Magyar Adorján (részletek)
Fajunk őshazája nem a Turáni Fennsík volt,
hanem Közép-Európa Kárpát-Medencéje,
azaz tehát Magyarország területe.”
„Őseink, mivel ők a Napot az emberiség atyjául tisztelték, tehát miként a gyermek is szeretettel tiszteli s ha kell, szerető édesapját valamire szépen kérheti is, úgy tehát ők is néha szeretettel kérhették Napisten pártfogását, bár sosem feledték teljesen, hogy ily kérelmük is csak jelképes, mert hiszen látták, hogy a valóságban a Nap egy ragyogó, tüzes égitest és nem olyan aranyhajú, szépséges férfi, aki aranyszőrű lován száll a magasságban a felhők között, mint a jelképes és költői hitregékben (ma már csak népmesékben). Ám kezdetleges avagy eldurvult szellemű emberek azt képtelenek megérteni, hogy mi a jelkép, vagy jelképezés. Tudták azonban őseink, mind az elmondottak mellett azt is, hogy a Természet örök Törvénye szerint azaz jelképesen a Nagy Égisten ítélete szerint minden ami csúf, rossz, gonosz vagy téves: az káros is, de ugyanúgy minden ami szép, nemes és jó: az hasznos is, tudták tehát hogy sorsuk, azaz jutalmuk vagy büntetésük elsősorban is saját jó vagy rossz, továbbá okos vagy téves tetteiktől függ, mert az okos tettek haszna, a tévesek kára is természetesen be kell következzen, mivel a Nagy Isten, azaz a Természet örök Törvénye rendelkezése mindig tökéletes, azaz igazságos és megmásíthatatlan, nem befolyásolható.
Ősvallásunk mythologiai alapjai tehát az elmondottak voltak, habár van ugyanezekben erkölcsi alap is. A további erkölcsi alapról azonban alább szólandok, itt most még ezt kell elmondanom, hogy ezen mythologiának minő természetismeret szolgált alapul.
Őseink szerint minden létező kezdete, eleje az Ég, vagyis az emberi ésszel föl nem fogható, meg nem érthető Mindenség, azaz a Végtelenség. E végtelenség pedig úgy terjedelemben mint időben is végtelen. E végtelen és határtalan Mindenségben van örök időtől fogva és végtelen mennyiségben az Erő (energia) és az Anyag (matéria). Az erőnek nincsen teste, ez anyagtalan, de azért létezik, hatni képes és azonos a mozgással. Viszont az anyagnak van teste, kézzelfoghatóan is létezik, de mozdulatlan, és ha erő meg nem indítja, sem meg nem mozdul, sem hatni nem képes. Az erőnek az anyagra való hatása hozza létre a mozgást, vagyis az Életet. Az élet tehát kettejük terméke: gyermeke, úgy az erő, mint az anyag örökkévaló, örök időtől fogva megvolt, és ennélfogva örök időkig meglesz, vagyis végtelenek. Az élőlények azonban végesek, mert van kezdetük, tehát végük is kell tegyen. Viszont maga az Élet is végtelen, mivel az erő az anyagra mindig hat és ezért az élet véges égitestből véges égitestbe és véges élőlényből véges élőlénybe ugyan, de szakadatlan folytatódik.
Az erő és anyag fogalma, vagyis a Hímség és Nőiség képezte őseink természetvallásában az első kettősséget (dualizmus) ami később létre hozta a nőelvűséget és a hímelvűséget, úgyhogy már igen régen is voltak nőelvű és hímelvű törzseink, bár valószínű, hogy a nőelvűség a régibb. A nőelvűek fölfogása szerint az erőt csak az anyag termeli, szüli (szűzanyaság, párthenognesis), viszont a hímelvűek szerint anyag nincsen is, az csak csalódás (illusio), mert ez a valóságban csak igen kicsiny erőközpontokból állva válik számunkra érzékelhetővé.
Az ilyen fölfogások azonban mégis csak későbben kialakult végletek voltak. Régibb volt a kettősség, amely szerint öröktől fogva, egymástól külön létezett Erő és Anyag, azaz Hímség és Nőiség. A végletbe menés eredménye lett azután az Egység elve is, amely tehát tagadta a kettősséget, mivel eszerint erő és anyag tulajdonképpen ugyanaz. E fölfogás folyományaként ezen Egységnek eleintén csak költői megszemélyesítéséből, majd a szellemi hanyatlásban tényleg létezőnek képzelt személyes istenségben való hitből alakult aztán ki némely népnél, mint például a zsidóknál is az egyistenhit (monotheizmus), éspedig úgy, hogy ezen egyistenséget a hímelvűek természetesen férfinak, a nőelvűek pedig nőnek képzelték.
