Többször merül fel az úgynevezett turáni átok kérdésköre. Már az is eleve kiemelt dilemma lehetne, hogy valóban van-e ilyen átok. Leginkább nincs. Vagy ha úgy akarjuk, akkor van, mert saját magunk húzzuk magunkra önnön sötétségünket, démonainkat.
Azzal nem szabad foglalkozni, hogy táltosok átkoztak volna el minket. Egyértelműen nem, hiszen a forrás küldöttei olyan magas rezgésen léteznek, ahol ez a kérdés nem is fogalmazódhat meg. Annál inkább szerepelhet kiindulópontként a magyar útról való letérés, az ősi hit feladása, az erőszakos irányváltás, és a testvérek közötti ellentét, széthúzás.
Létezése lényegében gondolkodásfüggő.
Mértéke pedig nagyban igazodik a rendelkezésre álló információ mennyiségétől, milyenségétől, illetve annak megjelenítésétől. Vagyis minél többeknek adódik lehetősége saját „igazának” erőszakos bekiabálására a (virtuális) térbe, annál inkább tűnik meglévőnek az egyet nem értés. Ez párosul a ’mindent-tudás’ észnélküli hangoztatásával, a másik dehonesztálásával, és a szakrális hierarchia lábbal tiprásával. Na, ez az igazi „átok”.
Egyébiránt maga a konkrét szókapcsolat („turáni-átok”) a két világháború között született meg, bár már a 19. században is utaltak átokra a magyarsággal kapcsolatban. Először a költészetben jelentkezett, majd valamiképpen a (politikai) közgondolkodásban is gyökeret vert, akár a nemzethalál víziójával együtt. Itt egyértelműen a nemzeten belüli pártoskodás, a széthúzás, az egymással való háborúskodás szerepel az átok ismérveként. Erre rímelt a nyilván már korábban is meglévő, de a 19-20. században igencsak felerősödő és nagyon is aktívvá váló nyugati /germán-szláv-angolszász/ hungarofób propaganda.
Amit a múltban meglátunk, az alapvetően a mostani énünk múltba kivetült képe. Nagy kérdés tehát, hogy mit látunk ott, mert az egyben megmutatja azt is, hogy kik/mik vagyunk most. Ebből adódóan akár azt is mondhatnánk, hogy minden kor a saját defektjét akarja megmagyarázni az általa feltételezett, a megelőző korokba visszavetített, s onnan a jelenkorba ható „átokkal”. A valamiben való hit erősen hat a tudatra, az a cselekedetre, magára a létre, a létminőségre. Vagyis akár volt, akár nem volt valós gyökere, mégiscsak nyugodtan kijelenthetjük, hogy az „átok” léte valójában attól függ, hogy hiszünk-e benne vagy sem.
A „turáni átok” meghaladásához mindenesetre a magyarságnak vissza kellene térnie gyökereihez, újra élnie kellene a reá jellemző, az elhívásából adódó feladatát. Az „átok” nem ilyen-olyan hókuszpókuszokkal szűnik meg, hanem a mindennapokban megélt hétköznapi cselekedetekkel. A sajátos magyar szellemi, lelki, fizikai létszemléletet, és annak a földi téridő közegben, a mindennapokban is megvalósuló aprópénzre váltását jelenti ez. Egyénenként és közösségként egyaránt.
Nyilván lehet mindennek egy a fizikai síkon is lejátszódó, vagy akár ismétlődő mintaként, többször is lejátszódó ’története’, tehát kereshetünk a történelemben valaha volt eseményeket, de talán felesleges. Felesleges lehet, mert ameddig nem látjuk a lényeget, addig hiába nézzük a felszínes képet (a történelmi példákat). De ha már látjuk és értjük a valódi mondanivalót, akkor már nem feltétlenül kell bizonygatnunk valaminek a történetiségét. Vagyis amiről szó van itt, az lehet, hogy megtörtént, fizikai, történelmi eseményekben is formát öltött, de ez nem alap-vető. Hanem az a fontos, hogy milyen lényegi, metafizikai, transzcendentális, spirituális mondanivalója van.
