/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Ez a világ olyan világ,
Mint a mogyorófa virág.
Sokat ígér, keveset ád,
Mit ád is, mind keserűt ád.”
Ez a világ, amiben élünk, sokak számára egyre kaotikusabb, lassan már szinte elkeserítően felfoghatatlan.
A „Hazugságok” korában, a megtévesztések virtuális világában „Igazságokat” szeretnénk hallani, megdönthetetlen, megcáfolhatatlan igazságokat.
Egyre reménytelenebbül szeretnénk hinni ebben, abban, amabban.
És hiszünk is… persze – hiába.
„Ez a kor a relativitás, az esetlegesség, a képtelenségek paradox kora. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy az egész világ ábrándokra épült. Szintetikus érzelmeket rejtenek a tabletták. Pszichológiai hadviselést vívnak ellenünk hirdetésekkel. Tudatmódosító szerekkel van tele minden étel. Újra és újra átmossa az agyadat a média. A közösségi hálózatok elszigetelt buborékokba zárnak be. A századforduló óta nem jártunk a valóságnak még a közelében sem. Kikapcsoltuk. Kivettük az „aksiját”. Génkezelt kaján rágódunk, miközben beleszórjuk a valóság hamvait az emberi szeméttelep egyre táguló trágyadombjába.”
Uniformizálták az életünket, sablonos mintákat követünk tömeg- hipnózis alatt.
Mérgeket eszünk, mérgeket iszunk, mérget lélegzünk, méreg- hullámok vesznek körbe folyamatosan (4G, 5G, 6G…).
A kényelemért és szórakozásért bármit megteszünk.
Digitalizálunk, kódolunk, jelszóval védünk, pontgyűjtő kreditrendszerbe gyömöszölünk bármit: tulajdont, testet, elmét, lelket.
Az örök élet hiú vágyától hajtva, a transz-humanizmus fekete oltárán feláldozzuk mindazt, ami „Emberré” tesz bennünket.
Mesterséges, nálunk „okosabb”, „intelligens” kütyük tartanak hipnózisban bennünket. Elektromos jelek, melyek fel-alá ugrálnak mind az agyunkban, mind a digitális kijelzőkön, hogy minden eddiginél mélyebb álomba süllyedjünk.
Már nagyon mélyre kell ásnia annak, aki az „Igazságra” és a „Valóságra” vágyik.
De miért is tenne ilyet bárki?
A szektás csordaszellem egyre erősebben ver láncra mindenkit.
A gondolkodás – érdeklődés hiányában – egyre többször elmarad. Sokkal kényelmesebb és „kifizetődőbb”hazugságban élni, mint elfogadni és megváltoztatni a valóságot.
„Hagyd meg kinek-kinek saját képzelt világát,
ködvár-játszóterét, ott hadd legyen szabad!
Ahol cézár, celeb, Batman, Pókember – minden lehet,
idő s test börtönébe nem zárja börtönőre.
Mert a valóságnál nincsen kegyetlenebb
csapás annak, aki nem kér belőle.”
„Az idealizmus börtönben ül, a lovagiasság a kardjába dőlt, az ártatlanság sikoltva halt meg.”
De egyszer majd elkerülhetetlenül ránk tör kényelmes otthonunkban a valóság, berúgva álomvilágunk hazugságokkal bedeszkázott ajtaját.
Szerencsére, bennünket, magyarokat mostanában nem fenyeget a valósággal való szembesülés veszélye, hosszú Csipke Rózsika álmunk mélyén való dagonyázásunk közben.
Az ezer esztendeje tartó fényre sötétedésünket nem veszélyezteti semmi, mert egy halandó emberi hősben testet öltött szellemi lény, egy harcos „félisten – avatár” megmenti szuverén, magyar, nemzeti világunkat a teljes pusztulástól.
(”Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.”
Az sem baj, ha ez csak egy szál, hervadt büdöske is…)
Ez a szuperhős pedig nem más, mint a „hiper-szuverén” magyar mátrix utolsó léghajlítója, a gyermekvédelem rendíthetetlen bástyája, a „liberális autokrácia” atyja, a szív és zászló sohasem porladó kősziklája: a Kárpátok Amerika Kapitánya. Szem nem maradhat szárazon, sem torok, mely fittyet hányva a valóságra és a józan észre, szüntelenül zengi: Kapitány! Kapitányom!
