„Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.”
Lassan puhították edzett, Fénylő Nemzetünket tehetetlen, szürke, bamba masszává.
Nem vettük észre, sőt, nem akartuk észrevenni és belenyugodtunk, hogy
„lassan hervadtunk el, mint a virág, amelyen titkos féreg foga rág”.
A „titkos féreg foga” szétrágta az elménket, az erkölcsi tartásunkat, az Életfánk gyökereit, a múltunkat, a hitünket, a gerincünket, a bátorságunkat, az életünket.
Nem ment könnyen, sokszor beletört a titkos féreg foga a húsunkba. Sokáig tartott, de, úgy tűnik, hogy elérte célját a feketefejűek Ármánya, és most ki kell még innunk a keserű poharat. Ez az utolsó fázis már nem elkerülhető.
„S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál…”
A sötétségen való átmenet, mind az egyének, mind a nemzetek, sőt, az egész emberiség számára elkerülhetetlen lett.
Lehet-e jó ügyet szolgálni jellemtelen, aljas eszközökkel?
Lehet, hogy egyeseknél a „cél szentesíti az eszközt”, de semmilyen nemes cél nem „szentesíthet” aljas eszközöket, mert a cél eléréséhez felhasznált „eszközök” minősítik a felhasználóját és visszahatnak az „eredményre”.
Milyen „dicső” nemzet az, amelyik feledve ősi múltját, küldetését és esküjét, megtagadja saját őseinek a Világképét, a Teremtő- Égi Szüleit, Hagyományait, Ős-Tudását, erkölcsi normáit, és egy idegen „istent” szolgálva (egyben szolgálva az idegen „isten” népét is), a saját tanítóit, gyógyítóit üldözve, a haszonlesés, illetve az anyagi érdekek miatt, hazaáruló, hazug, becstelen eszméket és ezekből táplálkozó vezetőket magasztalva és követve várja a „nagy Nemzetté nemesedését”?
Hogyan lehetne a Világ Világossága, az Égi Tudás Népe egy morálisan lezüllött, birkává lebutult nép?
Talán nekünk kellett a legnagyobbat buknunk, hogy a sötétségben megjelenhessen a Fény?
Mert a legnagyobb reményvesztettségben keressük legnagyobb elkeseredéssel a kiutat. Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség.
Ez reményt és erőt adhat a keserű pohár kiürítéséhez.
„Emeld fel a szemedet az Égre, Hajnalcsillag ragyog a sötétben!”
A nemzetünk bűzös mocsár foglya lett, melyben feketefejű férgek foga rág bennünket. Kegyelemre ne is számítson senki. Csak két választása maradt a magyarnak: állva, vagy térden csúszva…
„S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár –
És ki kell ürítenem poharam.
S felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat.”
/Reményik Sándor/
A nemzetünk túlnyomó többsége térden csúszik. Az országunk egyre nagyobb része idegen bevándorlók, „új honfoglalók” almából származik.
“Magyar” állampolgár, de nem Magyar!
Nem is akar az lenni, és ezt egyre nyíltabban a tudomásunkra is hozzák.
Talán néhány százezer még a Magyar, akik egyre nagyobb tehetetlenségre kárhoztatva szemlélik Hazánk romlását, vagy, ami még rosszabb: csapódnak ide-oda a feketefejűek által felkínált események sodrásában, teljesen értelmetlen irányokba.
„Ha szent gondok között
Fáradtál honodért,
Vagy vészterhes csatán
Ontottál érte vért,
S az elcsábúltan megveti
Hű buzgóságodat,
S lesz aljas – , gyáva – és buták
Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.”
/ Vörösmarty Mihály/
Igyuk hát ki azt a keserű poharat, de ne feledjük, hogy:
„Felragyog a Hajnalcsillag, ne aludj el, mindjárt nappal virrad”!
„Ebben a nehéz időben van szükség igazi táltosokra. Tehát most és azonnal.”
“Mert minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek. – Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.”
“Óvakodjatok azoktól az emberektől, akiknek a spirituális diplomájuk / igazolványuk csak tanulmányokból / tanfolyamokból származik.
Nézzétek meg azokat, akik saját tapasztalataik alapján tanultak / fejlődtek, nem csak mások tapasztalatait olvasva / hallgatva. Ezek az emberek első kézből ismerik a szenvedést. Ők ismerik a bátorságot. Megvívták a saját csatáikat és túlélték.
Nézzétek meg azokat, akik azt mondják: “Nem tudom”.
Nézzétek meg azokat, akiknek sebhelyeik vannak.
Nézzétek azokat, akik sántítanak, ne azokat, akik kikerültek a dobozból.
Ne azt a gurut nézd, aki helikopterrel jutott fel a hegy tetejére.
Nézzétek azokat, akik felmásztak a csúcsra, akik koszosan és kimerülten jutottak fel.
Ők azok, akik ismerik az Utazás értékét.
Amikor felérnek a csúcsra, kinyújtják a kezüket, hogy segítsenek azoknak a “hegymászóknak”, akik túl fáradtak a folytatáshoz. Amikor elérik a csúcsot, mindenki más rezgését is megemelik.
Ők mindig megosztják “kincsüket” másokkal – szó szerint és átvitt értelemben is.
Mindig együttérzést fognak érezni a megtört szíveddel. Mindig szeretettel fognak veled bánni. “
Amikor a Testvér a Testvért megtalálja:
„Szabadító fog érkezni, nem nyugatról, sem keletről, nem északról, se nem délről, szabadító érkezik az Égből!”
„S felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat.”
– a „fogadós”-