szeretnék bemutatkozni: én vagyok a „fogadós”
Fontos tudni, hogy ez a kissé furcsa és szándékosan jelképes elnevezés utalás egy magányos csillagra a Csillagösvényen, ahol a hosszú égi útjukon megfáradt lelkek kicsit megpihenhetnek, mielőtt tovább indulnak a Ménúrság felé. Nem vagyok táltos, sem sámán, sem pedig gyógyító. Nem tudok a Göncölön utazva feljutni a Ménúrságba. Nem vagyok megdicsőült harcos sem, aki már életében szembenézett a halállal. Csupán szellemi úton járó vagyok, egy „garázda” garabonciás-féle, bármit is jelentsen ez, aki a magyar gyökereit, őseink igaz útját keresi, ahogyan még sokan mások is a magyar testvéreim közül. Tudomásom szerint a „rovott múltú, agyafúrt” ősök ősének tenyeréből nem kaptam kincset, de egy jó ideje mégis igyekszem megállni három nádszálon (igazság, bölcsesség, szeretet), mert néha „lándzsa-tollas hollók repülnek” utamon és „pacsirták fészkelnek a nyelvem alatt”.
Egy bizonyos ideje álmodok, aztán rovóként leírom azt, amit üzennek általam. Nem kérdőjelezem meg mindazt, amit kapok. Garabonciásként nem kételkedem a „forrás” hitelességében és nem akarom találgatni a mögötte levő szándékot sem. „Fogadósként” pedig nem keresek válaszokat, magyarázatot minderre a korlátozott, gondolkodó elmémmel, hanem bízva egy nálam hatalmasabb intelligenciában, engedem azt rajtam keresztül működésbe lépni.
Ezt a könyvet nem én akartam megírni. Nem is igazán én írtam, csak leírtam. Remélem és hiszem, hogy rajtam keresztül egy nálam magasabb intelligencia inspirálta és fejezte ki mindazt, amit most elmesélek. Íme, én, neve sem biztos ősök tudásának őre, szólok UKKÓ, a BOLDOGASSZONY nevében az időtlen idők távolából újra hozzánk forduló Ősök üzenetéről.
„Az itt leírtaknak nem az a rendeltetésük, hogy valaki elhiggye őket, hanem az, hogy igazi lényünkre, igazi világunkra, igazi gyökereinkre eszméltessenek bennünket.”
“A gyermeki hit alapja, hogy a világban rend van, és ha az egyensúly meg is bomlik, a harmónia helyreáll. A mesei világban minden rendben van, és a gyermek ugyanerre vágyik a saját életében is: egyértelmű és kiszámítható dolgokra. A gyermekre a mágikus gondolkodásmód jellemző. A mágikus gondolkodás jellemzője, hogy a gyermek azt hiszi, a dolgok és a jelenségek között varázslatos oksági viszony van, és úgy véli, hogy ezeknek a valóságban nem létező kapcsolatoknak a felhasználásával irányítani is tudja a világot. A mese képekre és szimbólumokra fordítja le a világ jelenségeit, ezáltal lehetővé teszi a tudattalan feszültségek levezetését. A gyermek a belső képek teremtése által lehetőséget kap a mese cselekményén keresztül a szorongások feldolgozására is. Ez a képessége felnőttként is segíteni fogja a problémák feloldásában.”
„Sok minden, mi valaha létezett – eltűnt. Mert most már senki nem él, aki emlékezhetne rá.”
A magyar népmesék (mítoszok, legendák) egy nagy beavató misztérium részei. Az ősök tudását, a Hagyományt és az erre épülő tiszta és igaz világképet, lelkiséget a magyar gyermekek már az anyatejjel magukba szívták. Ez a világkép, ami már gyerekkorban a mesék által, a magyar nyelv mágiája segítségével, a jelképrendszer és az ezt megértő mágikus gondolkodás révén kialakult, egyedülálló örökségünk. Ez adta a szkíta erkölcs alapjait, a lelkiismeret aranytükre szerinti életvezetést. A származásunk és gyökereink ismerete, az ahhoz méltó morál betartása magas szellemi szintet, lelki tartást és fizikai erőt adott népünknek.
AZ ŐSÖK ÜZENETE
/ Leírta: Ócs József, a „fogadós”/
I. A LÁNYVÁR
/Az első láncszem/
Úgy jártam ezzel a könyvvel, mint Zsákos Frodó a gyűrűvel: „E feladattal téged bíztak meg. Ha te nem tudod, hogyan teljesítsd, nem tudja senki.
Ősök hite ide vonzott,
Tanúim rá e szent dombok.
Igaz mesét, regét mondok,
Titkot tovább már nem hordok.
Valamikor régen, amikor még válaszokat kerestem, ezt olvastam az egyik írásban: „Az alvilág (tudatalatti) felkeltése nem ajánlatos. Ami a sötétben van, maradjon a sötétben. Hatalmas kéz takarta le, büntetlenül hozzá senki sem nyúlhat.” De mi a helyzet a „fel-világgal”, a tudat-felettivel? Egyáltalán, van-e bármi is az anyagi világon túl, a sötétben, vagy a világosságban? Vagy van, vagy nincs. Bármelyik válasz is az igaz, az egy félelmetes valóságba vezet.
(„ A dolgok mértéke, az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára elveszett, eltemetődött, meg nem valósítható… arról néha csupán egy-egy magányos ember, vagy kisebb zárt közösség tudott. „)
Aztán, hosszú ideig az ajtó előtt állva és zörgetve, végül arra a belátásra jutottam, hogy elfogadom az alábbi gondolatot:
„Akit Isten kiválasztott, az nem tud ellenállni Isten „kegyelmének”, mert a kiválasztottak mindenképpen Istenhez fognak kerülni.”
Azt, hogy pontosan mikor, hogyan, és főleg, hogy miért kezdődött a „garabonciáskodásom”, ma sem tudnám biztosra megmondani. Akárhogyan is kutatok az emlékeimben, nem emlékszem olyasmire, hogy egy napon egyszer csak kértem volna édesanyámat, hogy süssön nekem hamuban sült pogácsát, mert szerettem volna elindulni világgá, szerencsét próbálni. Ilyesmi nem történt velem. Jól elvoltam én mindig is a megszokott és átlagos világomban, a kiszámítható, biztonságos, kényelmes és nyugodt környezetemben, és a falu könyvtárának változatlan, hűvös és titokzatos csendjében, ahol rend volt. Akkoriban még látszólag tökéletes rend volt mindenben: az évszakok változásában, a folyók csobogásában, a legelőkön nyüzsgő milliónyi élőlény zsongásában, az erdők susogásában és a dombok különös némaságában. Rend és gondtalannak tűnő harmónia. A létezés egyébként is rend alapú. Az idill megbomlása szinte mindig az ember műve, ami a káosz felé sodor bennünket. A létezés rend alapú mesevilágában olykor csak egyszerűen megtörténnek velünk a dolgok, ha elérkezett az idejük.
A mesélő és a mese szempontjából nézve is, mindig van egy kezdőpont, ami elindítja az események láncolatát, és egy kalandos utazás megtételére csábítja az olvasót. Kezdjük hát ezzel a hagyományos bevezetéssel mi is:
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon és az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy legény. Ez a legény történetesen szerény személyem volt, és éppen 1990. november 30-át írtak.
