Az illúzió (vagy érzékcsalódás) egy pszichológiai jelenség, amelynek során félreértelmezünk a valóságból érkező ingereket, azaz az agyban az érzékszervek által közvetített információ felhasználásával egy az objektív valóságtól eltérő megjelenítés keletkezik. Jellemző az illúziókra, hogy az emberek többségénél ugyanazt a hatást, vagy nagyon hasonlót váltják ki. Sokszor a „trükk” ismerete sem képes eloszlatni az érzéki csalódást. Köznapi értelemben az illúzió jelenthet bármilyen gondolatot, ami a valóságtól elrugaszkodott.
Van, ami változik, és van, ami változatlan. Ami változik, az nem más, mint az illúzió. Ami változatlan, az az emberi ostobaság. Változatlan ostobasággal ragaszkodunk ahhoz az illúziónkhoz, hogy a kormányok és az úgynevezett „elit” jót akar nekünk. A nagy többségnek könnyebb egy hazug illúzió mellett kitartani, mint bevallani, hogy becsapták, hogy tévedett, hogy rossz ügyet szolgált.
A “szabad akarat” fogalma az általános felfogás szerint azt jelenti, hogy az ember adott körülmények között akár másképp is dönthet, mint ahogy végül döntött. Kétségtelen: a szabad akarat érzetével mindannyian rendelkezünk, vagyis úgy érezhetjük, hogy – jól-rosszul – magunk irányítjuk a viselkedésünket. Ám a szabad akarat nem más, mint illúzió. Úgy jön létre, hogy a bal agyféltekénk utólag mindig legyárt valamilyen logikus történetet a döntéseink és tetteink magyarázatára.
Illúzió azt gondolnunk, hogy az ország vezetésével megbízottak a mi érdekeinket képviselve, bennünket szolgálnak, bár erre kaptak tőlünk felhatalmazást. Nem szolgálnak, hanem egyre arcátlanabbul uralkodnak felettünk. A tudtunk és beleegyezésünk nélkül olyan döntéseket hoznak titokban, melyekhez – ha tudnánk az igazi szándékokat és következményeket- nem adtunk volna soha felhatalmazást.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy előre és titkosan eltervezetten olyan zavaros vizek felé kormányozzák az ország és a Nemzet hajóját, ahol már elkerülhetetlen lesz a hajótörés, miközben a mentőcsónakok és mentőövek mind az „előre megyünk nem hátra- irányítók” birtokában vannak. Abban bíznak, hogy ők, ezekkel a mentőfelszerelésekkel túlélik a hajótörést és eljuthatnak az árulásért nekik jutalomból beígért paradicsomi szigetre. A legénység meg próbáljon oda úszni a háborgó tengeren, ahogyan tud, miközben még a fuldoklásuk közben is hallgathatják a mentőcsónakban pöffeszkedő bűnösök vigasztaló mentegetőzését:
„Brüsszel miatt süllyedt el a hajó, pedig mi mindent megtettünk értetek, még a Holdról is látszott…”
Az élet valójában csata. A gonosz arcátlan és erős. A szépség varázslatos, de ritka. A jóság hajlamos arra, hogy gyenge legyen. Az ostobaság gyakran pökhendi és kihívó. Magas helyeken gyakran hülyék ülnek, az értelmesek pedig lent, és az emberiség többsége boldogtalan. De ez a világ – bár olyan, amilyen – nem valami rossz illúzió, nem fantázia szüleménye, nem rémálom. Nem felejthetjük el, nem tagadhatjuk le, nem szabadulhatunk meg tőle.
Henry James
Egyet kellene megtenni: a valósággal szembe kellene már végre nézni, a struccpolitika helyett.
Talán akkor meglátnánk, meghallanánk, megértenénk a valóságot.
“Nem félni kell! Látni kell!”
Ha nem történik meg az illúzióvesztés, akkor kívül kell veszteségeket, katasztrófákat átélni, hogy boruljanak az illúziók!
Chong An Sunim
Amíg nem látjuk be, hogy a „hatalmi elit” által számunkra felkínált programok (algoritmusok) helyett – amik mindegyike az „Új (sátáni) Világrend” megvalósítását és bevezetését szolgálja 2030-ra – a megoldást csakis a „rendszeren” kívül találhatjuk meg, addig egyre nagyobb katasztrófákat fogunk elszenvedni egyénileg is, és nemzetként is.
Az Agenda-protokoll gőzerővel fut hazánkban is, minden eleme a tervezett ütemben és a tervezett módon épül, miközben a „nagy”, nemzetinek hazudott lózungot harsogják egyre dühödtebb izgatottsággal és arroganciával.
A közigazgatás átszervezve, alkalmassá téve az átállásra. A „nemzetinek hazudott” hadügy és a belügy asszisztál majd a kiprovokált és várható lázadás leveréséhez, és a példát statuáláshoz a tömeg részére. A pénzügy már régen az ország-rablók játékszere és eszköze, ahogy a külügy is.
Az egészségügy és az oktatásügy pedig a rabszolgásítás eszközeivé váltak, a protokoll szerint behódoltatva az „emberi erőforrásokat”, ahogyan az „elit” nevez bennünket.
