amit aztán később, becézően csak „Szarjankónak” mondtak. De Jankó ezt is nagy ívben leszarta. Csak ment-mendegélt, és amerre csak járt a szerencséjét keresve, bűzleni kezdett a környék. Jankó pedig csak lapított, mint szar a fűben, mert azt tapasztalta, hogy bizony szarból nem nagyon lehet várat építeni.
Egy darabig elég szarul mentek számára a dolgok, de aztán Szarjankóra mégis rámosolygott a szerencse.
Egy napon ugyanis, egy kis szaros porfészekben, egy szar focimeccsen, Jankó találkozott néhány szotyolát köpködő, elég „gázos” üzletemberrel, akik a szarból is pénzt tudtak csinálni. Épp szarul ment a gázszerelő és olajszőkítő biznisz, ezért elhatározták, hogy inkább Szarjankó karrierjébe fektetik a szaros pénzüket. Így került a szar a ventilátorba.
Erről még egy közmondás is szárnyra kapott a nép ajkán: „A mészáros keze, lába mind szaros, az erszénye aranyos.”
Reklámarcnak választották a nyakig szaros Szarjankót, és a sok tahó sok TAO pénzzel támogatta. Óriásplakátokon hirdették, hogy szarosnak lenni nem is rossz, sőt, nagyon sok előnnyel jár. Futótűzként terjedt a szarosság divatja az országban.
A média csöpögött a szartól, vallási irányzatok és politikai pártok tűzték a zászlajukra a szarosság ügyét. A politikusok szarral dobálták egymást, miközben mindegyik Szarjankó szaros szekerét tolta.
A szaralakok a szaros pályázatokon szarásig meggazdagodtak, mert leszarták a szabályokat. Szarjankó pedig egy idő után királyként trónolt az egész bűzlő szarkupac tetején.
Lassan a tiszta emberek kerültek kisebbségbe és szégyellni kezdték, hogy legalább a látszat kedvéért egy picit sem szarták még le magukat, vagy másokat. Mindenki félteni kezdte a szaros kis életét.
A szülészeteken, egyesek már egyenesen szarosan jöttek a világra. A gyerekeket tisztába tenni sem volt lassan szokás. Sőt, egy idő után kifejezetten tilos lett.
Az ország vezetőit a legszarosabbak közül választották. Ők pedig folyamatosan szarakodtak egymással és főleg a néppel.
A növények, állatok és az egész vármegyehálózat kezdett egy szartól bűzölgő kupaccá válni, amit az aszály csak súlyosbított. A gombamód szaporodó akkumulátor gyárak sem húzták ki az országot a szarból. Sőt…
Ha olykor esett az eső, az katasztrófának számított, mert akinek nem volt esernyője, arról lemoshatta a szart, ezért az eget is kezdték becsíkozgatni valami szarral, hogy az időjárást módosítsák.
Az Euro-dalfesztivál (amit egy hashajtót gyártó cég szponzorált) díjnyertes dala a „kicsikét szar a világ nekem, de beleszarok” kezdetű sláger lett (ami a „majka” nevű művészgéniusz egyik világhódító nótájának átdolgozásából született), amit pár transz nemű szartalicska adott elő valami kis szaros országból, ukránul.
Az emberek szar ételeket ettek, szar műsorokat néztek a televízióban, és szarabbul éltek, mint négy évvel ezelőtt, de nagy ívben szartak rá. Szar munkákat végeztek, és hugyért-szarért dolgoztak. Egyre többen valóban szarul kezdték érezni magukat.
Mígnem egy napon odáig fajult a helyzet, hogy néhány nem beszari ember, tiltakozásul felrobbantott pár szaros budit. Egyre többen átvették a jelszavukat: „Ember vagy a gáton, nem szar a lapáton!”
Mivel ezek a lázadók (a hatalom szerint “szarkavarók”) minden szarba beleütötték az orrukat, őket a „rend-szart” szolgáló és védő „erő-szagszervezet” igyekezett két hét alatt beszaratni, hogy rend legyen. Akit elkaptak, azt úgy megverték, mint a korpába szart macskát.
Ez hatott, hiszen még az ördög is odamegy szarni, ahol legmagasabb a hegy, így végül szinte mindenki nyakig elmerült a szennyben, mint szaros gyermek a szalmabölcsőben.
Egy egész ország elégedetten ücsörgött ebben a langyos szarban, miközben pár év alatt megalakult az új világrend, a „Világszar”, melynek barna zászlóján egy piramis alakú szarkupac csúcsán egy erőlködéstől kigúvadt szem látható, amely azt hivatott szimbolizálni, hogy „Átlátunk minden szaron, velünk ne szarakodjatok!” Jelmondatuk: „Világ szarosai, egyesüljetek!”
Az emberiség fölötti teljes győzelmük már csak egy karnyújtásnyira volt, mint a jól elhelyezett WC-papír tartó.
Ám ezt a nagy volumenű tervet beárnyékolta egy váratlan esemény, amely megváltoztatta a világ sorsát!
A változást egy véletlen esemény okozta, valahol az univerzum egy távoli sarkában, amikor is egy autómosóban, egy sterimóval, valaki véletlenül lemosta magáról a szart. Ezzel a tettével elsőként lépett ki a szar-mátrix bűvöletéből, és még szaros piros és kék tabletták közüli választásra sem volt ehhez szüksége.
Az ismeretlen hős, akit „Megtisztultnak” neveztek a népek, egyre több embert kezdett tisztára mosni a nagy nyomású fecskendőjével (lásd: sterimó).
Az orákulumok (Lakatos-Kisgrofo Hámlett szerint: „orálkulások”) megjósolták az érkezését.
A harc elkezdődött, nem sokat szaroztak a szarosokkal tovább. A rezsiharcos veteránok sorra kidőltek. Has-Marsot kaptak, vagy valami hasonló vírust. (Pont ez ellen nem voltak bevakcinázva…) Szóval, kezdtek befosni.
A Föld a megtisztulás útjára lépett. Most, végre már a változás szele csapkodta a budi ajtókat. Szarjankó rájött, hogy a szaros pénze hamarosan már nem ér egy kalap szart sem, ezért a sok szaros kurta-farkú disznóval gyorsan kereket oldottak az Óperenciás tengeren, meg a golyóálló-Üveg-hegyeken túlra.
Én is szívesen velük tartottam volna, csak az a kurva villanypásztor ne lett volna ott!
Ha a villanypásztor ott nem lett volna, az én szaros kis mesém is tovább tartott volna.
Itt a vége, fuss el véle, oda, ahol az a sok szaros kis kurta-farkú kismalac ma is túr!”
További Szép Álmokat!
A hős letérdelt a hegytetőn s elfödte szemét kezeivel, nehézkesen megcsörrent a vért karján és derekán, lándzsáját elejtette a fűbe, sisakját messze elvetette, szénfekete fürtös fejét föltartotta az ég felé.
Így sírt és énekelt, míg este lett. Körülötte a völgyben pihent a világ. A házak ablaka fénylett, a kertekből az élet gyümölcsös illata ömlött. Fölvette sisakját, s lándzsáját az éjnek szegezve, elindult útjára újra, egyedül.
– a „fogadós”-