„Ó, kapitány, kapitányom, a bősz út véget ért.
A hajó minden bajt kiállt, s mi elnyertük a célt.
A hajó épp horgonyt vet és az útja véget ért.
Félelmes útról győztesen jön, elnyerve a célt.
Közel a rév, harang zúg és tombol a nép ma mind,
szemük szilárd, bátor, komor hajód követve int.
Ó, kapitány, kapitányom, kelj, s a harangot halld!
Kelj! Érted pattog a zászló. Érted a trombitahang.
Érted a sok szalagozott csokor s a parti lárma,
Érted, feléd ing, hív a nép, arcával is vigyázna.”
„De nem szólsz kapitányom. Az ajkad vértelen.
Ó, kapitány, kapitányom, a bősz út véget ért…”
A „jó hír”, hogy meg lettünk mentve. Megmenekültünk. Egy évre, vagy időtlen idők végéig, csak részletkérdés. Ő megmentett bennünket. Teljes rüszttel. Derék. Ezt még a vak is láthatja, akár a Holdról is. Nem dúl már a rút viszály, a vérszomjas sárkány feje levágva, a gonosz mostoha kolostorba zárva, a vasorrú bába a Nyugati boszorkány mellett ég a máglyán, a rézfaszú bagoly kiherélve guggol a sarokban, a hupikék törpikéket vegzáló Hókuszpókot pedig Zsolti bácsi kémiailag kasztrálta. A spájzban meg jól elférnek az oroszok, kínaiak, zsidók, amerikaiak, meg a többi, baráti náció. Nem is baj, ha ott bent össze-melegednek… „Bese” kell nézni rájuk…
A lényeg, hogy mi minden alól mentességet kaptunk. Vagy majdnem… Alig került potom 466 milliárdunkba. A hülyének (is) megéri. A fő, hogy „védőpajzsot kapott a forint”. Meg a kapitány. Mindkettőnek nagy szüksége volt erre… Megint jól meg leszünk védve…
És nyújt felénk védőpajzsot, ha küzdünk ellenséggel. A békéért…
Mondjuk, azt nem értem a buta fejemmel, hogy ha a repülőrajt után szárnyal a gazdaság, minek nekünk védőpajzs? Lehet, hogy a háborús vészhelyzeti landoláshoz lesz rá szükség… De mi nem zuhanunk, mi így repülünk. Védőpajzsokat bekötni! Csak a földet éréskor nehogy pajzsra emeljenek itt valakit! A spártai katonákat a spártai anyák ezzel a mondattal küldték csatába: „Pajzzsal, vagy pajzson”!
(A „Milyen zebra?”kérdés eredete az idő homályába veszett.)
A mi kapitányunk pajzzsal tért vissza, győztesen.
„Te vagy a mi pajzsunk, könyörögve kérünk, kegyelmezz meg rajtunk.” No, de hagyjuk ezt a vallásos áhítatot, hiszen tudjuk, hogy „a vallás a nép ópiuma”. Nem egyéb, mint „csoportos őrület”. Pedig Magyarországon az emberek többsége nem vallásos, a többség nem is jár templomba. Furcsa mégis, hogy ez az egyházi (kisebbségi) szerep miért ennyire túlreprezentált, agyonfinanszírozott hazánkba, hogy lassan mindent átjátszanak a politikusok a kezükbe. Nyilván nem a lelki üdvünkért aggódnak „nagyjaink”, hanem a trón és az oltár kéz a kézben menti ki a hatalmát, pénzt, paripát, fegyvert, iskolákat, gyermekotthonokat („Engedjétek hozzám a gyermekeket!”)… stb. Ez ellen is jó lenne valami védőpajzs…
De inkább legyünk szektások, mint listások!
A „szekta” kifejezés azt jelenti, hogy egy alapnormától, ideológiai közösségtől eltávolodott, szorosan összetartó, zárt csoport, politikai eszmét követő kisebb közösség. A kifejezés egy gondolkodásmódra, egy életmódra, pontosabban pedig egy politikai pártra is utalhat. Így beszélhetünk például politikai szektákról, vagy pszicho-szektákról. A szekta fogalma vonatkozik mindazokra a csoportokra, amelyek fellépését a többség etikátlannak tartja.