A régi naptár szerint ez az Enyészet havának utolsó napja volt, András nap. Egy átlagosnak tűnő péntek, aminek esetleg annyi a különlegessége, hogy ehhez az időponthoz köti a hagyomány az ősz végét. Másnap, december elsejével kezdődik az Álom hava, vagyis a tél első hónapja. Ilyenkor már korán sötétedik errefelé. A melankóliával átitatott, pasztellszínű, hulló falevelekkel színesített őszi hangulatból ekkorra már szinte semmi sem maradt. Helyette valamiféle vészjósló, szürke hidegség telepedett rá a tájra. A csupasz fák között megbújva, hosszúra nyúlt, rideg árnyak várták ünnepélyes türelemmel az érkező Álom havát. Várakozásukat egy közeledő autó zaja zavarta meg. Én vezettem azt az autót és nyilván nem az Óperenciás tenger felé haladtam, hanem egy „Tövises” nevű helyre, ahonnan nem az „üveghegyek” látszanak a távolban, hanem a Bihar-hegység, vagy másképpen: Bihari-havasok, halványkék vonulatai. De malac azért itt is volt egykor bőven, ha nem is feltétlenül „kurtafarkú”, mert a Tövises szívébe hajdan egy sertéstelepet építettek. A „hetedhét országról” akkor még semmit sem tudtam.
Ez az elhagyatott és elhanyagolt hely volt egykor a mindent körbeölelő lápvidék egyik központi területe, aminek a szerepe meghatározó jelentőségű nem csak a múltunkkal és jelenünkkel kapcsolatban, hanem a magyarság jövőjével való összefüggésben is.
Az út menti fák ágai közül egy felborzolt tollú fülesbagoly nézte unottan, ahogyan a lejtőn lassan felfelé tartottam. Nem mentem gyorsan ezen az enyhe, de hosszú emelkedőn, ráérősen fütyörésztem, miközben eltűnődve néztem a visszapillantó tükörben, ahogy mögöttem eltűntek a távolban annak az álmos, unalmas kis falunak az apró házai és füstölgő kéményei, ahonnan érkeztem. A szülőfalum volt, itt az ország keleti végében, ahová a gyalázatos Versailles-i békediktátum, vagy, ahogyan az itteniek mondják: „Trianon mocska”, taszította ezt az egykor szebb napokat is látott települést. A régi Nagy Magyarország közepéről így került a falu a mostani országhatár szélére, az Isten háta mögé. De egy előnye azért mégis csak volt ennek a számkivetettségnek: ez a magyar „száz év magány” a szúnyogok birodalmában arra azért jó volt, hogy az elrejtettségéből adódóan ez a terület meg tudta őrizni a viszonylagos érintetlenségét, névtelenségét.
Furcsa egy táj ez. Nem messze az úttól, jobbra, az országhatár felé eső oldalon, a mintegy harminc méternyivel mélyebben elterülő részt Érkapunak hívják. Valaha erre vitt az út Nagyváradra. Ez az Érmellék romániai részének folytatása, ami harminc méteres meredek lejtőként tárulkozik elénk. Az aljánál pedig az Ér és a Berettyó folyók fűzfákkal övezett medre kanyarog tovább. Nem csoda, ha az alföldi sík vidékhez szokott embernek olyan érzése van itt, mintha dombvidéken járna. Az Érmellék az országhatárral párhuzamos, nagyjából öt kilométer széles lefutású kistáj, a Partium egyik térsége. Az Ér völgyét több millió év alakította ki. A vízjárta, lápos, mocsaras területeken gazdag mocsári jellegű növény- és állatvilág alakult ki, míg a magasabb helyeken erdők és tisztások képződtek. A régiek, ha a hely gazdag élővilágára akartak célozni, az idegenek előtt kissé büszkélkedve, úgy mondták, hogy halban olyan gazdagok ezek a vizek, hogy bennük kétharmadnyi a hal, és egyharmadnyi a víz. És nem is nagyon túloztak ezzel a leírással.
Az Ér folyót már a 13. században Anonymus is „HUNOS – ÉR” néven említi. Ady Endre pedig (aki a folyó jelenlegi, országhatáron túli részéről, Érmindszentről –„Adyfalváról”- származik) „Az Értől az Oceánig” című versében ezt írta róla:
„Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják…”
„…Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba”.
A hat ujjal született, ám a bába által vörös zsinórral elkötött hatodik ujjú, ezáltal „szakralitásától megfosztott” táltos-költőnk, Ady Endre is jól ismerte ezt a környéket. Táltosok lakta hely volt itt egykor. Az ősidők óta titkot rejt a táj. De én ekkor még erről sem tudtam semmit.
Ezen a vidéken már a pattintott kőkorszak végétől éltek emberek. Megtalálhatóak itt egy sajátos kultúra nyomai is, melyet „Ottományi-kultúrának” neveznek. A népvándorlások idején még kelták is laktak ezen a tájon. Utánuk pedig dák és szarmata népcsoportok is pásztorkodtak erre, méghozzá szabadon, mivel a rómaiak inkább elkerülték ezt a mocsaras földterületet. Még éltek ezen a vidéken gót, hun, gepida és avar néptörzsek is, és természetesen a visszatérő magyarok végleges letelepedéséről is árulkodnak a nyomok.
Itt, mióta világ a világ, szkíta magyarok éltek és haltak. Nem jöttünk mi hont foglalni sehonnan. Mi mindig is itt éltünk!
Sokan azt gondolják, hogy erről a bizonyos „nagy, álmos, pocsolyás vízről” kaphatta a nevét is a település, de ennél jóval fennköltebb a név eredete. Az „ócs” szó igazi eredete a régi templom (ó-templom), ősi időkből való energiaközpont jelentésből származik. Ebből lett később az Ócsa, majd Pócsa, Pósa. Legismertebb „Ócs” nevű településünk is így lett Pócs, majd Máriapócs. Külön érdekesség még, hogy a Pósa család, éppúgy, mint Anonymus is, Vata táltos, a „garázda Lófő” vérvonalához tartoznak, ami a Gutkeledek ágán a Turul Nemzetség vérvonala. Ez a terület a Turul Nemzetség ősi szálláshelye, körülötte pedig a Gutkeledek birtokai voltak. Az itt élők közül sokakban ősi vér csörgedez, a Turul Nemzetség vére! Atilla (Etele) hun hadinépe is itt élt hajdanán, aminek fontos oka volt: az ősi időkből ránk hagyott energiaközpont védelme, működtetése.
Erre a „nagy, álmos, furcsa árokra, sás és káka lakta pocsolyás vízre mi mást is építhettek volna a második világháború után a szocializmus „bölcs”, vörös tsz elnökei és párttitkárai, mint a helyi termelő szövetkezet tehenészetét és sertéstelepét, melynek szennyvizét egyenesen a lápba engedték, ami így vált lassacskán mocsárrá, éppúgy, mint a társadalmunk is. Tudatos „megszentségtelenítés” mérgezte ezt a területet már hosszú idő óta, ami magában foglalja az ősi hely megfosztását spirituális jellegétől, illetve, a terület tiszteletlen és méltatlan kezelését is.
