Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, még a hármas üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú kismalac is túr, volt egyszer egy meseszép arany rét a Jóisten kertjében. Ezen az arany réten volt egy kis domb, melyet egy tiszta vizű ezüst folyó karolt át szelíden. A domb tetején pedig egy hatalmas vadkörtefa állt, mióta világ a világ. Smaragdzöld lombjai között színes tollú madarak daloltak naphosszat, hűs árnyékában királyi szarvasok legelésztek. Éjszaka pedig, a holdfényben tündérek lejtettek körtáncot körülötte, miután kacagva megfürödtek a kristálytiszta vízben.
Egyszer aztán a gonosz Ármány megirigyelte a tündérek boldogságát és elhatározta, hogy elpusztítja a vadkörtefát. Sötét varázslattal egy óriási fekete vadkant küldött a sáros mocsárvidékről, hogy hatalmas agyaraival tépje ki a fa gyökereit, és falja fel mindenestől a kidőlt vadkörtefát, hogy nyoma se maradjon. Az óriási fekete vadkan három nap és három éjjel tépte és szaggatta dühödten a vadkörtefát, míg végül sikerült eltüntetnie az utolsó szálig, hogy nyoma sem maradt. Aztán elégedetten röfögve visszasomfordált dagonyázni a bűzös mocsárba, ahonnan többé nem is jött elő. A madarak, a szarvasok és a tündérek szomorúan kerestek valahol máshol otthont maguknak, látva a szörnyű rombolást, amit a vadkan okozott.
Senki nem vette észre, hogy a domb tetején, a vadkan agyara által felsebzett talaj egyik repedésében egy aprócska kis mag húzódik meg árván, remegve. Csak a szél hallotta meg a kis magocska halk sírását. Lágy simogatással vigasztalta, puha földdel betakarta és ringató dalt dúdolva elaltatta az apró csöppséget, nehogy baja essen. A szél tudta jól, hogy hamarosan érkezik álom hava, és fagyos hótakaró borítja majd be a tájat. Így is lett.
A magára maradt árva magocska didergett a hidegben, és nagyon félt a sötétben egyedül. Földanya megsajnálta a csöppséget, tenyerében melengette és szép mesékkel tanítgatta a kis magocskát, aki figyelmesen hallgatta. Földanya mesélt neki a vadkörtefák életéről, a madarak énekéről, a csodás szarvasokról és a kacagó tündérekről. A magocska mindent megjegyzett, Földanya pedig gyermekeként szerette és óvta őt. Azonban az időjárás egyre cudarabb lett, a kemény fagy pedig elérte lassan a kis magocskát a talajban.
A magocska érezte, hogy a hideg megfagyasztja a szívét, ezért dideregve kérdezte Földanyától:
– Földanyácska, most meg fogok halni itt lent a sötétben, és már soha többé nem láthatom a kék eget?
– Nem kicsim, nem fogsz meghalni, most kezdődik majd el az igazi életed, de próbát kell tenned, mint minden magnak – nyugtatgatta Földanya.
– Milyen próbát? – kíváncsiskodott a magocska.
– Tudod, amit meséltem! Emlékezz: „Tél nélkül nincs tavasz sem!” – felelte Földanya.
– Nagyon fázom és félek is – panaszolta elhaló hangon a kis magocska, majd elaludt.
– Szeretlek, kicsim – válaszolta aggódva Földanya, aki tudta, hogy most már minden azon múlik, hogy mit tesz az árva kis mag.
