VATA LÁNYA

(A Lányvár legendája)

Hideg telet hoz ma az éj,
A suttogó nádas halkan mesél.
Hajnalban jön Álom hava,
Felhangzik a mocsár dala:

Pocsaji vár, Pocsaji láp,
Mélyen őrzik egy lány titkát.
Itt találtak holtan rája,
Hófehér volt szép ruhája.

Nem ismerte szegényt senki,
Ott kellett őt eltemetni.
Így lett Lányvár a hely neve,
Ma is ott a lány sírhelye.

Teltek évek, múltak esték,
A lány emlékét elfeledték.
Napfény óvja, Holdfény áldja,
Vadrózsa a keresztfája.

András napjának éjjelén,
Kiment oda egy bús legény.
Teste megtört, szíve árva,
Sírva borult a lány sírjára.

Elhalványult a Hold fénye,
S ott állt a lány, mintha élne.
Ragyogott fehér ruhája,
Kedves hangon szólt hozzája:

Látom, hogy a lelked tiszta.
Gyere velem, ne nézz vissza!
Kincset adok, fogd meg kezem,
Vata lánya az én nevem.

Ment a fiú, a sötét lápba,
Míg elnyelte őt Vata vára.
Táltosok létrája várta,
Oda vitte Vata lánya.