A Hunor-Magyar, illetve a Nimród mondakörnél sem az az elsődleges, hogy pontosan hogyan és mikor történt. Hanem leginkább arról tudakozódhatunk, hogy Nimród az ’Evilág’ földjére, erre a téridő létsíkra költözött, majd ő és párja Enéh (Anya) fiai tovább kalandoztak, átlépték a határfolyót (Tejút, Ég-Anya), és így tovább. Hatalmas tér és idő távlatok ezek, ahol elsősorban a „történések” szimbolikus mondanivalóján van a hangsúly.
„Hunor, s Magor két dalia, két egytestvér, Nimród fia.” A Föld első királyának két fia, Hunor, s Magyar – Hunortól származnak a hunok, Magyartól a magyarok. A hun és a magyar tehát testvérnép. A Csendes-óceán és az Atlanti-óceán közötti térség keleti részén a hunok éltek, míg itt, a Kárpát-medencében, s környékén a magyarok.
A történet keletkezési idejét keresve fel kell tekintenünk a csillagos égre, hiszen ott látjuk Nimródot, mellette pedig az Ikreket. Ha elfogadjuk a nagy világhónapok rendszerét, akkor most a Halak végén, a Vízöntő elején járunk, tehát visszafelé számolva azt találjuk, hogy az Ikrek világhónap nagyjából 6500 éve ért véget. Eredetmondánk tehát legalább ennyi idős. Ha mélyebbre tekintünk, és ha Nimród a Föld első királya, akkor akár egy egész világévet is megforgathatunk, így az előbbi számhoz még 26 000 évet hozzárakhatunk. Szóval minimum ennyi ideje járjuk mi magyarok és hunok a földi világot.
A hun-magyar testvériség mellett azonban nem egyszer előfordult bizony az is, hogy mi, testvér(nép)ek, háborúztunk egymással. A legutolsó ilyen az ún. tatárjárás volt. Többször hullámzott nemzeteink tengere ide-oda az Atlanti- és a Csendes-óceán között, egyesültek, szétváltak, egyéb rokonnépek csatlakoztak, s élünk együtt, szétválaszthatatlanul.
A nemzeten belül is előfordult persze ellentét, személyek, csoportok között, de ilyen másoknál is volt, gondoljunk csak bele milyen, a mieinknél sokkal durvább belháborúk rázták folyamatosan a germán, frank, angolszász területeket. Ez önmagában tehát nem elegendő indok bármiféle „átok” meglétére.
A témakör tehát nem csak kultúrák, közösségek szintjén jelenik meg, hanem akár egy adott közösségen belül is. Így testvérek között, például az iráni-turáni ellentétpárban (’ir/árya’ és ’tur’ ellentéte) is ezt láthatjuk, ahol ráadásul a letelepedett (iráni) és a nomád (turáni) ellentmondás is szerepet játszik. Ez mondjuk egy megfogható példa a „átok” létrejöttére, főképpen ha magát az elnevezést („turáni-átok”) vesszük.
Egyébként az iráni hagyományban megfogalmazódott történetben – ellentétben más hagyományokkal – nem a földművelő öli meg a pásztort, hanem a nomád a letelepedettet, Tur Irt. Elképzelhető, hogy az ellentétes végkifejletről tudósító más hagyományok félreértelmezték a szimbolikus mondanivalót és/vagy saját érdekű alapvetéssel arra próbálták terelni a folyamatokat, ahol bizony a röghöz kötött jön ki (látszólag) győztesként. Az eredendő magyar hagyományban viszont semmiféle jele nincs a másik kiiktatásának, sőt, pont a testvérbarátság hangsúlyozódik erőteljesen Hunor-Magyar esetében. Más kérdés, hogy idővel hozzánk is begyűrűzött a másik végletes félreállításának gyakorlata.
Az írott forrásokkal persze vigyázni kell, hiszen azok mindig tükrözik az író látásmódját is (pro vagy kontra). S itt kell azt is hozzátenni, hogy ha valahol nincs leírt hagyomány, az nem az elmaradottság bizonyítéka, miként a letelepedettek sugallják, hanem pont ellenkezőleg, azért nem írják le, hogy ne váljon berögzült dogmává. Az egyén és a közösség pedig rendelkezett akkora tudással, hogy mindent, legfőképpen a lényeget meg tudta őrizni, de nem anyagban, hanem fejben, lélekben, szellemben.
