Magyar szempontból az egyik legfontosabb kérdés, hogy pontosan mit is jelent a táltosság, mi a táltos. Ehhez nem kell messzire mennünk, és nincs is nehéz dolgunk, hiszen számos írott és íratlan, a témában avatott forrás áll a rendelkezésünkre. Leginkább a magyar népmese siet a segítségünkre, ami önmagában is összefoglalja pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, amit a táltosságról, más néven a táltos paripa’ról tudnunk illik.
Elöljáróban el kell mondani, hogy nekünk, magyaroknak táltosunk és nem sámánunk van. Valószínűleg nem véletlen, hogy a magyar nyelv különbséget tesz a táltos és a sámán szó között, ami nem csak nyelvi bűvészkedés. (A sámán egyébként is tudományos műszó, s nem éppen szerencsés módon veszi egy kalap alá a világ különböző helyein élő „szent-embereket”).
Ez természetesen semmit sem von le a sámán által megjelenített, de a táltoshoz képest más formátumú szerepkör kiemelkedő voltából, csupán a helyén próbálja kezelni a fogalmakat. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy a különbségek ellenére is sok az áthallás, vannak tehát párhuzamok a táltos és a sámán képességei, tevékenységei között. Fontos például megállapítani, hogy táltosnak születni kell.
Ezt így-úgy megtanulni (tanfolyamokon, távoktatással), vagy dobot szerezve „azzá válni” nem lehet.
A sámánnak jellegzetes ruházata, fejfedője van. Eszközöket, dobot, csörgőt, esetleg íjat, nyilat, valamint tudatmódosító szereket használ a szellemvilágba történő utazásához, aminek célja a gyógyítás, az információkérés és a tájékozódás.
A táltosnak ugyanakkor nincsen szüksége semmiféle külsődleges eszközre a révüléséhez.
A táltosnak nem kell dob (nincs tehát „táltos dob”, csak sámándob van), s nem kell semmilyen növényi vagy állati minőségben megjelenő hatóanyag sem. A táltosnak ugyanis közvetlen a kapcsolata a világteremtő erővel. Ha mégis megjelenik valamifajta utazó eszköz, akkor az a táltos paripa. Annak is meghatározott koreográfiája van végül, amikor a sámán rákészül az utazásra, a táltos azonban soha nem készül elő az „utazáshoz”, már csak azért sem, mert neki ahhoz semmilyen előkészületre nincsen szüksége.
A Világ(egyetem) működését, az isteni létállapot tükröződését megjelenítő magyar népmeséknek van egy, mondhatni már-már állandó főszereplője, a táltos paripa. A mese sodrában jelenik meg, valahol ott, amikor a főhősnek nagy szüksége van rá. Valamiféle feladatot kellene a királyfinak, kiskondásnak megoldania, s mivel ezt – már – nem tudja egyedül megcsinálni, megérkezik a segítség. Az igazi segítőről addig nem tud senki (meg azután sem nagyon), vagyis az igazi táltost nem ismerik (fel). Legfeljebb csak egy-egy valóban „látó” s nemcsak „néző” tudja, hogy kiféle, miféle. A táltos paripa mondja meg aztán főhősünknek, hogy kihez is kellene fordulnia.
A táltos paripa általában a ménes legutolsója, jócskán elszakadva a többiektől, a sor végén kullog, vagy teljesen „hontalanul”, a szemétgödörben vagy a trágyadombon, az udvar végén találhatunk rá. Kinézete sem olyan, mint várhatnánk, mert göthös, rozzant, görbe meg miegyebek, s úgy tűnik, mintha a lélek is csupán hálni járna belé. Legalábbis felületesen, kívülről szemlélve, tehát a vakoknak ilyen. A főhős meg ember legyen a talpán, ha ezek után valóban elhiszi, hogy tényleg ez az igazi táltos (paripa).
A táltos paripa nem véletlenül „láthatatlan”, avagy az anyagi világra koncentráló elme számára girhes, loncsos, szemétdombon fekvő. A szimbolika szintjén legfőképpen rólunk szól, mert a saját magunk által, lelkünk legmélyére eldugott képességekről és az elhívásról mesél, jelképesen. S csak akkor jelenik meg, ha valóban szükségünk van rá, illetve ha végre eljutunk önmagunkban odáig, hogy bele merünk nézni legrejtettebb zugainkba, felelni tudunk saját elhívásunkra.
A mesében az átváltozás sem akárhogyan történik, vagyis a táltosság csak annak mutatkozik meg, akinek ténylegesen szüksége van rá. Annak, aki tényleg el is fogadja a „gebét”, s maga is lépéseket tesz felé. Mondjuk tüzes parazsat ad neki enni, a táltos paripa kifejezett kérésére. A táltos azután szemmel láthatóan is táltos lesz, vagy rögtön a parázsevés után, vagy először még ki kell vezetni – megvető szemek kíséretében – a városból, s ott fedi fel csak kilétét. Végül aztán együtt-működve oldják meg a feladatot. Mert ilyen a táltos (paripa) a mesében.