Csakhogy mind e dolgok fölött a mi őseink szabadon és vakhitet, gyűlölködést nem ismerőén vitatkozhattak. A más véleményen, más valláson lévők gyűlöletét és üldözését csak sokkal később, önérdekből a különböző papságok hozták létre, de inkább csak idegen fajú népeknél, mivel nálunk és közelebbi rokon népeinknél vallásos fanatizmus sohasem tudott elhatalmasodni.
A hímség és nőiség kettőssége volt tehát ősvallásunkban a régibb, de ezután következett, fejlődött ki még a Jó és Rossz kettőssége is, ami a legrégibb kezdetlegesség fokán még nem létezett, de nem azért, mintha jó és rossz valóban nem létezne, amint azt néhány rossz lelkületű bölcsész ma állítani szereti, sem pedig azért nem mintha az igazi, még gyermekszerű ősember a jó és rossz közötti különbséget még nem érezte volna, és ne vette volna észre, – mert hiszen ezt már az állat is erezi és észreveszi – hanem azért nem, mert az emberiség igazi, még gyermekszerű ősei ragadozó állatok nélküli helyen, harc nélkül, tisztán szerelmi kiválasztódás útján, csak növényi táplálkozás mellett fejlődvén, igazi, értelmes emberré, ezért életében a Rossz még alig játszott szerepet.
A bibliai hitregében is – amelyet bár a későbbi népek már nem értettek és részben el is ferdítettek – szintén először jelenik meg a Férfi és Nő, s csak ezután a Jó és Rossz, azaz: Ádám és Éva, azután Ábel és Kain. Hogy pedig utóbb miként alakult ki a pozitívum és negatívum, a plus és minus kettőssége is, de mindig a hímséggel és nőiséggel kapcsolatban, azt szintén alább kell elmondanom.
Az örökkévaló Erőt, vagyis az Őserőt már kereszténység előtti elődeink is költőileg megszemélyesítették volt öregnek, fenséges megjelenésűnek képzelt férfialakkal, vagyis Istennel, akit különböző mondásaiban népünk ma is szokta Öreg Istennek, Nagy Istennek nevezni, de szokásos az Örökkévaló elnevezése is. Isten szavunk értelme: ős-tevő, ami régi nyelvünk szerint ős-alkotó és ős-teremtő volt. Az örökkévalóságot azért jelképezték az öregséggel, mert ami ősidő óta megvan: az egyszerűbb gondolkodás szerint öreg is kell legyen, a jelképezések egyik célja bár a költői szépség is volt, de célja volt az is, hogy a dolgokat egyszerűbb észjárású emberek számára is fölfoghatóvá tegyék. Később azután gyöngébb teljesítőképességű agyvelővel bíró népek a dolgokat csak szó szerint lévén képesek fölfogni, Istent valóban Öreg, őszszakállú, tényleg létező, tehát emberhez hasonló személynek, férfinek képzelték és képzelik ma is. Viszont tény az is, hogy igazán fiatal csak az lehet, aminek kezdete, azaz tehát születése volt, vagyis az említett jelképezés e tekintetben is helyes, annak ellenére is, hogy magasabb bölcselet szerint az örökkévalóságot, amelynek ha kezdete nincsen, de nincsen vége sem, eszerint akár örökifjúságnak is képzelhetjük; aminthogy az Örökifjúság fogalma, amint látandjuk, ősvallásunkban meg is volt.
Természetesen ezekkel szemben az Anyagot is megszemélyesítették öreg nőalakkal, aki azután azonos a görög-római Hera-Junovaf, csakhogy itt a szépérzék (estetica) annyiban játszott közbe, hogy e nőalakot inkább csak meglett asszonynak, anyának, de nem egészen öregnek szerették elképzelni, azért, mert ősz, öreg, fehérhajú, fehérszakállú férfit könnyebben tudunk fenségesnek elképzelni, mint öreg nőt. Mégis a régi népek mythologiájában van erre is példa, úgy mint a mezopotámiai Mumu Tiamat, az indiai Káli és a mi besenyő törzsünk Iszonya istennője, amelyeket azonban nem is képzelték szépeknek, hanem félelmesnek, rémesnek, iszonyúnak.
De hogy az Öregnek képzelt istenalak éppen a mi őseinknél alakulhatott ki, azt a magyar nyelv máig is tanúsítja, amelyben az örök és öreg szavak azonos alakúak. Jelképezték azonban őseink az örökkévalóságot a körrel is, mivel ennek sem kezdete, sem vége nincsen. És íme ismét a magyar nyelven őr, örű (romlott kiejtéssel örv) annyi mint kör, karika.