Ha tágabb perspektívából tekintünk a kérdéskörre, akár arról is beszélhetnénk, hogy két nézőpont, struktúra kerül(het) itt szembe egymással. S ha valahol keresni akarjuk bármiféle „átok” lényegi mondanivalóját, akkor talán itt találhatunk rá. Az egyik egy merev struktúrára való áttérés útjára lépett, a másik a lét szabad áramlását kívánta fenntartani. Az egyik túlzottan az anyagi világra koncentrált, a másik látta az anyagon túlmutatót is. Az egyik csak a lét egyik aspektusára koncentrált, darabjaira törve azt, a másik viszont látta a Mindenség eredendő egységét. Az egyik csak „férfi” istenséget emelt piedesztálra, a másik viszont tudta, hogy a női és férfi (ős)elv csakis együtt, egy-ségben élhet.
A ’turáni-átok’, ha van, valamiféle ilyetén gyökerekkel rendelkezhet a metafizika síkján, s azt mutathatja meg nékünk, hogy a lényegét tekintve egyugyanazon gyökerekkel rendelkező hogyan válik ketté, hogyan választják szét. A feladat pedig az, hogy ezt a két-séget félretegyük, s újra egy-ség legyen. Lehet, mindenesetre alapvetően ezt boncolgatjuk tovább a következőkben, s minden ami szóba kerül erre a széttöredezettségre utal, rímel.
Egyébként, hogy még tágabb perspektívába helyezzük a kérdéskört, érdemes lenne időt szánni a TuR-áN és a TuR-uL szavunk mögött, együttesen rejtező lényegi mondanivaló felfedésére is. Talán itt azzal találkozhatunk, hogy a TéR, vagyis a Mindenség, illetve annak rezdülése és térbe rendeződése egy-lényegű, szétválaszthatatlan, s TuR-áN ebben a Tér-aNya, míg TuR-uL a TéR-úR.
Tehát a Végtelen Világegyetem, valamint maga a tér-idő közeg Teremtő és Befogadó/Fenntartó/Továbbszövő ős-istenségei, magyarságunk (és a világ) ősnemzői a folyton formálódó ősanyag és a folyton formáló őserő állnak itt előttünk. A legfelső szinten ők Nagyboldogasszony és Öreg Östen, az érem két oldala, az Egy két arca, megbonthatatlanul. S ha, sajnos, széttörik, avagy széttörjük, akkor bizony ’turáni-átok’ keletkezik.
Sokszor jön elő, hogy a magyar/hun/szkíta nomád életmódot folytatott, szembeállítva a letelepedett életformával, ami pedig az ellen (Kína, India, Dél-és Nyugat-Európa) jellemzője volt. A két fél egymást nemcsak ellenfélnek, hanem egyenesen ellenségnek is titulálta, sőt a démonizálás sem maradhatott el.
Olyan ez picit, mint a sakkban a világos-sötét párharc, ahol mindkét fél a másikat tekinti a rossznak, holott a harc leginkább nem kívül, hanem belül, a lelkünkben dúl. Minden más ennek kivetülése. Így a letelepedett-nomád ellentétpár is elsősorban nem fizikai szintű életmód, hanem létszemlélet, hozzáállás, vagyis lelki vetület. Mert házban élve, földet művelve is szárnyalhat szabadon a lelkünk, s a pusztán kujtorogva is lehetünk begyöpösödöttek.
Ezen túl persze leginkább a letelepedett démonizálta a nomádot, hiszen ilyen gyökere van a pogány jelzőnek is (városi versus vidéki). De a létezés egészét értve, a lélek síkján itt inkább arról van szó, hogy a letelepedett nem akar mozdulni, nem akar visszatérni az eredethez, a forráshoz, a maghoz. Nem akar, mert jól érzi, avagy legalábbis azt hiszi, hogy jól érzi magát a felszínes, merev fizikai létben. Sőt eljut oda, hogy tagadni is kezdi a berögzült anyagin túl lévőt, és azt állítja, hogy azon túl nincs is semmi. S ebben a pillanatban elkezdi démonizálni a nő-séget is, megtagadva az őselvek egyikét.