Az sem véletlen, hogy a magyar népmesékben a sárkány ragadja el a királylányt. A sárkány, illetve a sárkányerő a létezés forgatagát létrehozó és fenntartó erők, energiák jelképe. Mozgatják, sodorják a szálakat, gerjesztik az élet, egészen pontosan a tudat káprázatát, illúzióját. Ha a tudat nem tudja irányítani ezeket a létformáló erőket, akkor azok fognak uralkodni felette, s gúzsba kötik. Vagyis a káprázatgyártó, rögzítő, megkötő erő úrrá lesz a belső lényegi önvalón, így a tudat valódi természete elalszik, vakká válik. De ha felébred, akkor – újra – a tudat fogja irányítani ezeket az erőket,
Felébresztésében a táltos paripa is segít, aki egyébként a sárkányerő párja, vagyis az érem másik oldala. Ő is képes repülni, orrából tüzet fújni. A táltos paripa is ismeri és bírja a létformáló erőket, de túl van már a káprázaton, tiszta energiát hoz, s így a tudatnak is segíteni tud túllépni azon. Segít kiszabadítani a királylányt, segít felébreszteni alvó tudatunkat, segít úrrá lenni a sárkányon, a létformáló erőkön. (Többek között ezért sem szabad játszani a táltosság fogalomkörével…)
A táltos valamilyen, akár a fizikai szinten is látható többlettel rendelkezik. Ha megnyilvánul, kikerül a szemétdombról, s elfogadják, táplálják, akkor külső adottságai révén is azonosítható. A táltos paripának lehet akár öt vagy hat lába, de a repülni tudás, a pillanatok alatt való helyváltoztatás képessége is világosan kirajzolódik a magyar népmesékben. ’Hol legyünk édes gazdám, s milyen sebesen száguldjunk?’, kérdezi a népmese főszereplőjét segítője. Tekinthetjük ezt akár révülésnek is, hiszen valóban egy szempillantás alatt bekövetkező tér- és időugrás valósul meg. Révülés, ahol világokat, dimenziókat lépünk át, eljutunk a teremtett világon is túlra, oda ahol még a madár sem jár.
Itt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy egy embernél a fizikai többlet nem jelenti feltétlenül azt, hogy felnőve valóban táltos lesz. Ha nem csonkítják, vetik vissza már csecsemőként, akkor a hagyományok szerint a táltosnak született gyermekért általában hétéves korában eljönnek. Fényes, fehér táltosok, ősök jönnek el a gyermekért, s elviszik őt. Miként a mesében, Ősz Öreg embernek is szokták látni, aki eljő. Ő lényegében az Öregisten maga, kinél három nap az esztendő, vagyis túl vagyunk téren és időn. Elviszi, hogy próbára tegye, hogy valóban táltos váljon belőle. Ha bírja a parazsat, akkor tényleg az, s a parázs elfogyasztása után már más formában jelenik meg előttünk.
A táltos paripa gyógyít. Ráfúj, s máris összeforr, meggyógyul a seb, a törés, de akár a lélek is a megfelelő tanács átadásával. Gyógyító energiája eredendően rendelkezésére áll, mivel a Teremtőtől kapta, a gyógyításnál ezért nincs áttétel, nincs segédeszköz. Végeredményben a belőle áradó örök egészségnek az ereje az, amely a csodálatos gyógyuláshoz vezet.
A táltos paripa tudása szinte határtalan. Benne van az élet lényege, a létezés tapasztalata és felhalmozott tudása, ezért sűrítményként, koncentráltan jelennek meg általa a legjobb tulajdonságok és képességek. Bármit lehet tőle kérdezni, kérni, végtelen a segítőkészsége, ismeretei és hozzáértése révén mindig hozzásegít a megoldáshoz. Nem végez számításokat, látása közvetlen, konkrét, tudja a múltat, és ismeri a jövőbe vezető lehetséges ösvényeket is. Úgy látja az időt és a teret, hogy közben nem kell utaznia, és révülésre sincs szüksége feltétlenül ahhoz, hogy megnézzen, és valóban meg is lásson valamit.
Nemcsak ismeri, tudja, de szót is ért a minket körülvevő világgal. Érti az állatok beszédét, a növényvilág jelzéseit. Mivel a ViRáG és a ViLáG, nyelvünkben is látható módon váltópárjai egymásnak, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a világok valamennyi virágzó beszédét ismeri. Aki a virágok beszédét ismeri, az végeredményben a világoknak a beszédét is érti.
A táltos paripa rendelkezik az elemek feletti hatalommal is. A táltosnak az elszabadult, össze-vissza száguldozó és ártó hatalmas erőkkel, energiákkal is meg kell vívnia. A rosszat megszünteti, kisöpri, a jót újrateremti. Tud a vízen, tűzön járni. Nem okoz neki gondot a csúszós üveghegyen való átkelés sem, és a hatalmas tengert is átugorja, ha kell. Ezzel együtt kézben tartja az időjárást is, megbirkózik a viharfelleggel és a széllel. Szárnyal, s a levegőben utazva járja be az egész Világegyetemet.
A táltos paripával nem a részlegesség útján találjuk magunkat, hanem a teljességet fogjuk meglelni. Árad belőle a soha ki nem apadó energia, hiszen direkt kapcsolata van a világokat formáló erővel. Mivel a Forrástól érkezik, az eredendő teljességet hozza, a teljességet TeLíTi, TeRíTi ebbe a világba. Tettekre tudja váltani a hatalmas magerőt, így az egész Világmindenséget hathatósan működtető teremtő energia elhívott képviselője, a legmagasabb rendű erkölcsi jóságnak a megtestesítője.
A táltos nem egyénieskedő, nem önérdek vezérelte. Tevékenységét közösségi kötelékben fejti ki, vagyis mindig valaki másnak, egy segítségre szorulónak segít. Eljön hozzánk, a mi dolgunk pedig az, hogy együtt működjünk vele és hallgassunk rá. A mese szépen elmondja, hogy kisegíti a főhőst a bajban, de azt is felvillantja, hogy segítsünk önmagunkon, tegyünk önmagunkért, mert az ég is csak úgy tud megsegíteni minket. S meg is fog, ha megtesszük, ami nekünk rendeltetett. Egyénként, közösen, magyarként.
– VATA LÓFŐ NYOMDOKAIN FÉNYES ÖSVÉNY NYÍLIK –