Aznap este éppen ide tartottam. Miután felértem az emelkedő tetejére, lassítottam a kocsimmal, nehogy túlhajtsak a lejárón. Az útszéli bozót jól elrejtette a lenti tanyához vezető utat. Már sokszor jártam erre, de olykor még én is elvétettem a bekötő utat, és rossz helyen kanyarodtam le. Az út bal oldalán, úgy kétszáz méternyire, a szántóföld közepén egy ősrégi domb (kunhalom, hun-halom, kurgán) emelkedett ki a sík vidékből. Egyike volt az errefelé feltűnően szép számban előforduló épített domboknak, melyek legtöbbje alatt őseink pihenik örök álmukat. Legalább még egy tucat ilyen halmot fel tudtam volna sorolni a környéken, amelyeket többször is meglátogattam már. A halommal szemben volt a telep bejárata, ezért jobbra lekanyarodtam, majd megálltam a betonutat elzáró sorompó előtt. Kiszálltam, hogy kinyissam. Az autóm lámpája egy sávban megvilágította az előttem levő utat, mintha csak egy fényes alagútba néznék, miközben a körülöttem levő sötétség ettől még sűrűbbnek tűnt. A rozsdás fémsorompó kellemetlen, érces nyikorgása belehasított a hideg csendbe, ahogy álmosan elfordult a vén sarkain. A sötétben halványan felderengett a telep hatalmas hidroglóbuszának körvonala. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha egyenesen engem figyelt volna. Úgy nézett ki a negyven méteres fém víztorony a gömb alakú tartályával, hengeres alátámasztó törzsével az éjszakában, mint egy haragos, nagyfejű óriás, melynek csontos karjai azok a mára már meglazult és vadul himbálózó acélsodronyok voltak, amik elvileg a talajhoz rögzítették. Körülötte a szélben zörögve imbolygó, csupasz akácfák fűszálaknak tűntek. Olyan volt, mintha lassan mozogna és úgy hallatszott, hogy valamit suttog a kalimpáló akácok között. Egy leláncolt óriásnak látszott, aki így nem is lehetett más, mint a rozsdás kapu, vagy egyenesen az úgynevezett Érkapu haragos és éber őrzője, a holt víz ura, a mocsár titkainak védelmezője. Vele szemben, a sáros betonút jobb oldalán pedig a magára hagyott műtrágyakeverő dupla tartálya, mint két alaktalan műanyag-gólem bámult bele az éjszakába. Leszakadt ajtóikkal úgy néztek ki, mint akik épp be akarják kapni azt, aki a nyugalmukat háborgatni merészeli. Ők őrizték a sorompó másik oldalát.
A sumér legendákban Enki isten („a Föld ura”, „Fény úr”) két lényt gyúrt a körme alatti agyagból, hogy őrizzék az „élet vizét” és az „élet füvét”. A két gólemet (Kurgarrut és Kalaturrut) egyszer Enki isten leküldte még az alvilágba is az „élet vizével” és az „élet füvével”, hogy támasszák fel Innint, a termékenység istennőjét, aki akkor már három napja holtan lógott egy karóra akasztva. A két gólem végül fel is hozta Innin fénylő testét az alvilágból, a sumér történet szerint.
Ilyen komoly őrzők álltak akkor éjjel a Tövises bejáratánál a mocsár felé lefelé ereszkedő út kezdeténél. Természetesen, nagyon is jól tudtam, hogy mindez csupán az éjszaka és a képzeletem játéka volt. Ám így utólag visszatekintve, talán jobb lett volna, ha akkor komolyabban odafigyelek minderre.
De nem figyeltem. Miközben ilyen, a mitológiákból megmaradt gondolatok röpködtek a fejemben, óvatosan visszazártam a kaput, melyen csak retesz volt, nem pedig lakat. Mielőtt visszaültem a kocsiba, búcsúzóul, viccelődve odabiccentettem a két „gólemnek” és a „nagyfejű óriásnak”, akiket még gyerekkoromban neveztem el így. Régi ismerősök voltunk már, hiszen gyerekkoromban sokat kerékpároztam erre. Az iskolai akadályversenyeket és a nagy számháborúzásokat is legtöbbször a közelben rendezték. Volt időm és fantáziám összebarátkozni a környék – gyerekszemmel különleges- látnivalóival. Éppen ezért, most, huszonkét évesen sem volt nehéz számomra elképzelni, hogy ez a két műtrágyakeverő „gólem” az élet vizét és füvét őrzi ezen az elhagyatott helyen, bár a hosszú évek alatt ki tudja miféle kemikáliákat kavargathattak még itt össze a termelőszövetkezet gumicsizmás, „tudós alkimistái”. Elmosolyodtam ezen a gondolaton, miközben az autóval lassan továbbgurultam a régi termelőszövetkezet mindig latyakos útján. Ám amikor még utoljára beletekintettem a visszapillantó tükörbe, határozottan úgy tűnt, hogy a fekete óriás víztartály hevesen integetve kiabál utánam valamit, mintha csak figyelmeztetni szeretne valamire. Szinte már hallottam is a szél morajlásában a hangját: „- Vigyázz! Fordulj vissza!” Persze, hogy csak a szél mozgatta a meglazult rögzítő kábeleket. Ezzel a racionális magyarázattal nyugtattam magamat, miközben valami hideg borzongás futott végig a hátamon.
Ezen a nyugtalanító érzésen eltöprengve haladtam el az öreg, romos, elhagyatott dohányszárító hodályok mellett, melyek látványa most is nyomasztóan hatott rám. Különös magányosságot sugároztak magukból, valami libabőrös, ódon hangulatot. Gyermekkoromban egy ismerős fiatal lány lezuhant itt a magasan levő dohányszárító gerendáról és tolókocsiba került élete végéig.
Ez a terület az utóbbi időben csak az elmúlásról mesélt. Az elmúlásról és a változás homályos ígéretéről, de leginkább a változatlanságról. Vége lett egy korszaknak, a kommunista idők termelőszövetkezete széthullott. A hajdan szebb időket megélt vidék, most csak vegetálni látszott. Lepusztult disznóólak, omladozó szarvasmarha karámok, semmi mozgás. A pár évvel korábban itt tartott sok száz jószágnak már nyoma sem volt, csak a pusztulásnak és a pusztításnak. A derékmagasságban elfűrészelt akácfák csonkjai is arról árulkodtak, hogy nem igazán volt itt már gazdája semminek, és ezt a fa tolvajok hamar megérezték. Szabad préda volt számukra mindaz, ami még megmaradt. A helyet, amire annak idején ezt a nagy állattartó telepet építették, a faluban ma is leginkább sertéstelep néven emlegetik. Ezt az országos jelentőségű természeti értéket, a mintegy három kilométer hosszúságú morotvát (ős-lápot) a rétegvizes források táplálják. A vidék hosszú időn keresztül mocsári táj jellegű arculattal büszkélkedett, ám az Ér vízrendszerének szabályozása túl sok hasznos lehetőséggel kecsegtette az embereket.
1960-ban az Állami Vízügyi Bizottság elfogadott egy általános csatornázási tervet, melynek kettős célja volt: a folyó mederbeterelése, szabályozása, valamint a lecsapolt terület mezőgazdasági hasznosítása. A munkát 1967-ben kezdték el. Azonban ez a lecsapolás több kárt okozott, mint hasznot, hiszen a lecsapolt vizeket nem öntözésre használták, hanem elterelték, még a kisebb halastavak egy részét is lecsapolták. Az ökológusok javaslatát egy rezervátum kialakítására a kommunista állam figyelmen kívül hagyta, hogy minél több termőföldet nyerhessen a lecsapolt területekből. A kommunista időkben ezen a csodálatos vidéken tárolta a termelőszövetkezet a trágyát legalább ötven évig, és a hígat egy csövön keresztül egyenesen a tóba engedték. Így az a 6-8 méter magas domboldal tetejéről lefolyt a Tövises-tó, illetve ősláp vizébe. Ezért rövid időn belül eltűnt a gazdag növény- és állatvilág, amely benépesítette az Érmelléket. Egy-egy kisebb területen még ma is próbálja a nád, sás, káka visszanyerni régi területeit, de a kolokán, a terület jellegzetes vízinövénye már csak az emlékekben él. Eltűntek a gémek, a vízityúkok, cankó, poszáta, bíbic, vöcsök-tanyák, a gazdag halállomány is nagyon megritkult, melyek a táj fő állatvilágát alkották. Az emberek sem járnak többé a „lapos fenekű hajókkal”, amelyekre ma már csak a temetőkben használt fejfák alakja emlékeztet. Azóta a mocsár „holt víz” lett, a szúnyogok birodalmává vált. Mindenki így hitte.