A letelepedett az, akinek valójában a lelke telepedett le, gyöpösödött bele a mozdulatlanná dermedő anyagba. Olyan szimbolikus példa ez, mint a magyar népmesékben az öreg király (lelkünk elöregedett változata), aki nem akar/tud mozdulni, ezért van szüksége a fiatal énjére, a még mozdulni, az eredethez való visszatérést még keresni akaró ifjú főhősre (királyfi, kiskondás). Új lendület kell, és azt a királyfi hozza, aki el mer menni a rabságban lévő királylányért, a létezés másik lényegi aspektusáért, hogy egybekelve véle, újra Egy legyen mi szétvált.
Ettől függetlenül nyilván van a fizikai környezetben letelepedett életmód, meg ’városi’, aki démonizálja a ’vidékit’, meg kínai, indiai, dél-, s nyugat-európai „magaskultúra”, aki szerint mindenki más barbár. Ők a léleknek azt az útját választották. Mi, magyarok meg nem, legalábbis eredendően nem, s az a dolgunk, többek között az itteni evilágban, hogy ráébresszük a többieket eredendő létükre.
Amikor a lélek belép a fizikai világba, egyben elindul egy úton. Ideális esetben nem felejti honnan jött, és a fizikai létezés adta tapasztalatokon keresztül, s azok által méginkább kiteljesedve tér vissza oda, eredeti honába. Az ittlétében is ismeri gyökereit, bírja annak minden áldását, használja erejét a lét jobbítására. A magyarság minden attribútuma, szimbóluma erről az ’égi’ eredetről mesél.
Miként a népmeséinkben, az életben is előfordul azonban, hogy az eredet elhomályosodik, a múlt ködébe veszik, vagy konkrétan mi magunk fordulunk el tőle. Tehát ez elsősorban nem a külső hatás, hanem egy saját belső folyamat eredménye.
Itt merülhet fel, hogy vajon a nomád azért lett nomád, mert elvesztette a kapcsolatát az eredettel, s erre rájövén kimozdult berögzültségéből és elindult megkeresni igazi önnön valóját, magját. Vagy arról, hogy a nomád (létszemlélet) azért nomád létszemlélet, mert nem akar a letelepedett életmódból, illetve látásmódból következő berögzülés útjára lépni, s marad az, ami mindig is volt.
Nem véletlen, hogy a Grál mítoszt alapvetően nem hozzánk kötik, mert az pont arról szól, hogy a berögzülésből kilépve kell visszatalálni a lényeghez. De mégis köthető hozzánk, hiszen a lélek mozgékonyságát megőrző ’nomád’ létszemlélet népmesei elemeit tartalmazza a Grál legenda kör is. Tehát, lényegét tekintve, itt is az egyazonosság látható, már ha a berögzült rájön arra, hogy mit is csinált rosszul.
Az is nyilvánvaló, hogy a ’nomádság’ nekünk, magyaroknak elsősorban létszemlélet, arról szól, hogy nem akarunk berögzülni, nem akarjuk széttörni az érmét, nem akarunk lemondani Nagyboldogasszonyról. Az eredendő ősi egységet akarjuk, vagyis, ha éljük eredetünkből fakadó lényegünket, akkor nem szakadunk el az ’Égtől’. Ha meg mégis, amint azt az elmúlt sok-sok évszázad „munkálkodása” mutatja, akkor például a magyar népmese teljesen érthető módon tárja elénk, hogy mi lenne a dolgunk ahhoz, hogy visszataláljunk, hogy lelkünk visszataláljon eredendő voltához.
A nomádot sokszor vádolták rombolással. Ez nyilván így nem igaz.
Esztelen pusztítást az univerzális gonosz uralma alá került, anyagba rögzült sötét lélek végez, láttuk ezt nem egyszer, például az elmúlt évszázadban, de akár manapság is. Ha a berögzült oldaláról nézzük, akkor kétségkívül pusztítás lehet a nomád fellépése, de ha onnan közelítünk, hogy a mozgásban lévő azért bontja le a berögzültet, mert az akadályt képez a lét igaz áramlásában, akkor már más a helyzet. Az akadály itt is elsősorban a lelkünkben van, s ha az eredetet bíró valóban bírja az ’Ég’ áldását és erejét, uralja önnön lelke akár sötét oldalát is, akkor nem rombol ész nélkül, hanem csupán az áramlást, a harmóniát állítja helyre.