Sokan nem értik a pedagógus-problémát.
(Sok pedagógus sem… főleg a kockás ingben a „dk”-val és a liberálisokkal kokettálók!)
A kb. tíz évvel ezelőtt kiagyalt, és teljesen megbukott „pedagógus életpálya modell” a maga hazugságaival, mára már tarthatatlanná vált. Valamit ki kell helyette megint találni. Ötletelni kell, időt húzni, mert sem rövid távú, sem közép távú, sem hosszú távú terv a valódi megoldásra, nincs.
Mivel az oktatásnak nevezett népbutítás fontos része a protokollnak, ezért tönkre kell tenni, parancs szerint. Ehhez tönkre kellett tenni a megosztott és „felhígult” pedagógus társadalmat. Az ál-reformok, az egyre nagyobb és teljesen felesleges előírások és elvárások felmorzsolták ezt a már amúgy is parancskövető és értelmiséginek már csupán nyomokban nevezhető réteget.
Nos, lássuk, hogy mit ígér megoldásnak a „mindenhez is” értő vezetés a számukra:
„Új és rendszeres, éves szintű teljesítményértékelési rendszer bevezetését tervezik a pedagógusok és iskolaigazgatók részére. Az értékelési rendszerben 100 pontot gyűjthetnének egy év alatt a tanárok és intézményvezetők. A felső 20 százalék extra anyagi elismerést is kaphat, az alsó 20 százaléktól viszont el is vonhatnának pénzt. A tervezett rendszernek több eleme van. A tanároknak és igazgatóknak egyrészt különböző “kompetenciaterületeken” kellene megfelelniük, amelyek között olyanok szerepelnek, mint “terhelhetőség, hatékonyság, munkafegyelem, pedagógiai és szakmai minőség és elkötelezettség“. A tanároknál 10, az igazgatóknál 8 ilyen terület lenne. Olyan általánosabb elvárásoknak is meg kellene felelniük a tanároknak és intézményvezetőknek, mint hogy az oktatást tekintsék közszolgálatnak, amelynek célja “a magyar nemzet fejlődése, gyarapodása”, vagy, hogy viselkedésükkel, megjelenésükkel “az intézmény és a magyar köznevelés jó hírét” erősítsék. Ezek mellett az értékelendő tanároknak és vezetőknek maguknak is meg kellene határozniuk 3-3 egyéni “teljesítménycélt”, amelyek teljesülését a tanév végén ellenőrizni és értékelni kellene. A koncepció példákat is hoz ilyen célokra. Tanároknál például ilyen lehet az, hogy az adott tanár legalább 10 diákját indítsa tanulmányi versenyen; szervezzen a diákjainak legalább 6 szellemi és testi fejlődést szolgáló külső programot; vagy legalább 5 “magyar nemzeti kulturális hagyományokhoz kapcsolódó” eseményt; vagy, hogy valahány százalékkal javuljon a diákjainak a teljesítménye a kompetenciafelmérések egy kiválasztott területén, mondjuk a szövegértésben, vagy, hogy X százalékkal csökkenjen az igazolatlan hiányzások száma az osztályában. Az igazgatóknak is hasonló célokat kellene megfogalmazniuk, például hogy a felsőbb évfolyamos tanulók minimum 40 százalékának legyen nyelvvizsgája, vagy, hogy néhány százalékkal csökkentse a diákok lemorzsolódását. A tervben lehetőségként olyan javaslat is szerepel, hogy az életpályamodell magasabb kategóriáiba, a pedagógus II, mesterpedagógus és kutatótanár fokozatba csak olyan tanárok léphessenek, akik egymás után három évben átlag fölött teljesítettek az értékelési rendszerben.”
„A látszatintézkedésekkel nagyszabású változások illúzióját keltik, de a felszín alatt a mélyben az élet változatlanul folyik tovább…”
A „döntéshozóknak” vagy fogalmuk sincs a valóságról, vagy nagyon is tisztában vannak vele.
EMBER! Hát pont az ilyen intézkedések miatt van tanárhiány!
A „szabad akarat” illúziója úgy jön létre, hogy a bal agyféltekénk utólag mindig legyárt valamilyen logikus történetet a döntéseink és tetteink magyarázatára.
De van olyan néha, hogy még a bal agyfélteke sem tud logikus magyarázatot adni, mert nincs.
“Nem félni kell! Látni kell!”
“Ha nem történik meg az illúzióvesztés, akkor kívül kell veszteségeket, katasztrófákat átélni, hogy boruljanak az illúziók!”
Mennyi veszteséget, milyen katasztrófát bír még el ez a Nemzet?
A víz egyre zavarosabb, nagy vihar közeledik, a Nemzet hajója recseg-ropog, miközben „előre megy nem hátra”, és nem vesszük észre, hogy nekünk nem osztottak sem mentőcsónakot, sem mentőmellényt.
Azonban még mindig vannak a hajón szép számban olyanok, akik csodálattól könnyes szemmel integetnek a mentőcsónakokban távolodó kapitány, kormányos, és tisztek után, és abban az illúzióban ringatják magukat, hogy nem az úszás marad számukra az egyetlen, és elég reménytelen lehetőség hamarosan. (2030-ig)
-a „fogadós”-