– Na, akkor most megyek le az alvilágba- futott át az agyamon a gondolat, miközben az erősen lejtős úton megindultam lefelé, a mocsáron keresztülvezető kis híd irányába. Két oldalt csak a löszfal látszott – amibe az utat vágták- és az azt benövő akácjövések, melyek fekete sorfala között ereszkedtem lefelé.
Ez az egész vidék, több kilométer hosszan elnyúlva, és több száz hektáron elterülve – a jelenlegi országhatáron túl is folytatódva- egy ősrégi védelmi rendszerhez tartozott, mely a természet adta adottságokra ráépítve alakította ki ezt a sokáig bevehetetlen erődrendszert. A már említett Atilla (Etele) hun királyunk katonai szálláshelye volt itt hajdan, melynek mérete még a rómaiakat és az ide látogató egyéb előkelőségeket is lenyűgözte. Sáncrendszerek, földvárak, titkos alagutak, rejtett források, „római kikötő” maradványai és egyéb érdekességek tanúskodnak minderről az elfelejtett, dicső múltról. Na és persze a legendák, amelyek a Tövises nyugati részén magasodó, egészen a mocsárig lenyúló földvárról, a Lányvárról szólnak, melynek keleti sarka épp addig a mocsári hídig ért, amin éppen óvatosan áthajtottam. A közepén – mint legtöbbször- most is megálltam egy pillanatra és a hűvös szél ellenére kiszálltam az autóból. A sötétben is látni lehetett a mocsár majdnem kör alakját, megcsillanó vizén az éjszakára itt megbúvó vadkacsák csoportjait, a távolban pedig az erődrendszer keleti végét egészen az országhatárig, melyet Kopaszdombnak neveznek. A másik irányban pedig a Lányvár lábánál dél felé forduló lápot, amely pár száz méterrel arrébb körbeveszi azt a szabályos négyszög alakú, úgynevezett „földvárat”, amit az itteniek leginkább Hosszúzugi várnak hívnak, aminek a közepén egy közel másfél évszázados vadkörtefa áll.
A sertéstelep irányából hangos ugatással két tiszteletet parancsoló méretű kuvasz oldalgott elő, de csak a portásfülke előtti hatalmas nyárfáig futottak, majd izgatott farkcsóválással jelezték, hogy felismerték a jövevényt, azaz engem. Okos állatok voltak, tudták, hogy ki a barát és ki az ellenség. Az egész területet ők tartották szemmel. Nemigen lehetett megfélemlíteni őket, sem pedig lekenyerezni.
– Jól van, jövök már! – kiáltottam oda nekik. – Biztosan éhesek vagytok, gondoltam, miközben még egy utolsó pillantást vetettem a tájra, majd a kátyúkat kerülgetve odahajtottam a bejárathoz. Felkapcsoltam a kinti világítást, és miután mindkét kutyát alaposan megpaskoltam és megsimogattam, kiborítottam nekik egy nagy adag tápot, amit azok mohón rágcsálni is kezdtek. Tényleg éhesek voltak. Este hét körül járt az idő. Úgy terveztem, hogy legkésőbb kilenc körül indulok is vissza, azt a két órát meg eltöltöm a kutyákkal, meg az autóban a rádiót hallgatva. Ritkán volt ilyen, hogy az apám helyett kijöjjek a tanyára, de nem akartam, hogy az öreg ebben a hideg szélben aznap este kibiciklizzen idáig. Így hát felajánlottam neki, hogy ezt a péntek estét bevállalom, és éjjeli őrködök helyette, arra a pár órára.
Akkoriban már nemigen történt semmi, eseménytelen unalomban teltek az éjjeli őrség órái. Általában alvással a kényelmetlen priccsen. Régen volt már, hogy nem csak a döglött disznót lopták el a „dögkútból”, hanem az élőt is megpróbálták elcsenni, főleg a malacokat. Hosszú évekig folyt ez a harc a tolvajok, a kutyák és az éjjeli őrök között, melyben a tolvajok csak részsikereket érhettek el, de még ennek ellenére is kitartóan újra próbálkoztak. Volt itt néha nagy futkározás, káromkodás és pofozkodás is, aztán ki hogy tudott – általában nem úgy, ahogy jött…- hazatért. Volt haditerv, csel, keménykedés, egyszóval nem mindig volt unalmas itt az élet. Végül, így közösen kialakítottak egy „betyár-etikettet”, amit ha mindenki betartott, nem volt bonyodalom. Azok a régi szép idők… Mára már nem maradtak disznók, sem rézcsapok, sem hulladék vas, amiért érdemes lett volna kockáztatni. Fák még voltak, de nehéz volt pótolni az elkobzott fejszéket és fűrészeket, ezért elcsendesedett a csatazaj a Tövises nádasaiban. A bozótharcosok inkább otthon nézték a Mónika show-t. Rég látott csend és béke honolt a tájon.
De azért az őrség látszatát fent kellett tartani, mert ami védtelen, nincs áram alatt és nincs lebetonozva, az ugyebár mozdítható. A szabad préda pedig nagy kísértés még a jó útra tért zsiványok számára is. Így hát az üres telepet továbbra is őrizni kellett. Persze, az éjjeli őr is csak ember, ezért, ha nem muszáj, nemigen virraszt a hideg portásfülkében. A sok éves „háborús” tapasztalat alapján az öreg kidolgozott egy technikát, hogy a „káposzta is megmaradjon és a kecske is jóllakjon”. A lényeg az volt, hogy amikor úgysem járnak a tolvajok – és az ellenőrzés sem volt valószínű -, akkor minek kint őrködni, mikor otthon a melegben, kényelmesen is el lehet lenni. A megvesztegethetetlen őrkutyák amúgy is kint vannak, ha lenne valami, bár néha ők is elkódorogtak rókászni, vagy őzet kergetni. Már ők sem vették az őrzést mindig komolyan. De ennyi kockázat belefért. Így csak annyi volt a teendő, hogy az ember sötétedéskor kiment a telepre, felkapcsolta a világítást, egy-két órát elbóklászott a terepen. Ezt az esetleges tolvajok is látták és hazamentek, mivel esélytelen lett volna ilyenkor a zsákmány. A cseles éjjeli őr is hazamehetett, csak arra kellett ügyelnie, hogy mire reggel jön a váltás, ő már újra kint legyen, és álmos szemekkel bizonyítsa, mennyire kemény volt az éjszakai műszak. Mindenki eljátszotta a szerepét, nem is volt semmi gond, mert a következő éjszakán a másik őr is eljátszotta mindezt. Ez volt a szocializmus diszkrét bája… Békésen és unalmasan telt hát az élet a telep őrzését illetően ekkortájt.
Ezért terveztem az ottlétemet én is csak pár óra hosszára. Sötét volt és kellemetlenül hűvös, bár a szél már nem fújt. Csigalassúsággal telt az idő. A kutyák is eltűntek, tele hassal bevackoltak valamelyik szénakupacba. A nyáron oly nyüzsgő nádas, most néma volt. Bent üldögéltem a kocsimban, néha járattam egy darabig a motort, hogy a bekapcsolt fűtéssel átlangyosítsam az utasteret. Egy ideig keresgéltem az autórádión a csatornák között, de aztán azt is meguntam és inkább hallgattam a kinti csendet. Elmélázva néztem, ahogy a tó és a legelő lassan eltűnik a bepárásodó szélvédő mögött, majd újra meg újra komótosan letöröltem a párát, és a mocsár ismét tisztán látszott az éjszakai csillagok hideg fényében. Elképzeltem, hogy milyen is lehetett itt az élet az őseink idejében, amikor a büszke hunok portyáztak pompás paripáikon ezen a tájon. Néha arról álmodtam, hogy én is köztük vagyok, aranyszőrű lovon vágtatok a smaragdzöld réteken keresztül, kezemben íjjal. Szinte láttam magam előtt, ahogyan a táltosok az esti Hold fényénél gyógyító füveket szednek a mocsár körül, miközben fent a löszfalak oldalában, apró őrtüzek pislákoltak. A régmúlton így ábrándozva, szemeimmel olykor körbepásztáztam a tájon, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy megpillantom azokat a pislákoló őrtüzeket az évezredek távolából. De nem láttam őket, csak a képzeletem szárnyalt. Aztán valami megmagyarázhatatlan, nyugtalanító érzés fogott el.
