„Európát (és a jövőnket) nem a harmadik világháborútól, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációktól kellene félteni!“
(Eddig minden kultúrát és civilizációt a jólét által életre keltett vágyak puhítottak és pusztítottak el.)
„Sajnos, felnőtt legalább egy olyan generáció, amelynek egy részét nem lehet feladatokkal terhelni, mert unja, s mindjárt továbbáll! Ezek a fiatalok, mivel kitartó munkát sem az iskolában, sem az életben nem végeztek, nem is tudnak maguknak parancsolni, más véleményét elfogadni még kevésbé, így a házasságban, családi életben, de a munkahelyen is nagyon sok kudarccal találkozva megkeserednek.
A mostani kor otthonaiban van jelen ez a csendes, de annál szomorúbb tragédia, amely a szemünk láttára ragadja el a nekünk legkedvesebbet: a gyermekeinket. Ők ugyanis szörnyű mentális állapotban vannak! A legutóbbi 15 év statisztikájából egyértelműen kiviláglik, hogy a gyermekek pszichológiai rendellenességei egészen elképesztő mértéket öltenek: minden ötödik gyerek mentális rendellenességben szenved; a figyelemhiányos rendellenességek száma 43, a serdülőkori depressziós betegségeké 37 százalékkal, a 10–14 éves gyermekek körében az öngyilkossági arány 200 százalékkal nőtt.”
(Amiről viszont nem írnak – nem írhatnak – a statisztikák, az az a titkolt és tiltott tény és időzített bomba, hogy az óvodáinkat és iskoláinkat ellepik a cigánygyerekek. A szülészeteken már 6:1-hez a születési arányuk a magyar gyerekek kárára. Ennek, a politika és az azt irányító háttérhatalom által pár évtized alatt, tudatosan és tervezetten létrehozott etnikai manipulációnak a hatása döbbenetes következményekkel jár és fog járni az amúgy is egyre fogyatkozó, őslakos magyarság számára. Ez valódi „csendes tragédia”. Ezzel, és az ezzel járó egyre aggasztóbb problémákkal és az emiatti hazugságokkal az oktatási rendszer egyre képtelenebb megbirkózni.
A pozitív diszkriminációval, a célzott segélyezéssel és szándékosan kivételező juttatásokkal, az ordas nemzetellenes és hazug liberális elvekkel pár generáció alatt megváltoztatják és megváltoztatták hazánk etnikai összetételét, ami már önmagában is bűncselekmény és hazaáruló, magyarság elleni genocídium- tudatos népirtás -, miközben a magyar őslakosságot ellehetetlenítik, elüldözik, kiuzsorázzák és a végrehajtó maffiával kiraboltatják, hajléktalanná teszik. Velünk fizettetik meg, hogy a saját hazánkat más etnikumok lephessék el, foglalhassák el életterünket, és eltulajdoníthassák az értékeinket. A kultúránk és gyökereink pusztításáról nem is szólva, mert itt nem asszimilációról, de még csak nem is integrációról van szó, hanem fokozatos és teljes rombolásról, megsemmisítésről. Miközben „nemzeti” maszlaggal etetnek bennünket, hogy mindezt ne vegyük észre. Az oktatásban már szólnak a vészjelző csengők… De nem akarjuk hallani. Pedig a magyar gyerekeink a magyar jövőnk zálogai, és ma már sajnos „nem az a kérdés, hogy milyen országot hagyunk a gyerekeinkre, hanem az, hogy milyen gyerekeket hagyunk az országunkra, a hazánkra. Nagy a baj!)
Nekünk kellene segíteni a gyermekeinknek.
Az iskola és az oktatás, a „digitalizációval”, és a többi ostobasággal, nemhogy nem tud, de már nem is akar segíteni a „közjószágnak” tartott gyerekeken, hanem minden szólam és „csoda módszer” ellenére épp ezt a „csendes tragédiát” fokozza, kiszolgálva ezzel a sátáni új világrendet, ahol nem gondolkodó, szabad emberekre van szüksége a „rendszernek”, hanem engedelmes „toleráns” rabszolgákra. Ezért is veszik ki a „rendszerből” a pedagógust, mint embert, példaképet, és csinálnak belőlük statisztikát gyártó, parancskövető, lepukkant idiótákat. Az oktatás „átszervezése” a legutolsó szög a társadalom koporsójában.