Létrejöttük után a szektákkal három dolog történhet: feloszlanak, intézményesülnek, vagy felekezetté alakulnak. Ha a szekta tagsága elsorvad, akkor feloszlik. Ha a taglétszám növekszik, a rend fenntartása érdekében kénytelen átvenni a felekezetek jellemzőit (pl. bürokrácia, explicit doktrína stb.). Még ha a tagság nem is növekszik, vagy csak lassan növekszik, normák alakulnak ki a közösségi tevékenységek és viselkedés szabályozására. A szekta intézményesül. A szekta gyakran feszültségben van a társadalommal, annak értékeivel, és elutasítja a kompromisszumot az őt nem támogatókkal. A szektavezéreket, akik általában tekintélyes, karizmatikus emberek, olyan aura veszi körül, ami vonzza a bizonytalanokat, a sérülékenyeket. Valóságos lélektani vihar. (Viharban pedig elég nehéz a repülőrajt is, meg a landolás is…)
A szekta hívei hisznek egy erőben, melynek segítségével át tudják alakítani magukat legyőzhetetlen harcosokká, szuperhőssé, világot befolyásoló tényezővé…
A szekta hajlamos a dogmatizmusra (háború, migráns, Soros, Brüsszel…), az ál-tradicionalizmusra (hagyományok – huszár, sámán, díszmagyar) és a rituálékra (klubok, szervezetek, szeánszok, menetek), melyekkel intenzívebb lelki élményeket nyújt tagjai számára. A szekta az „elvárásokon” keresztül rákényszerít a szervezet tagjára olyan dolgot, mellyel a tag a szabad akaratából nem értene egyet, azzal nem tud őszintén azonosulni, „nem érzi jól magát” a helyzetben. Ilyen például, hogy hazudjon, azzal a manipulatív és abúzív tanítással alátámasztva, hogy ha nem teszi meg ezt, akkor bűnösnek kell éreznie magát. „Minden fel lesz jegyezve, nem lesz semmi elfelejtve…”
Ezért hazudni kell éjjel, nappal.
A valóság nem számít, felülírja a propaganda.
Minden relatívvá válik:
- Muhinál nem veszítettünk, csak menekülést színlelt a király, a mongol hordák pedig hazaszédelegtek szégyenükben, hogy lassúak voltak a lovaik.
- A Mohácsi csatát megnyertük, 150 év után ezt a török is belátta és vesztesen hazakullogtak.
- Világosnál úgy legyőztük a habsburg hóhérokat és a „nem agresszor” békepárti oroszokat, hogy 1867-ben kénytelenek voltak velünk kiegyezni.
- A két világháborúban sikereket arattunk, Trianonban sem tudták elvenni az egész országunkat. Egyharmadába beletört a bicskájuk.
- A baráti, békés szovjet, kommunista megszállókat is elzavartuk 1989-ben, mert megkértek rá bennünket.
- Most meg egymást tiporva pitizik a kegyeinkért Kína, USA, Izrael, „Brüsszel”, Oroszország. Mi ez, ha nem nagyhatalmi státusz? Aki szuverén, az szuverén.
Szuverenitás-etalon is lehetnénk, nem csak fontos világpolitikai tényezők. - A határ a csillagos ég. Vigyázat, világűr, jövünk!
Milyen oktatás, milyen egészségügy, milyen gazdaság, milyen közlekedés, milyen nyugdíj? Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, hogy fölér az a mi nagy céljaink igazságához?
Én kérek elnézést, hogy nem a zsömle kicsi, hanem a pofám nagy! Be is fogom…
A hazugság fala így, egy idő után majd az égig ér.
De ha egyszer ledől, mindenkit maga alá temet. Védőpajzs ide, vagy oda…
Már csak egy kis szöveget motyogok néha, amikor senki sem hallja, a szuverén védőpajzs árnyékában meghúzva magamat, félrészegen, dacos mosollyal:
„Ez a világ amilyen nagy, te, (béke)galambom, oly kicsiny vagy…”
Aztán, ügyelve rá, hogy szektatársaim közül mindenki jól lássa, hozok egy kanna vizet, és megöntözöm a kert közepén büszkén hervadozó kis büdöskét… Sose lehet tudni…
Legyenek fényesek a nappalaitok és csendesek az éjszakáitok!
– a „fogadós”-