Ekkor vettem észre a híd melletti dűlőútnál azt a halvány alakot, mely előbb csak egy árnyéknak tűnt. Biztos, csak egy őz sétált arra, bár a kutyák nem vettek észre semmit. Letöröltem újra a szélvédőt, mert azt hittem, hogy valami elkenődött az üvegen és az tréfálta meg a szememet. Ám az alak egyre határozottabban továbbra is ott volt. Hirtelen le akartam tekerni az oldalsó ablakot, hogy azon kinézve jobban szemügyre vegyem az illetőt, ám nagy igyekezetemben úgy beütöttem a könyökömet az autó oldalába, hogy az egyből elzsibbadt. Egy rövid káromkodást morzsolgattam el a fogam között, miközben fájó könyökömet dörzsölgetve inkább mégis kiszálltam a kocsiból. Határozottan úgy látszott, hogy valaki állt a sötétben és egyenesen engem nézett a távolból. Ettől kissé ideges lettem, amit fokozott az a felfedezés is, hogy a kutyák feltűnően csöndben voltak. Nemcsak hogy nem ugattak, hanem úgy eltűntek, mint szürke szamár a ködben. Füttyentettem nekik, de se hírük, se hamvuk nem volt. Éreztem, hogy valamit nekem kell lépnem, elvégre most én voltam itt a gazda.
– Hé! Ki van ott? – kiáltottam az alak felé figyelmeztetően. Válasz nem érkezett. Ez kezdett felbosszantani.
– Látom, hogy ott vagy, jobb, ha nem szórakozol velem! – fogtam kicsit agresszívebbre a mondandómat. – Gyere elő, ne kelljen odáig elsétálnom, vagy tűnjél hazafele! –kiáltottam.
Mivel semmi nem történt, elindultam a jövevény irányába. Nem igazán aggódtam, mivel a bal zsebemben már rámarkoltam az ott lapuló réz bokszerre, a másikban pedig egy paprika spray lapult, bár a küzdősportokban is jártas voltam, aminek néha a helyi bulikban is nagy hasznát vettem. Fel voltam készülve egy esetleges bunyóra, annak ellenére, hogy erre az estére már nem terveztem plusz edzést. Bíztam benne, hogy a betolakodónak van annyi esze, hogy elinal, mielőtt még odaérnék, mert ezért a nagyjából százötven méteres sétáért biztos, hogy le fogok keverni neki egy nyaklevest. Nem találtam tréfásnak a helyzetet.
Ahogy egyre közeledtem a még mindig mozdulatlanul figyelő alak felé, furcsa, elbizonytalanító érzés fogott el. A táj néma csendbe burkolózott. Ág sem rezdült. A sötétben valami különös látomás kezdett derengeni, a szitáló ködnél is finomabb formát öltve. A hajladozó sás és nád takarásában egyre inkább úgy tűnt, mintha egy világos ruhában levő nő állt volna ott, mint egy bágyadt, fehér tavirózsa. A gyenge holdfényben megcsillant rajta a hosszú, hófehér ruha, amit viselt. Elsétáltam a kis híd közepéig, de ott már gyorsan fogyni kezdett a határozottságom. Tisztán és nagyon is jól láttam egy vékony lányt a különös, fehér, régimódi ruhában, ami nem éppen erre a novemberi, hideg estére való viselet volt. Csoda, hogy meg nem fagyott benne. Sápadt arca szép volt, de szomorú. Fekete haja befonva simult a vállain, ahogyan ott állt, alig harminc méternyire előttem a sáros földúton, mezítláb. Mindkét lábam a földbe gyökerezett, éreztem, ahogy a gerincemen végig fut a hideg, egészen a tarkómig a félelemtől. Ha tudtam volna, gyorsan elrohantam volna. De nem tudtam. Csak álltam és remegtem. Hazugság lenne azt állítani, hogy összeszedve minden korábbi bátorságomat, megszólaltam. Inkább az áll közelebb az igazsághoz, ha úgy fogalmazok, hogy az ijedtségtől lebénulva, remegő ajkakkal valami ilyesmit motyogtam kínomban:
– Ki vagy te és mit keresel itt? – ami a körülményekhez képest még logikus kérdésnek is tűnhetett.
– Itt lakom, nem messze, válaszolta kedves hangon a lány, miközben sötét szemeivel egyenesen a szemembe nézett, majd, így folytatta: – Ha velem jössz, megmutatom a váramat. Gyere bátran! – és hívogatóan felém nyújtotta a bal kezét. Úgy beszélt, hogy nem mozgott a szája. Kivert a hideg veríték. Tökéletesen tudtam, hogy most kellene elfutnom, amíg még lehet, be a kocsiba és padlógáz, de a lány tekintetétől nem lehetett szabadulni. Szerencsére ő sem mozdult felém, hanem még kedvesebben folytatta a mondandóját:
– Nincs okod félni! Ha szeretnéd, megkaphatod a kincset – suttogta sejtelmesen. Én továbbra sem bírtam megszólalni, csak magamban dünnyögtem rémülten: – Miféle kincset?
– Amit a huszár is kapott! – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre a lány és még folytatta volna, ha a beszélgetést félbe nem szakítja az ugatva felénk rohanó két kuvasz. Talán megérezték a bajt, vagy csak észrevették gazdájuk távollétét. Kissé megkönnyebbülve és felbátorodva az erősítésül érkező, acsarkodó kutyák felé fordultam, hogy lecsillapítsam őket, de meglepődve láttam, hogy egyik sem mer a hídon átjönni, csak onnan, messziről vicsorogtak veszettül tovább, valamire, ami már nem volt ott. Ugyanis, mire visszafordultam, a lány már eltűnt. Hűlt helye volt, mintha soha ott sem lett volna. Megkönnyebbülés és értetlen zavarodottság érzése váltakozott bennem a félelemmel.
– Ez valami képzelődés, káprázat. Lehet, hogy meg sem történt. Biztosan elaludtam a kocsiban és most csak álmodom mindezt, de ha felébredek, minden helyre jön – futott át az agyamon a nem igazán meggyőző magyarázat. Ám mielőtt még pánikszerű futásba kezdtem volna az autóm felé, még a látomás hangját jól kivehetően hallottam átsuhanni a nádszálak között:
– Keresd meg a gyűrűt!
Ez végleg visszarántott a valóságba. Ösztönösen elkezdtem rohanni. Végre meg tudtam mozdítani a lábaimat. Azt hittem, hogy kiszabadítottam magamat a bénultságból, de már tudom, hogy csak azért futhattam el, mert ő elengedett. Megengedte, hogy elrohanhassak. Az okát persze nem tudhattam, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ezen elmélkedjek.
