/”Garázda Lófő” gondolatok/
Úgy térek most vissza, hogy valójában el sem mentem.
Végig itt voltam, bár a „rendszer” megfenyegetett.
Nem egyszer.
A véleményemért.
Most, hogy talán vége, kegyesen megengedték, hogy írhassak. Ehhez nekem sohasem volt szükségem az engedélyükre. A „fogadós” nem egy olcsó celeb. A valódi – nem fideszes – nemzeti oldalon is sokan nehezteltek és neheztelnek a rendszert és a rendszer mozgatóit érintő kritikus írásaimért, a szarkazmusért, az iróniáért. Bárcsak tudtam volna dicsérő éneket zengeni, de méltatlanok voltak rá „nagyjaink”. Persze, azt is tapasztaltuk, hogy sok „látó”, „sámán”, „nagy, nemzetért aggódó” testvérem görcsös kampányt folytatva akár a fidesz, akár a „mihazánk” védelmében, sértetten „letiszásozott” minden másként gondolkodót, ami „fogadósként” olykor elszomorított.
Ha egy beteg és bűnös rendszert bírál valaki, az nem jelenti azt, hogy automatikusan a másik tábor feltétel nélküli híve.
A „fogadós” a Nemzetét szolgálja.
Nem pártot, nem politikust. Én elfogadom és megértem a Nemzet többségének érzéseit, választását. Nem tudtam és ezután sem tudok elfogadni semmilyen diktatúrát, hazugságot, lopást, uszítást, erőszakot.
A Nemzet nem egy párt.
A Nemzet a magyar testvéreink közössége. Mindenki a Nemzet értékes része. Értelmiségiként ott és úgy segítek a Nemzetemnek, ahol és ahogy tudok. Azt teszem és mondom, amit a lelkiismeretem aranytükre szerint kell.
Tisztában vagyok azzal, hogy még csak talán szabadabbak lettünk, de nem szabadok.
De már ez is reménytelibb állapot, mint a pártállami, orbáni diktatúra szellemi sötétsége, amire ráhúzták a nemzeti jelzőt, ezzel beszennyezve azt hosszú időre. Ettől nem lettem tiszás. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, azt sem, hogy hosszú távon jobb lesz-e ez az út a Nemzetnek. Azt tudom, hogy ezután is érdem és jellem szerint mérek mindent és mindenkit, legyen az párt, politikus vagy „barát”. Annyit tudok, hogy most megint szabadabban írhatok, nem zsarolnak a véleményem miatt a munkahelyemmel. A többit rátok bízom.
„Ugocsa nem koronáz!”
Még…
Hogyan jön az aktuálpolitika az ősiséghez és nemzettudathoz? Szerintem látjuk. Megfigyelhetjük, hogy egy nemzet hogyan ébred fel egy sötét fekete mágia hatása alól, hogyan küzd a szabadságáért, hogyan keresi a lelkiismerete aranytükre által helyesnek tartott utat. Egyszer biztosan meg fogja találni. Ha igazán akarja…
Mi is volt a NER?
Nemzeti Együtt-bűnözés Rendszere.
A nemzeti jelszó leple alatt egy hazug, tolvaj, becstelen, elnyomó, primitív hatalom épült és lett piadesztálra emelve. Ez volt az orbán-rendszer lényege. Egypártrendszer, állampárt, hibrid-kommunizmus. Nem volt és nincs benne semmi igazán nemzeti. Csak a máz, ami mögé el lehetett rejteni a maffiaállam valódi arcát. Ez lett a dogma, a megkérdőjelezhetetlen alaptétel.
Ha a fidesz a Nemzet és a Haza, akkor mindenki más ellenség. Minden másként gondolkodó gyűlölt áruló és üldözendő ukrán-barát tiszás. De hiába degradálták fidesz-himnusszá a gagyivá szajkózott, jobb sorsra érdemes „Nélküledet”, hogy egyek vagyunk, egyet mondunk és egyet gondolunk, meg, hogy mi egy vérből valók vagyunk, ez csak azokra vonatkozott, akik elhitték és kiszolgálták a propagandát, az egyre erőszakosabb propagandistákat és a látszólag legyőzhetetlen, a közpénzrablásból hatalmasra felfújódott narancssárga lufit.
Aki ezt tette, az boldogult. Az sikeres sztár és kitüntetett „hazafideszes” lehetett. Dőlt a lé és büszkén lobogott a kocsmaprogram-központokon a digitális harci zászló, és sokan vállalták, hogy a párttal egy az útjuk. Aki nem ezt tette, az pária (kitaszított, megvetett, jogfosztott, üldözött, ellehetetlenített személy) lett a narancs-diktatúra állatfarmjában.
