A szakrális harcosokról már esett szó. Van közöttük egy maroknyi, akikről az életvitelük miatt alig tudhatunk valamit, mégis nagyon határozottan elkülönülnek a többiektől.
A ksatrija vonal ismert. Elsősorban a szakrális rend, az államiság sérthetetlensége és az igazságosság motiválja. Rend igénye cselekvésre készteti, de sokszor transzparens tekintélye már önmagában is elég.
A harcos szerzetesrendeket merőben más szándék hívta életre.
Eredetük megértéséhez a retrospektív körvonalak a következők:
Az emberiség korai időszakában a világ átjárhatósága más szférák felé teljes szélességben nyitott volt.
Az idő elöregedése révén ezek a lehetőségek egyre szűkültek, olyannyira, hogy mára néhány eldugott “ösvény” maradt belőlük. Ezek mind romos állapotban vannak, hiányosak, és jó részük járhatatlan.
Röviden, az emberiség számára, az Isten megközelíthetőségének lehetőségei tűntek el.
Így már érthetővé válik az a roppant erőfeszítés, ami a megmaradt járatok védelmét illeti.
Itt természetesen szellemi területekről van szó, amik folyamatos ápolást igényelnek. Ezt profán környezetben elképzelni sem lehet, maradt tehát a kolostor és a szerzetesrend.
Az eszköztár korlátozott: nehezen megközelíthető helyszín, rejtőzködés, tanok őrzése, a tanítványi lánc fenntartása, a kolostor fizikai védelme és ezen belül a harcművészet.
Tehát itt nem a rendi államiság és az igazságszolgáltatás az elsődleges motívum, hanem az ösvény védelme.
A transzparenciával ellentétben a kolostori élet zárt és rejtőzködő.
Vészterhes időkben csak olyan konfliktust vállal, amik közvetlenül fenyegetik az ösvényt, egyébként észrevétlenségbe burkolózik.
Ezek nagyrészt Buddhista [és Shinto] szellemiséggel átitatott rendek, vagyis India szellemi centrumához képest periférikusak.
A keresztény lovagrendek stílusa, a megvalósítási lehetőségeik idő előtti kiüresedése miatt már a kezdetektől ksatrija motívumokat hordozott, mellesleg nem a vallás eszenciális alapjait védte hanem az egyház világi érdekeit.
A küzdő technikák és a harcművészet között különbséget kell tenni.
A keleti kultúrákban a “művészet” kifejezés valami olyasmit jelent: ‘Istenné válni egy tevékenység által’.
/ikebana, origami, tencsa, bonsai../
Fontos kimondani, ezekben nem pusztán arról van szó, hogy a tekintetemet a magasba emelem, hanem Isten megközelítésének tartalmában is valódi kísérletéről!
Tehát a harc művészetében megjelenik a legmagasztosabb elem, amikor a pusztítás mámora helyett Istennel töltekezem…
A harcművészet tartalmaz minden hagyományos technikát, de azok kiegészülnek misztikus elemekkel, amik elsajátítását titok övezi, az ösvény védelme érdekében.
Ezek pszichikus, misztikus képességek (sziddhik), amik komoly előnyt jelentenek.
(Dim Mak, halálos érintés, Chi energiák belső mozgatása és testből való kiléptetése, energetikai blokkok a mester erőterében, Pszi-támadások, és egyéb ‘paranormális’ eljárások)
Léteznek olyan feltevések, miszerint a legnagyobb mesterek ennél is többet tudtak. Képesek voltak a pillanatnyi eseményt “kiemelni az idő medréből”. Ennek az volt a lényege, hogy már csak a koruknál fogva sem az erő, a gyorsaság, vagy a technikai kivitelezés volt a fő fegyverük, hanem a történések alakulását voltak képesek előirányozni. Ezt nagyon nehéz szavakba önteni, de valami olyasmi, mint amikor azt mondjuk: “ez nem történhet másképp”. Mintha a sorsszerűség hozzáférhetetlensége egy pillanatra megnyílna, és a beavatott mester műveletét kivételesen befogadná, ahogy a nyers tészta a kovászt, hogy idővel más lehessen belőle…
A szerzetesek legfontosabb feladata a tanítványi lánc őrzése.
Az ehhez szükséges minimum: legalább egy olyan élő szerzetes, aki megfelelően ismeri az ösvényt és képes azt bejárni. Bármilyen veszteségek árán is, de ez a legfontosabb feladat.
Ha valaki például 4 évesen bekerült a rendbe, akkor nagy eséllyel egész életét a kolostor területén töltötte haláláig. Ha ritkán valami megbízással kikerült a falakon kívülre, a városi tömegben senki sem sejthette, hogy a szerzetesi ruha alatt mi rejtőzik.
Ha igazságtalansággal találkozott azt nem érezte feladatának orvosolni. Komoly morális problémát okozott különleges harci tudása, mert képességeit önérdekből nem használhatta. Sorsát és végzetének beteljesedését nem hátráltathatta, mert tudása nem a sajátja volt, hanem az ösvényé!
Minden szituációban az észrevétlenség volt a fő szempont.
A harcos szerzetesrendek közül csak találgatni lehet, hogy mennyi lehetett a bejárható megvalósítási lehetőséget őrző. Nagyon kevés! Talán a tízet alig haladta meg ezek száma egész Ázsiában.
Az eddig leírtak rájuk érvényesek. A többi kolostor és rend ksatrija kapcsolatokkal bírt és akár háborúkban is aktívan részt vett, például a császár oldalán. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a harcművészet révén közismertté vált iskolák és kolostorok kizárhatók az utat őrzők sorából.(Sohey, Yamabushi, Shaolin Si, Songshan Si, Wudang Shan, Sunmudo, Bulmawe, stb..)
Ezek a szerzetesrendek és kolostorok a 20.század közepétől egyre nyitottabbakká váltak. Ha igazán nincs mit őrizni, akkor a zártság okafogyottá válik. Falaik mögül a titkok elillantak. Ma már puszta kíváncsiságból is lehetőség van kipróbálni a szerzetesi életet.
A zártságról még annyit, hogy az értékőrzés egyik arca!
Ez mindig jusson eszünkbe!
A nyitottság korát éljük, de ezzel együtt az értékvesztését is!
Ne higgyük el azokat a hangulatokat, amit bizonyos szavakra ráfest a modern kor.
A zártság nem biztos, hogy rabságot jelent,
a nyitottság nem biztos, hogy jóindulatot…
/Scarabeus Malcolm/