– Keresd meg a gyűrűt! – visszhangzott a lány utolsó mondata végig a fülemben, miközben beugrottam a kocsimba, és fejvesztve elmenekültem a Tövisesről. Soha nem meséltem el senkinek az akkor éjjel történteket, viszont soha nem is hagyott nyugodni mindaz, ami velem megesett. Megpróbáltam valami észszerű magyarázatot keresni az egészre, de legendákon és meséken kívül nemigen találtam mást. A jelenség nem lehetett valóság a tudomány szerint, mégis megtörtént, bár ezt csak két kuvasz tudta volna tanúsítani, ami elég gyenge bizonyíték. Ám a láp mindent lát és mindent tud.
Nem emlékszem, hogy aznap este hogyan keveredtem haza. Teljes képszakadás, pedig a sorompót valahogyan ki kellett nyitnom kifelé menet is. Aznap éjjel felkapcsolt lámpánál aludtam, de még az álmomban is újra-meg újra ugyanazt láttam és hallottam: a fehér ruhás lányt a mocsár szélén.
Másnap elég zaklatottan ébredtem. Mivel egész délelőtt sem igazán tudtam magamhoz térni, délutánra nyomozásba kezdtem. Talán lesz a történtekre valami magyarázat, bár ez elég reménytelen gondolatnak tűnt a józan ész keretein belül maradva. Azonban, szinte azonnal egy fontos nyomra bukkantam, a „Lányvár” történetébe belelapozva. A Tövises nyugati végében ugyanis, közel harminc méterrel emelkedik a mocsár fölé egy földvárnak nevezett, félig természetes, félig épített magaslat, amit Lányvárként ismernek a helyiek. Úgy mesélik a vének, hogy amikor Árpád vezérék visszatértek, és Atilla (Etele) királyunk örökén igényt fogalmaztak meg az itteni területekre, akkor a Bihar vár ura, Mén Marót fejedelem, akit bogumilnak tartottak az ősi hite miatt, nem akart fejet hajtani, ezért a magyar seregnek a vár ostromához kellett kezdeniük. Ez rövidre sikeredett, mivel Mén Marót jobb belátásra térült, és harc helyett házasság lett az eset vége. Árpád apánk legkisebb fiához, az ekkor tizenöt éves Solthoz (Zolta) feleségül adta Hanza nevű, mindössze kilenc éves lányát. Hozományul pedig odaadta a fiataloknak a Turul Nemzetség ősi birtokán található földvárat, amit egyesek szerint emiatt neveztek el Lányvárnak. (Az ő utódjuk lett a későbbi Taksony fejedelem.)
Ez lenne a magyarázat arra, hogy ki lehetett az engem éjjel megszólító lány? Ennek a bizonyos Hanzának a szelleme? Azért ez a szellem dolog elég hihetetlennek tűnt. Ha nem velem történt volna, csak nevettem volna az egészen. De kellett lennie valami magyarázatnak! Jól sejtettem, volt magyarázat egy másik könyvben is, ami viszont még jobban pánikba ejtett, mivel egészen mást mesélt a Lányvár nevével kapcsolatban. Ez a történet arról szólt, hogy régen a falubeliek egy hajnalon találtak egy halott lányt a mocsár melletti földvár oldalában. A hófehér ruhát viselő fiatal lány nem volt falubeli, nem ismerte senki. Végigjárták a környező településeket, hátha valahol eltűnt egy hasonló lány, vagy a személyleírás alapján esetleg felismeri valaki. De senki sem tudta, hogy ki lehet az ismeretlen holttest. Így hát a falubeliek eltemették az ismeretlen lányt a földvár oldalában tisztességgel. El is nevezték a helyet Lányvárnak. Teltek az évek, már senki nem is emlékezett a szomorú esetre, amikor egyik este egy ijedtében holtra vált favágó rohant a faluba, és azt mesélte, hogy egy fehér ruhás kísértetet látott a Lányvárnál. Sokan hitték is meg nem is, de senki nem nagyon akart az ügy végére járni, mígnem pár év múlva egy kis kanász gyerek esete újra fel nem bolydította a falu népét. A vérző sarokkal bebicegő fiú ugyanis azt mesélte, hogy a Lányvár körüli homokbánya mellett kószálva egy fehér ruhás lányt követve egy rozsdás „vaskapu” emelkedett ki a földből, amin bekukucskálva sok kincset pillantott meg, amiknek nem tudott ellenállni. De ahogy bemászott, a vaskapu nyikorogva elkezdett becsukódni. Elmondása szerint alig tudott kiugrani. Így is lecsapott a kapu egy darabkát a kíváncsi kis kanászgyerek sarkából. Mégsem ez volt még a Lányvárral kapcsolatos történetek vége. Találtam még egyet. Ez a legutolsó elbeszélés volt a legmegrázóbb, a velem történtek tükrében, és még a dátum is egyezett. Szó szerint ez volt lejegyezve:
„A vének az ő nagyszüleiktől tudják, hogy az itt eltemetett lány nem tud nyugodni a sírjában, és minden második évben, november 30-án, András nap éjjelén visszajön és megáll az úton. Ha becsületes ember megy arra, azt kézen fogja és elvezeti egy vasajtóhoz. Megnyitja neki, és a szerencsés bemehet. Annyi kincs van bent, amennyit ember még nem látott. Csupa ezüst és arany minden. Aki bemegy, annyit hozhat magával, amennyit csak elbír. De vigyázni kell, mert ha az illető szívében gonoszság rejtőzik, akkor rácsukódik az ajtó és többet ki nem jöhet. A fehér ruhás lány szelleme őrzi a nagy vasajtót, amit sem kiásni, sem felnyitni nem lehet. Alatta olyan mély verem van, hogy három petrencés rúddal sem lehet elérni az alját. Egyszer egy leány ebédet vitt az apjának ezen a részen és nyomtalanul eltűnt, soha nem is került elő. Ezért a falubeliek nem igazán akarták sohasem bolygatni ezt a területet. A Tövises pedig csendben őrzi a titkát azóta is.”
Amikor ezekkel a történetekkel szembesültem, már abban a pillanatban tudtam, hogy ezek a legendák nem csak mesék. Azt is el kellett fogadnom, ha épelméjűnek szerettem volna továbbra is tartani magamat, hogy a világ ezek szerint nem pont olyan, amilyennek eddig hittem. Léteznie kell valaminek, ami a legtöbb ember számára láthatatlan. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, utána fogok járni ennek az egész ügynek. Meg akartam tudni, hogy mi is történt velem akkor éjjel, és azt meg főleg, hogy miért velem történt mindez. Tudtam azt is, hogy erről még nem nagyon beszélhetek senkinek. Ekkor kezdtem meg azt a kutatást, amiről még magam sem sejtettem, hogy hova is fog vezetni. Egy viszont biztos volt: a mocsár és környéke egy különös hely, ami tartogatott még bőven meglepetést. Az pedig még külön figyelemre méltó, hogy Pocsaj címerében egy bot végére akasztott korsót a vállain tartó női alak látható, amint átkel valamilyen víz fölött egy fahídon. Semmi sem véletlen.