Valójában a Nemzet a végletekig megosztott lett, robbanásig szították a gyűlöletet és a félelmet, miközben a párthűségtől elvakult narancskárosultak agyatlan zombikként követték és ünnepelték az orbáni lózungok egyre szürreálisabb vízióit. Kollektív elmebaj és tudathasadás történt, a nemzet a szakadék széle felé tántorgott a Trumptól védőpajzs helyett kapott, dedikált baseball sapkában. Aztán minden megváltozott egyetlen nap alatt… A többit meg meglátjuk…
Hogyan süllyedtünk idáig?
Teljesen nyilvánvaló, hogy az orbáni rendszert mi tartottuk életben azzal, hogy lépésről lépésre megengedtük nekik a jogaink elvételét. Szemet hunytunk, miközben apránként kiépült a diktatúra. Hagytuk, hogy elnémítsák az értelmiséget, elüldözzék a másként gondolkozókat, sárba tiporják az erkölcsi normákat és elvegyék a szabadságunkat. Bambán bámultuk, amint a gondolkodó és kritikus értelmiségieket lecserélték suttyó „kisgrofókra”, „győzikékre”, „dopemanokra”, nyolc általános iskolás „tóthgabikra” , Kossuth-díjas „nagyferókra”, patakyufósattilákra” és még sajnos hosszasan sorolhatnám… A szellemi munkát, a szabad gondolkodást és a szólásszabadságot felváltotta a „pirosparadicsomos” mulatós, disznókörömből gumicsizmában pálinkázós, focidrukkeres, gagyi kocsmaprogram, ahol -mint támogatott „kultúrközpontokban” – vígan retteghettek és gyűlölködhettek az „ákombákomos-mesterterves” pólójukban az olasz-kokárdás Sehallselát Dömötörök.
Az értelmi szint hanyatlását egyre hangosabb hőzöngéssel és mellveregetéssel próbálták ellensúlyozni. Sajnos, a sok elkúrvult celeb nem igazán tudott fényt vinni a sötét fejekbe, mert bennük sem volt a sötétségen kívül semmi. Pedig már Ady Endre is elmondta, hogy: „Amely nép sötétségben él, ne zászlót vigyetek előtte, hanem lámpást.”
Sokaknak bántotta és bántja a szemét a lámpa fénye, bezzeg a vörös zászló, ahogy leng, lengeti a szél, az nem mindig…
Az értelmiség kiherélése, a tanítók elzavarása, a gondolkodásra ösztönzők lehurrogása után az orbáni rendszer már szabadon és akadálytalanul okádhatta ránk a beteg propagandát, az isteni sugallatra mestertervbe öntött elmebeteg víziókat, a háborús pszichózist, poloskázást, ukránozást és a fidesz nélkül mindenképpen bekövetkező atomvillanásos-kivégzőosztagos nemzethalál rémképét.
A nemzeti zűrzavarban marcona bajuszos munkásőr házmesterek vezették össz-nemzeti öntudattal a szuverén Titanicunkat a jéghegy felé, miközben az áradás magával sodort egy vonyító kétfarkú kutyát, melyet Hófehérke öt törpéje próbált meg a mentőcsónakból úszni tanítani, mert azt hitték, hogy lehet más a politika, de abban a momentumban ukrán békaemberek ürgebőrbe varrva elrabolták gyurcsótánynét, ami akkora kognitív disszonanciát okozott, hogy „NERdélyben” az RMDSZ „magyarpéteres” bélyeget ragasztott a levélszavazatokra.
Valahogy így történhetett… Ennyi volt.
Mint a mesékben: a jó elnyerte méltó büntetését, a gonosz pedig a méltó jutalmát…
No, de mégsem…
Ez csak a kognitív disszonancia miatti keveredés miatt íródhatott le így. Itt már minden jó, eufória, eu-fólia és letargia-tangó közepette egyenes adásban nézhetjük, ahogyan a sértett NER-lovagok fogcsikorgatós türelmet erőltetve magukra, mentegetőző interjúkat adnak nagy kegyesen a korábban „becsicskított” riportereknek, akik most még valódi kérdéseket is feltehetnek. Nagyot fordult a világ. Legalábbis úgy tűnik…
Rendőrségi kihallgatások helyett kis cuki interjúk, melyekben a hétfejű sárkány panaszkodik, hogy elrabolta a királylány és Jancsit és Juliskát vádolják, amiért kemencébe dobták a boszorkányt, a farkas pedig panaszkodik, amiért a vadász felvágta a hasát, hiszen a Piroska és a nagymama ukránbarát tiszás volt…
Lassan mindenki ártatlan, senki nem szított gyűlöletet, senki sem lopott és a tolvaj panaszkodik, hogy retteg az őt üldöző rendőrtől. Mindenki a „tiszára” szavazott, a köztévések pedig csak ártatlan operatőrök és sminkesek, akik a rendszer áldozatai…
De egy biztos, hogy Orbán ártatlan. Neki kell vezetnie továbbra is a vert sereget, ha kell a szertárból is, az újabb repülőrajt felé. Ez vitathatatlan. Ki másban reménykedhetnek a nemzeti diktatúra „szabadságvándorai”? Elvégre a szertár is lehet Elba szigete… (Bonaparte Napóleon 1814. május 4. és 1815. február 26. között élt Elba szigetén, miután lemondott a francia császári trónról. A sziget szuverén uralkodójaként, királyaként tevékenykedett, 400 fős testőrséggel, miközben aktívan modernizálta a szigetet, (kő)bányákat nyitott, és fejlesztette az infrastruktúrát, mielőtt megszökött volna a „száznapos uralom” elindítására.) Szóval, a szertár még nem Szibéria…
Bűn és bűnhődés?