Csakhogy ugyané szót régi nyelvünkben u magánhangzóval is ejtették volt, amikor is úr, urú alakja volt, ugyanúgy, mint ahogy örök szavunknak is volt régen uruk kiejtése, azért, mert régi nyelvünkben ö helyett gyakran u volt. Eszerint azonban ezen úr = kör és uruk = örök szavunk az úr (dominus, Herr) szavunkkal is azonos, márpedig az Istent a legtöbb nyelvben, miként a magyarban is, szokás Úr-nak, Úr-Isten-nek is nevezni, csakhogy más nyelvekben az öreg, örök, örű és úr szavaknak megfelelőek egymással semmi összefüggésben nincsenek, nem származnak a közös eszmekörből. Ez csakis a magyar nyelvben van így.
Elődeink a Nagy Istent azért nevezték Úr-nak is, mivel ez fölfogásuk szerint nem csak minden létezőnek őse, Ős-Istene, hanem minden létezőnek intéző, kormányozó Törvénye és tehát ura is, akinek az egész Mindenség engedelmeskedik. És íme, ha ős szavunkat németre fordítjuk, akkor is úr szavunkat kapjuk, mivel németül úr = ősi. Mezopotámiában pedig, azaz a velünk rokon szumer nép földjén állott Úr városa, amely a szumerek egyik legrégibb városa is volt. Csakhogy Mezopotámiában igen régen nem csak szemere őstörzsünk egy ága élt, hanem ős-török törzsünk szintén oda kivándorolt szakadékai is, akik nyelve hatása a szumer nyelv törökös elemiben is észrevehető, de észrevehető műveltségi hatásuk a későbbi, már sémi nyelvű asszírok mythologiájában is. Ős-török törzseink ugyanis – akik szintén a Kárpátok medencéjéből származtak – az égi Ős-Istenséget a ma kihalt, óriás termetű Őstulok hatalmas bikájával szokták volt jelképezni. És íme, a németben az őstulok neve űr, a latinban pedig urus.
Csakhogy sem a germánok, sem a latinok azt már megokolni nem tudták, hogy ez állatnak miért volt éppen ez a neve. Továbbá a latinban is megtaláljuk az őr, orbis szót kör értelemmel, csakhogy a latinok, illetve rómaiak azt sem tudták már, hogy e szónak végtelenség és örökkévalóság értelme is volt, sem azt nem tudták már, hogy a végtelenségnek és örökkévalóságnak az égi Nagy-Isten vagy Fő-Isten tulajdonképpen csak költői megszemélyesítése.
De Örökkévaló nem csak az Erő, hanem az Anyag is, csakhogy az anyag soha meg nem mozdulna, ha erő meg nem mozdítaná, életre nem keltené, vagyis meg nem termékenyítené.
Való igaz, hogy a női petesejtnek sincsen önmozgása, és csak a megtermékenyítő, életre keltő ondószálacskát várja, amelynek valóban erőteljes, csodálatos mozgásképessége van, és életerővel telitetten, sietve, úszva halad előre, keresve a női petesejtet, míg vagy elpusztul, avagy azt megtalálván, annak felszínét áttöri, belehatol, vele egyesül, il letve azt megtermékenyíti és saját életerejét annak átadva, abban fejlődési folyamatot megindítja, de ami nélkül ama petesejt elhalna.
AZ Erő és az Anyag egyesülése eredménye tehát az Élet, más szóval: az Erő az Élet atyja, az Anyag pedig anyja. Ősvallásunk első és régibb dualizmusa tehát a Hímségé és Nőiségé volt, és csak ezután fejlődött ki benne a második: a Jó és Rossz dualizmusa is, ami jelképesen abban fejeződik ki, hogy Ábel és Kain tehát Ádám és Éva gyermekei, amely hitregét a zsidók a mi élő-Ázsiába is elszármazott őstörzseinktől örökölték ugyan, de anélkül, hogy annak jelképes igazi értelmét is megtudták volna, amely jelképes értelmet alább kellend teljesebben kifejtenem.
A végtelenségben vannak a csillagok, vagyis az égitestek: a Napok és bolygók, vagyis Földek. Ezen égitestek léte már nem végtelen mint az erőé és az anyagé, mivel minden égitestnek van kezdete és vége, azaz kialakulása, fejlődése, majd széthullása, ugyanúgy tehát, miként létrejön, fejlődik, majd meghal és föloszlik minden élőlény is. Ezért tehát őseink igen helyes fölfogása szerint úgy a Nap mint a Föld: az Őserő és az Ősanyag alkotásai, gyermekei. Ezért őseink, bár tisztában voltak azzal, hogy a Nap és Föld: égitestek, de ezeket költőileg megszemélyesítették, mégpedig a Napot tehát férfialakkal, a Földet nőalakkal, vagyis Napistenükben és Földistennőjükben. E Napisten a tulajdonképpeni magyar törzsnél a Mag, Magor, Mager, Megyer vagy Magyar nevet kapta, és a magyarság hitregebeli (mythologiai) ősapjaként tiszteltetett, a Föld pedig mint Földistennő, Tündér Ilonának és Magyar Ilonának nevezve, a magyarság regebeli ősanyja lett. Mind ami a természeti valóságnak annyiban meg is felel, hogy Földünkön minden élet tényleg a Nap által megtermékenyített Föld anyagából jön létre.