Sokszor felidézve az András nap éjjelén elhangzottakat, az a bizonyos huszár, akit a lány említett, egyre inkább gondolkodóba ejtett, mert a Lányvárral kapcsolatos legendák semmi ilyesmiről még csak említést sem tettek. Pedig, a kincshez kötődő, ki sem mondott kérdésemre a lány határozottan azt mondta, hogy „amit a huszár is kapott”. De milyen huszár? Nem ismertem semmiféle huszárt, ezért keresni kezdtem. Találtam is hamar az írásokban egy hajdan élt huszárkapitányt, aki Bem seregében szolgált, és a szomszéd falu Istár nevű dombjánál volt az ősi kúriája. Ám tovább nem jutottam ezen a nyomon, hiszen sehol nem említették vele kapcsolatban a Lányvárat. Viszont, a szabadságharc leverését követően, mialatt a huszárkapitány a rá kirótt, több éves várfogságát töltötte, az oroszok és a németek is többször tartottak kutatást a házában, valamilyen nagy kincs, óriási vagyon után nyomozva. Ám semmit sem találtak. Már-már zsákutcába kerültem a huszárral kapcsolatban, ami nagyon bosszantott, hisz nem tudtam tovább haladni ezen a nyomon. Ekkor édesanyámat kérdeztem meg, hogy ismeri-e az Esztári történeteket, mivel a szomszéd településről van szó, melyet csak egy vasúti sín választ el a mi falunktól. Sajnos nem tudott semmilyen újdonsággal szolgálni, de mégis ő jött rá a megoldásra, amikor halkan megjegyezte, hogy az ő édesapja is huszár volt, majd kisvártatva egy régi, megfakult, gyűrött kis fényképet szorongatva a kezében, elém állt, és csak annyit mondott:
– A nagyapád.
Megdöbbenve néztem a fényképet, amin egy fiatal honvéd ül délcegen egy hófehér lovon. Azt tudtam, hogy megboldogult nagyapám, akit szűkszavú, szikár kis öregemberként ismertem, megjárta a hadifogságot és hazajött onnan is, ahonnan csak keveseknek sikerült. Az ezerkilencszázas évek elején született, nagy szegénységben. Gyerekként túlélte a Nagy Háborút, a spanyolnáthát és a vörös terrort, majd később a nagy gazdasági világválságot, a második világháborút, a kommunista időket, 1956-ot, és szép öregkort élt meg 1982-ben bekövetkezett haláláig. Hetvenhét évet élt. Már nyolc éve volt, hogy elment. Emlékszem, néha, amikor már kicsit felöntött a garatra, mesélt a háborúban átélt dolgokról. Szokása szerint, egyenes háttal ült a három lábú kisszékén, félrerakta a gyékényfonó tűjét, sodrott cigarettát tett a szájába. Kettőt-hármat beleszívott, majd lassan, élvezettel kifújta a füstöt, és csillogó szemmel elkezdte sorolni a vele történt eseményeket. Legszívesebben a lováról beszélt. Nem tudtam, hogy az öreg honvédhuszár volt. Arra emlékeztem, hogy nagyapám hófehér lovát Csillagnak hívták. Sajnos, gyerekként sok minden más elterelte a figyelmemet nagyapám történeteiről. Amit akkor nem jegyeztem meg, arról most édesanyám mesélte el a részleteket, amiket most leírok sorjában, ahogyan nagyapám ránk hagyta.
A nagyapa a nyíregyházi 4. huszárezred lovas honvédje volt a második világháborúban. Hadik – huszároknak hívták őket. Ereje teljében volt, amikor 1941. június 22-én a Német Birodalom megtámadta a Szovjetuniót. A Magyar Királyság katonai alakulatainak – mint a németek szövetségeseinek – részt kellett venniük a támadó hadműveletekben. A magyar seregtest neve „Kárpát csoport” volt. Ennek részét képezte az a gyorshadtest, melybe az 1. lovasdandár is tartozott, a Hadik-huszárokkal együtt. Nagyapám így csöppent bele a háborúba. A 4. huszárezred 1941. június 27-én reggel kapta meg a részleges mozgósítási parancsot, és rá két napra a vasúti szállításra vonatkozó parancsot, majd július 4-én délután megindultak a Tatárhágó irányába, ahol nehezen, de sikeresen megtörtént az áttörés. 1941. júliusára már mélyen behatoltak a szovjet területekre, egészen a „Sztálin vonalig”, ahol 18-án, kétnapos harcban szerencsésen át is estek a tűzkeresztségen. Nyolc nap meneteléssel és kilenc ütközetnappal, 585 kilométer megtétele után érkeztek meg a Bug folyó környékére. Augusztus 15-én Érkeztek Nyikolajev városához. Nagyapám itt sebesült meg könnyebben. A bal vállát súrolta egy lövedék, viszont a mellette harcoló, kenyeres jó pajtása már nem volt ilyen szerencsés. Neki aznap egy fejlövés oltotta ki az életét. Erről a csatáról mindig könnyes szemmel beszélt az öreg. Az addig előrenyomuló németek ezen a helyen nagyon kemény orosz ellenállásba ütköztek. A feladat a város bekerítése és a szovjet csapatok kiűzése lett volna, de a védők olyan keményen beásták magukat a közeli vasúti töltés mentén, hogy az ott lévő német zászlóalj négy rohama is kudarcba fulladt. A haditerv az lett volna, hogy a harccsoport a Nyikolajevbe tartó vasútvonaltól nyugatra eső területen, Mihajlovka, Grejga irányában tör előre, majd gyorsan elfoglalja a vasútvonaltól négy kilométerre nyugatra húzódó területet, amivel megakadályozza a szovjet csapatok északkeleti irányban várható kitörési kísérletét. A szovjet csapatok azonban minden addigi támadást visszavertek. A német tisztek tanácstalanok voltak, a katonák kezdtek csüggedni. Ekkor jelent meg a magyar huszárezred a csatatéren. Lassan, büszkén és némán vonultak. A német katonák nem akartak hinni a szemüknek. Tankokat vártak, erre megérkezett egy daliás, magyar huszárezred és szemmel láthatóan lovasrohamra készült. – Ezek megőrültek? Lóval a géppuskák ellen? – kérdezték hüledezve egymástól az elképedt németek. Olyannyira megdöbbentek, hogy még a legalapvetőbb óvatosságról is megfeledkezve, kimásztak a lövészárkokból és szájtátva bámulták a biztos halálba indulókat.
– Tudtuk, hogy mind meghalunk – mondogatta nagyapám-, de azzal bátorítottuk magunkat, hogy a halál úgyis megtalál, ha itt az idő. Sem később, sem hamarabb nem jön el. Csak ebben bíztunk, meg az imádságban, no és persze a gyönyörű, bátor lovainkban. Együtt jöttek velünk a halálba szegények. Nekik sem volt választásuk, éppúgy, mint nekünk.– szomorodott el az öreg ilyenkor, az emlékek hatására, majd folytatta a mesélést.
A németek mindebből csak a halált megvető bátorságot, vagy az öngyilkos őrületet látták, miközben egyik lovasszázad érkezett a másik után. Forró, nyári délután volt. A ragyogó napsütésben a prüszkölő lovaikat nyugtatgató, délceg, de sápadt arcú honvédek látványa lenyűgözte mindazokat, akik ott voltak. Szívet facsaróan szomorú volt az egész, mégis volt valami megmagyarázhatatlanul felemelő is abban, ahogyan a sok száz lovas együtt, de mégis magányosan szembe nézett a végzetével. A szemközti lövészárkokban lapuló ellenség sem akart hinni a szemének. Az eléjük táruló kép, amint több száz lovas felsorakozik velük szemben a hatalmas síkságon,valahogy a számukra is meghaladta a józan ész határát. Inkább tűnt káprázatnak az egész, mint valóságosnak. Talán ezért reagáltak ők is kicsit késve az eseményekre. Eltelt egy rövid idő, mire megindult az ellenséges tüzérségi tűz. Ekkor az ezredparancsnok kirántotta a kardját és megindult a lovasroham. A huszárok és a lovaik egybeforrva vágtatni kezdtek. Csak a gyorsaságukban és a szerencséjükben bízhattak, amint végigszáguldottak a széles, nyílt síkságon, a két oldalt lángokban álló gabonatáblák között a golyózáporban. A lovak patái dübörögtek, a kardok villogtak. A fegyverropogást túlharsogta a csatakiáltásuk és a halálra sebzett lovak hörgése. Ilyen rohamról az ember talán a középkori csaták leírásából hallhatott legutoljára. Olyanok voltak a perzselő napsütésben, két oldalt a lángoló tájjal, mint az Isten bosszúálló angyalai. Egyszerre tűntek csodaszépeknek és félelmeteseknek. Aki látta, soha nem felejtette el ezt a csatát. Az orosz fegyverek ropogása egyre ritkábbá vált, ahogy a magyar fergeteg megállíthatatlanul közeledett hozzájuk. Aztán megtörtént a csoda. Az addig fanatikusan védekező muszkák közül egyre többen dobták el a fegyverüket és kezdtek pánikszerű menekülésbe. A rémület lett úrrá az ellenségen. A németek sem akarták elhinni azt, amit láttak. Az adrenalintól túlfűtött huszárok pedig orosz vérben áztatták a kardjukat akkor délután. A vörös muszka pedig futott, amerre bírt.