Egy generáció alatt elpusztítják a magyarság gyökereit a következő generáció számára, akiket testileg, lelkileg és szellemileg is megnyomorítanak.
A közoktatás a „birka iskola” szintjére süllyed, és ehhez asszisztál a megfélemlített, elbutított, irányt tévesztett, parancskövető, önmagára találni képtelen, és régi „értelmiségi” rangjához felnőni alkalmatlan „kockásinges” pedagógus „pislákoló, vert sereg”.
Bár a rohamosan fogyatkozó létszámukat látva inkább leharcolt veterán sebesültek gyenge csapata, mint sereg lenne a helyes jelző, akiknek egy szinte teljesíthetetlen elvárásokkal, és véget nem érő statisztikák és dokumentációk gyártásával tartó, olykor méltatlan és megalázó vesszőfutássá váló tevékenység a tanítás – nem pedig egy örömteli hivatás -, miközben épp csak a lényegre nem marad idő.
„Minden iskola csak annyit ér, mint amennyit a tanítója.” A mai iskolarendszer – főleg a közoktatás- mennyit ér?
Pedig, állítólag „a nemzet sorsa a tanítók kezében kellene, hogy legyen, mert „egyedül a tudás képesít igazságosságra, és egyedül az igazság teszi méltóvá a nemzetet a fennmaradásra.”
Most az oktatás és a nemzet sorsa is a politikusuk kezében van. Sajnos, a gyerekeink sorsa is.
“Amilyen az oktatás jelene, olyan az ország jövője.”
A modern kor gyermekei nem élik meg az egészséges gyermekkor élményét, ehhez tartozna például: az érzelmileg elérhető, megközelíthető szülők; egyértelműen meghatározott határok és erkölcsi minta, felelősség; kiegyensúlyozott étrend, megfelelő mennyiségű és minőségű alvás; megfelelő mennyiségű, szabadban eltöltött aktív mozgás; kreatív játékok, a közös, önfeledt szabadidő eltöltése.
Ehelyett a gyerekek ezt látják: örökké elfoglalt szülők; a végletekig kényeztető szülők, akik mindent megengednek a gyermeküknek; az érzés, hogy „nem kellesz senkinek”; kiegyensúlyozatlan étrend és hiányos alvás; „otthonülős” életmód…
Végtelen stimuláció, technológiára alapuló szórakoztató eszközök hada, az igények azonnali kielégítése. Hogyan lenne lehetséges, hogy ilyen körülmények között egy mentálisan egészséges gyerek nőjön fel? Természetesen sehogy…
Változtatni kell eddigi szemléletünkön, különben az egész utánunk következő generáció pirulákon fog élni.
(Veress Andrea Hajnalka)
„Az iskolában rengeteg lenyűgöző dolgot tanulhatunk, de az nincs köztük, hogyan legyünk boldogok. A figyelem inkább arra irányul, hogy tágítsuk az elmét, nem pedig arra, hogy megértsük; hogy felkészülj arra, amit csinálni akarsz, nem pedig arra, hogy hogyan szeretnél élni. A boldogságot inkább az élet melléktermékeként kezeljük, vagy mint a szerencsét, egy irányíthatatlan adottságként, amellyel vagy meg vagy áldva, vagy nem. De mindannyiunk előtt ott a lehetőség, hogy boldog életet éljünk, csupán meg kellene tanulnunk, hogy hogyan.”
De ki tudná ezt megtanítani?
(Egy „pislákoló, vert sereg”, amelyik maga is boldogtalan?)
„A tanító nem varázsló, hanem kertész.”
Egykor minden faluban volt egy fáklya – a tanító, és aki azt szerette volna kioltani – a pap. Ma ezt a „papi szerepet”, úgy tűnik, átvették a politikusok. Oltogatnak is rendesen.
Látszik, hogy a politikusaink nem tanulták meg a leckét: „aki a maga tanítómestere akar lenni, annak bolond a tanítványa”.
Ne csodálkozzunk hát azon, hogy ha átengedjük a bolondoknak az irányítást, akkor a világunkat megeszi az őrület.
Ez pedig már nem lesz annyira „csendes tragédia”.
Nagyon is hangos lesz…
-a „fogadós”-