Ezt a feladatot jelképezi Szent Koronánkon Mihály és (Sárkányölő) Györgyis, valamint a népmeséink sárkányának megölése is ezt hordozza szimbolikus mondanivalóként. Mihály egyértelműen nem rombol, támad, hanem a harmóniát állítja helyre, és György sem a nyugati értelmezés szerinti sárkányölő, mert a diszharmónia, a sárkány nem elsősorban egy rajtunk kívül létező vad szörnyeteg, hanem a bennünk megbúvó negatív. Legyőzése azt jelenti, hogy önnön magunkban lettünk úrrá önnön sötétségünkön, s ekkor már képesek leszünk arra is, hogy a világban jelentkező sötétség ne tudjon úrrá lenni rajtunk.
A sárkány, illetve a sárkányerő a létörvényt, a létezés forgatagát létrehozó és fenntartó erők, energiák jelképe. Mozgatják, sodorják a szálakat, gerjesztik az életet, de akár azt is mondhatnánk, hogy a tudat káprázatát, illúzióját (is). A nagy csavar a történetben az, hogy ezek a megkötő erők, azzal együtt, hogy a tudatra fátyol ereszkedhet általuk, egyben annak fellebbentésében is benne vannak. Ugyanis, lényegét tekintve, igazából nem is általuk válik illuzórikussá a tudat, a világ, hanem a tudat hozzáállása a döntő elsődlegesen.
A létformáló erők csak teszik a dolgukat, vagyis formálják az életet, olyanná, amilyenné tudják, bennünk, velünk, általunk. Ha a tudat nem tudja irányítani ezeket a létformáló erőket, akkor azok fognak uralkodni felette, s gúzsba kötik. De ha a tudat, az egyén felébred, ráébred a valóságra, ha világosság-természete kerül túlsúlyba, akkor bizony ő fogja irányítani ezeket az erőket, s akkor a formavilág alakulása már nem elszenvedés, berögzülés eredménye, hanem valódi aktív teremtés lesz.
Ha nem figyelünk, nem vagyunk éberek, s hagyjuk eluralkodni magunkon ezeket a létformáló erőket, akkor illúziókat építünk, vágyakat generálunk, nagyon akarunk, görcsösen törekszünk, tekintet nélkül gyűjtünk, halmozunk, annyit, amennyit nem általlunk halmozni. Annyit, amennyi a sárkány fejeinek száma. Legyőzni nem a fejek levágásával kell, az csupán felszínes munka, tehát nem jut a felszínnél tovább, a mélybe.
Hiába vágja le ugyanis a sárkány egyik, majd sokadik fejét magyar népmesénk hőse, mindjárt nő helyette másik (kettő, avagy több is akár). Legyőzni csak mélyre hatolva lehet, vagyis a gyökérproblémát elvágva lehet csak kijutni csapdájából, abból, amit végül is mi magunk készítettünk. Ezért is veszti el a sárkány az erejét a magyar népmesében akkor, amikor a kiskirályfi agyonnyomja a vadkan fejéből kiugró nyúlban lévő skatulyában megbúvó darazsat.
áramlás versus megkötés,
szabad mozgás versus berögzülés,
valódi felismerés versus beskatulyázás,
feloldás versus rombolás,
két-ség versus egy-ség
áll ekkor itt éles ellentétben egymással
Az egyik a végtelent nyitja meg, a másik a nagy semmit.
Hajszálnyi, de mégis óriási a különbség, ha értjük.
Mert ez is az egyik nagy feladatunk, de csak akkor tudjuk valóban elvégezni, ha értjük, és érteni csak a kettősség meghaladásával, az egység-szemléletből tudjuk. S ha belső önvalónk tiszta, akkor már nincs leányrabló sárkány, de van királylány feleség. Meghaladtuk a két-séget, egyek vagyunk önnön-mag-unkkal, a Világmindenséggel. Egy újra az, ami mindig is az volt, Téren és időn, az Üveghegyen, Evilágon is túlmutató, embert próbáló rendeltetés.
Elbírjuk-e?
– VATA LÓFŐ NYOMDOKAIN FÉNYES ÖSVÉNY NYÍLIK –