A Bűn és bűnhődés Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1866-ban kiadott regénye. A mű legfontosabb kérdése az, hogy van-e jogunk mások élete és sorsa felett dönteni.
A történet röviden:
„A regény lényege a lélektaniság, nem pedig a cselekmény bonyolultsága. A történet Pétervárott játszódik. Raszkolnyikovot kizárják az egyetemről. Nagy nyomorban él, és éretlen, kiforratlan nézeteitől vezérelve megöl egy uzsorásasszonyt, aki, mint hárpia élősködik a fiúhoz hasonló, szegény diákokon. Elhiteti magával, hogy az öregasszonyt megölni helyes dolog, mert az csak egy parazita, s így bűne pozitív cselekedet lenne a társadalommal szemben, felhalmozott vagyonát pedig, felhasználhatná saját karrierje építésében. Gondosan előkészíti, és végrehajtja a bűncselekményt. Azonban teljes pánik keríti hatalmába, és a tökéletes, jól kidolgozott terv összeomlik. Az uzsorás asszony húga váratlanul visszatér, és a fiú őt is megöli. A pénzes ládát nem sikerül megtalálnia, végül (miután majdnem leleplezik) csupán egy pénztárcával és egy maréknyi bizsuval elmenekül. Csekély zsákmányát egy kő alá rejti, és többé nem nyúl hozzá. A regényben számos jelenet és esemény a szegénység és a társadalom perifériájára szorult emberek színterein játszódik: kocsma, padlás, folyópart (áradó vagy apadó?), katorga (kényszermunkatábor). A regény hűen követi Raszkolnyikov lassú idegösszeomlását, a bűntudat elhatalmasodását. A regényben végig az a kérdés, hogy Raszkolnyikov elismeri-e bűnösségét, vagy nem. A belső konfliktus betegségben, és Raszkolnyikov egyre őrültebb viselkedésében nyilvánul meg. Egyrészt él benne a vágy, hogy letagadja a tettét, és védje a cselekedetét. Ezt a vágyat azonban fokozatosan felváltja az a kényszer, hogy tiszta legyen, hogy megvallja cselekedetét és jóvá tegye a világ és a saját lelkiismerete előtt. Az egyik legjobb barátja Szonya Marmeladova, egy fiatal nő, akinek, mivel apja reménytelen alkoholista volt, áruba kellett bocsátania a testét, fokozatosan ebbe az irányba hajtják őt. Találkozásukkor Raszkolnyikov beleszeretett Szonya ártatlan és odaadó lényébe. Szonyának erős, vallásos indíttatású érzéke volt a jó és a rossz megítélésében, és amikor Raszkolnyikov bevallja neki a gyilkosságot, könyörög, hogy adja fel magát. Végül az egyszerű, tiszta szerelme győz Raszkolnyikovon, aki végül feladja magát. Szibériába küldik munkatáborba, ahová Szonya is követi.”
A bűnhődéshez be kellene vallani a bűnt, és őszintén meg kellene bánni.
Ehhez lelkiismeretre lenne szükség.
Ahhoz meg lélekre…
A büntetés pedig a szertár és Szibéria között elég széles skálán mozoghat.
Mit érdemel az a bűnös, kinek záloga a kezemben van?
Mit érdemel, aki a Nemzetet megosztja, becsapja, kifosztja, elárulja és magyart a magyar ellen fordít? Talán szertárat, talán Szibériát, de az is lehet, hogy új csapattal új bajnokságot a focipályán… „Veréb FC.” Turul helyett…
Tényleg mind bűnösök lennénk?
Vagy csak végtelenül naivak, akik a bűnösök közt is ártatlanok…
Erre való mindenkinek a tükör…
– a „fogadós” –