A fagy kegyetlen volt, csontig hatoló. A kis mag érezte, hogy belülről szétrepeszti, de nem tehetett semmit ellene. Utolsó leheletével megadta magát a halálnak és gondolatban egyszerre indult el a lelke lefelé, szeretett Földanyácskájához és felfelé, vágyott Nap atyácskájához. De nem tudott eljutni hozzájuk, mert sötét volt és hideg. Ekkor a tavaszi napsütés első sugarai áttörték a fagyos felszínt, felmelegítve a magocskát, miközben az első esőcseppek vízzel töltötték meg a talajt. Megtörtént a csoda, egy parányi fényvillanás után a sötétségben, apró szálak kezdtek nőni a magocskából: kis gyökér kapaszkodott Földanyácska felé, aki táplálta, vékony szár kúszott fel Nap atyácska irányába, aki hívogatta.
– „Tél nélkül nincs tavasz sem!”- nevetett rájuk a csírázásnak indult magocska, akit tűz (Nap), víz (eső), szél (levegő) és föld (Föld) dajkált, nevelt és óvott ezután hosszú-hosszú ideig a dombtetőn. Őseihez méltó, meseszép vadkörtefává cseperedett az árva magocska. Az évek alatt visszatértek a lombjai közé a dalos madarak. Újra legelésztek hűs árnyékában a szarvasok, és boldog tündérek hallgatták a holdfényben kuncogva a sok mesét, amit a vadkörtefa még a Földanyától hallott.
Olykor, amikor arra járok, hallani vélem a vadkörtefa hangját. Egy újabb történetet is mesél mostanában, amit az őseinek az őse hagyott rá. Akkoriban történt, amikor Földanyánk szitáló ködnél finomabb szellemanyagából vízirózsa kelyhében leánnyá testesült, és Ég-isten atyánkkal (Nap atyánk) megteremtették az első emberpárt egy virágzó vadkörtefa alatt.
Föld-isten anyánk, a homlokán Holddal ékes fejedelemasszony, Boldogasszony képében a körtefa lombja közül így szólt hozzájuk: Kedvesek vagytok nekem, meg atyátoknak, az Ég Istenének.
Hatalmat adunk nektek e Földön, – a félig-meddig emberek hozzátok igazodjanak, hozzátok, kik sejtetek, éreztek, észleltek és tudtok!
Az első emberek megszeppenve kérdezték: – Ki vagy te szitáló ködnél finomabb szellemanyagból körtefa lombja közt lebegő szépséges asszony?
– Teremtő anyátok vagyok, az Egy-Örök-Isten Asszony-Fele!
Ég-isten atyánk a felhők mögül rájuk derülvén szólt: – Teremtő atyátok vagyok, az Egy-Örök-Isten Férfi-Fele. Tik is két félből vagytok együtt Egy Ember. Ez bennetek, az Ős-Ikerörvény egyensúlya, mely a Nagy Kerék meglódíttatása óta a Létezés biztosítéka. Ez a Rend!
Ott, ahol Boldogasszony virágos lombok közül szólt hozzájuk, ama szent körtefa alatt, ikrek fogantak szeretkezésükből. Az egyiket Napusnak, a másikat Palosnak nevezték, vagy, ahogyan mi, magyarok ismerjük: Hunornak és Magornak.
„Ezek a nemzetségek éppen azért voltak „tiszták”, mert magukat a mennyekből (az égből, az égen keresztül) eredeztették. Vagyis, legősibb ősük halhatatlan, a halhatatlanok csarnokában – idő felett – örökké élő. Ez adta egy tiszta nemzetségnek a szellemi (és fizikai) erőt.”
„Csillagszármazásunk,
tündérvallásunk,
tündérszármazásunk
kétségtelen.”
A vadkörtefa él és virul. Lombjai között Boldogasszony anyánk várja szeretett, elárvult népét.
„Vissza önmagunkhoz ó, mondd, hogy találjunk,
Elrabolt múltunkhoz méltóvá hogy váljunk?
Szállj Turulmadár, és a régi tűz feléled,
Ismét előttünk járj, őrizd, vezesd néped!”
Magok vagyunk. Ha földbe tipornak, mi nem halunk meg.
Emlékezzetek, Magyar Testvéreim:
„Tél nélkül nincs tavasz sem!”
– a „fogadós”-