A vakmerő magyar lovasdandár sikerrel átkelt a Bug folyón és pihenés nélkül, folyamatosan harcban állva, folytatta az előrenyomulást. Hihetetlen, hogy ezeknek a katonáknak hogyan volt ennyi erejük mindezt végigcsinálni! Pedig még korán sem volt vége. Szeptember 10. és október 3. között a Dnyeper-menti folyamvédelem csatározásai következtek esőben, sárban harcolva, mire végül 1941. október 6-án megkezdődött a dandár leváltása. Addigra a huszárok az újabb ötvenhárom nap alatt – amiből 32 nap telt meneteléssel és 21 volt az ütközetnapok száma – több, mint 1600 kilométert tettek meg lóháton. Minden harccal töltött napot győzelemmel zártak, és mindegyik nap végén halottaikat és hű lovaikat gyászolták sírva a honvédek. Ezek a hazájukért hősi halált halt és mégis méltatlanul elfeledett vitéz katonák ma is ott nyugszanak valahol a végtelen orosz pusztaságban. Jeltelen, közös sírjukban egymás mellett fekszenek holtukban is bajtársként. Így alusszák együtt a hősök halhatatlan álmát. Szívükben örök honvágy élt, de a fagyos orosz föld alól csak a lelkük térhetett haza az otthonukba.
Nagyapám viszont túlélte a harcokat és az első turnussal ért haza 1941. november 3-án. Hírük megelőzte a huszárokat, az egész város kitörő örömmel és büszkeséggel fogadta derék katonáit, akiknek az élete a következő két évben viszonylagos nyugalomban telt a fronti szolgálathoz képest. Aztán a Magyar Királyság 1944. március 19-i német megszállását követően, a németek határozott nyomására, az egész ezredet – az 1. lovashadosztály részeként- újra kivezényelték az orosz frontra, ahol a Pripjaty környéki mocsarakban indultak bevetésre. Olyan kegyetlen harcokba keveredtek, hogy a Hadik-ezred vesztesége 1944. augusztusára tarthatatlanná vált. Mire végül kivonták őket a frontról, már elvesztették a katonáik egyharmadát és a felszerelésük, illetve fegyverzetük 90%-át. Viszontagságos úton, Lengyelországon keresztül tértek újra haza, ahol folyamatos védekező és halogató harcokat vívtak a szovjetekkel. Végül Budapesten, a szovjet bekerítésben rekedt a huszárezred nagy része, de még így is csak súlyos harcok és veszteségek után estek fogságba 1944. december végén.
Nagyapám is fogságba esett, de ő nem a Széna téren, hanem a Duna másik oldalán. Ahogyan az öreg huszár mesélte, annyira utálták a muszkákat, hogy nem tudták volna elviselni, hogy elvegyék a lovaikat. Ezért a dermesztően hideg vízben átúsztattak jó néhányan a jeges Dunán, csakhogy megmentsék hűséges paripáikat. Sajnos, sokukat elfogták az oroszok a túloldalon.
Ez lett a sorsa nagyapámnak is. Így került hadifogságba, de nem ez bántotta igazán, hanem az, hogy elvették tőle a Csillag nevű lovát. Soha többé nem látta az oly sok csatában vele tartó társát. Gondolni sem szeretett rá, hogy milyen sorsa lett szegény párának az oroszoknál, pedig a sajátja sem volt fényes a hadifogság idején, ahonnan pár év után gyalog jött haza. Később hallotta, hogy a 4. huszárezred megtépázott maradéka, komoly harcok közepette át tudott vergődni az osztrák határon, ahol 1945. májusában amerikai hadifogságba kerültek. Így ért véget az öreg huszár életének ez a fejezete és a Hadik-huszárok harca is.
– Kitartottunk, ameddig csak lehetett. Mit tudtunk volna ennél többet tenni? – kérdezte könnyes szemmel a mesélés végén nagyapám, miközben remegő kézzel elnyomta a cigarettacsikket. Ilyenkor az öreg nem csak a huszár hagyományok elvesztését siratta, hanem a Csillag nevű, hófehér lovának emlékét is. Sohasem mondta szürkének, mindig fehérként emlegette. Nyugodjék békében!
Nagyapám kapcsán felvetődött egy lényeges kérdés, amit azóta sem tudtam megnyugtatóan megválaszolni. Lehetséges, hogy a Lányvárnál látott fehér ruhás lány nagyapámra célzott, amikor a huszárt említette? Pontosabban, azt mondta, hogy volt valami kincs, „amit a huszár is kapott”. Talán az öregre gondolt? Ebben az esetben viszont milyen kincsről és milyen gyűrűről lehet szó? Semmi értelme nem volt az egésznek. Nagyapám nem volt gazdag, egyszerűen, szerényen élt. Az bizonyos, hogy az öreg gyakran járt a mocsárban egyedül. Sást, gyékényt vágott, amiből később kenyértartót, lábtörlőt és egyéb, apróbb díszes kosárkákat készített, no meg vesszőkosarat, vesszőseprűt. A gyékényfonást és nádtető javítást még fiatal korában kitanulta. Ha volt valaki, aki ismerte a nádast, akkor az ő volt. Mégsem mesélt hasonló kalandról egyszer sem. A háborúról beszélt olykor, de a Lányvárról és a mocsárról soha.
Ezzel a nyomozásom is holtvágányra jutott. Amit megtudtam, az egy legenda, amelyik valósággá vált, bár nincs rá épeszű magyarázatom, sem tanúm. A másik eredmény, ami szorosan összefügg mindezzel, hogy nagy valószínűséggel a nagyapám volt a lány által huszárnak mondott illető, de ezt sem tudhatom biztosan. Nagyapámtól pedig már nem kérdezhetem meg. A kincs és a gyűrű megkeresésére nem sok reményem maradt. Azt sem tudtam, hogy pontosan mit kellene keresnem. Talán egy földbe süllyedt „vaskaput”, ami egy mély üregbe vezet. Vagy egy másfajta kaput, amiről nem tudjuk, hogy hova vezet. Mondják, hogy „utak nyílnak meg azok előtt, akik tudják hova mennek, és elhatározták, hogy el is jutnak oda”. De én nem tudtam, hogy hova is akarok eljutni.
Még sokszor kimentem a Tövisesre az ezt követő években, bejártam többször az egész vidéket. Sőt, amikor csak tehettem, az András nap éjjeleit kint töltöttem virrasztva a Lányváron. A lány nem jelent meg többé, az évek pedig lassan elhalványították még az emlékét is a kincsnek és a gyűrűnek. A mocsár környéki sok bóklászásom ideje alatt megírtam egy versben a Lányvár legendáját, aminek a Vata lánya címet adtam. Miközben megszületett ez a vers, társaságot kaptam. Egy magányos holló szegődött társamul, akit elneveztem árva hollónak.
De a történet ezzel még korántsem ért véget…