Az itt eddig elmondottak csak ősvallásunk hitregei alapját képezték, amely alapból azonban rendkívül gazdag és gyönyörű, kötői regevilág fejlődött, amit az alábbi fejezetekben szándékozom tőlem telhetőleg ismertetni.
Ősvallásunknak azonban ezen kívül erkölcsi alapjai, tanításai is voltak, amelyeket föntebb is már megemlítettem, de amelyeket szintén alább kell ismertetni; itt röviden csak még annyit mondok el, hogy ősvallásunk legfőbb erkölcsi alapja a lelkiismeret kultusza volt, és ezenkívül még azon fölfogás is, hogy a Természet örök Törvénye, vagyis megszemélyesítve az örök Nagy isten, mindent absolute igazságosan jutalmaz és büntet is. Mindezt „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben már részletesen megírtam, de amit természetesen, ha csak összefoglalva is, meg kellend írnom itt is, de amit egészen röviden már e „Bevezetés”-ben is elmondok.
Őseinknél a lelkiismeret, de egyúttal a Nap jelképe is az aranyból készülő kerek tükör volt. Ha a tükörbe nézünk, abban önmagunkat látjuk. Ott van, látjuk e képet, tökéletesen olyan, mint amilyenek mi vagyunk, de mégis a valóságban, anyagilag e kép nem létezik, mivel az csak fényjelenség: csak erő, amely a Napból származott. Ilyen tehát a lélek is: van, de test nélküli anyagtalan erő, amely a Napból származott.
Ha tehát saját tükörképünket szemlélve sajátmagunk szemébe nézünk, ez jelképesen bár, de annyi, mintha saját lelkűnkbe: lelkiismeretünkbe néznénk, mivel hiszen azon test nélküli önképünk lelkünk jelképe is. A lelkiismeret csak gondolat, test nélküli, anyagtalan erő, amely a Napból származott.
Vagyis ismét jelképesen: „a lelkiismeret szava”, vagyis „az igazmondó Aranytükör” szava tulajdonképpen mindnyájunk szerető Édesapja, a Napisten tanítása, szava, aki minket az igaz úton akar vezetni, csak hallgatnunk kell reá.
Ezek voltak tehát ősvallásunk erkölcsi alapjai, de hogy ezek is mily csodaszép költői dolgokat hoztak létre, látni fogjuk.
Végül álljanak itt még az alábbiak is: Raltson Skinner „The source of measures” című műve „The key to the hebrew-egyptian mystery” részében írja, hogy meggyőződése szerint kellett létezzen egy nyelv, amely ma elveszettnek látszik, de amelynek mindenütt bőséges nyomai vannak, és amely minden mai nyelvben bár rejtetten, de mintegy bennfoglaltatik, amit azonban csak megfelelő ismeretek segítségével vehetőnk észre. E nyelv pedig szerinte nem csak szavakban, hanem jelképekben is kifejezhető volt. Jelen művem folyamán meggyőződhetünk majd egyrészt arról, hogy e titokzatos nyelv nem volt más, mint a magyar, azaz helyesebben szólva: a mai magyar nyelv egykori, de a mainál sokkal tökéletesebb alakja, másrészt meggyőződhetünk arról is, hogy ez valóban az összes árja és sémita nyelvekben mintegy bennfoglaltatik, valamint, hogy csodálatosan gazdag szimbolikája segítségével valóban szinte jelképek és jelképes szólások segítségével is beszélhető kellett legyen.
Egyezik ezekkel amit például Michele Craveri olasz tudós is „Mondó animale” című művében (Torino, 1942. 18. oldal) is, Isac Taylor nyomán, ír: „Az ős-kőkorszakbeli, barlanglakó rénszarvasvadászok után Európában turáni fajú népek következtek, amelyek az Új-Kőkorszak cölöpépítményeiben éltek. Ezek tudtak már cserépedényeket is készíteni és földműveléssel, állattenyésztéssel is foglalkoztak. Halottaik tiszteletére ők emelték a dolmeneket, amelyek alól nem csak emberi, de óriási mennyiségű állati csont is került elő. Utóbb jöttek azonban a kelták, akik e turániakat legyőzték ugyan, és ezek régibb műveltsége fölé a maguk kezdetleges műveltségét borították, de átvették a legyőzöttek szellemi és vallási műveltségét is.”
