Torzulás

/”Garázda Lófő” gondolatok/

„Minden faluban van egy fáklya – a „Tanító”,
és aki azt kioltja – a pap.”

„Mindenkinek van valami feladata. Nekem az a feladat adatott, hogy tanítsam az embereknek az igazságot. Fölösleges a ködösítés. 2000 év elég volt. Mi nem hittérítők, hanem tanítók vagyunk. A Tanító mindazokat tanítja, akik kíváncsiak rá. Sosem erőszakos. A Tanító tudja, hogy a tudást nem erőszakolhatja rá senkire. Tehát nem félelmetes. Csak az fél, aki nem akarja, hogy tudj. Annak szemében azonban nem szálka, hanem gerenda a Tanító.”

Ha már „Vízöntő” korszak, akkor
ideje lenne végre tiszta vizet önteni a pohárba!

Még akkor is, ha a magukat jelenleg „nagy magyaroknak kikiáltók” többségének ez nem nagyon fog tetszeni. Miért is tetszene az igazság azoknak, akik foggal körömmel ragaszkodnak az évezredek alatt eltorzult és eltorzított téveszméikhez.
(Pedig tudhatnák, hogy „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.”
Az egyház pontosan az, ami ellen Jézus prédikált… A történelem folyamán mind a politika, mind a vele összefonódott vallás legyilkolta a maga ezreit, tízezreit, százezreit, millióit.)
„Az ember nem azért szenved, mert rossz, hanem azért, mert programozott. Vallások, család, kultúra, morál, mind programozott rétegek a személyiségen, amelyek elfedik az eredeti látást.”
A politika és az egyház évezredek óta tartják bután és engedelmességre idomítva az emberiséget. („Amikor a vallás és a politika egy szekéren utazik, a kocsisok azt hiszik, semmi sem állhatja az útjukat…”)
„Az intézményes egyházak egyik fő funkciója, hogy „közvetítőként beékelődve” távol tartsák az embereket Isten közvetlen megtapasztalásától.”
A történelem során mind a politikai vezetők, mind bizonyos egyházi intézmények és személyek törekedtek arra, hogy ellenőrizzék az emberek gondolatait, érzelmeit, manipulálják a cselekedeteiket és gúzsba kössék a lelküket. A kezdetektől fogva az emberek félelmeire, reményeire vagy a közösséghez tartozás vágyára (pl. populizmus, bűntudat keltése) építették a hatalmukat.
Amikor a lelkiismeret, a lélek világos szeme „a jót rossznak és a rosszat jónak” mondja, már úton van a legnyugtalanítóbb torzulás és a legsötétebb erkölcsi vakság felé.” A büntetés és a jutalmazás volt a szellem leigázásának két legfontosabb eszköze, melyekkel előidézték a mai napig ható testi-, lelki-, szellemi torzulásokat.

Vata táltosunk emlékét is megpróbálták eltorzítani, amikor „Garázda Lófőnek” és „Pörös Bogumilnak” nevezték. Az egyházi propaganda (és az idegen papok) igyekeztek Vata törzsfőt és más magyar vezéreket (például Ménmarótot) „pörös bogumilnak”, azaz perben, haragban álló, eretnek hitű szakadárnak beállítani, hogy így fosszák meg őket politikai és nemzeti legitimitásuktól. A bogumilok „bűne” az volt, hogy szigorúan elutasították az egyházi hierarchiát, a pompát és a feudális államhatalmat. Ha Vatát bogumilnak nevezték, az egyfajta „eretnek” bélyegként szolgált a korabeli keresztény egyház részéről, hogy a keresztény államszervezéssel szembeforduló vezér lázadását ne nemzeti önvédelemnek, hanem vallási elhajlásnak bélyegezzék.

Ilyenkor jön a szokásos védekezés, hogy az „egyház nélkül elveszett volna a hit”.
De a valóság az az, hogy „az egyház miatt valójában eltorzult a hit”.

Amint a hit államvallássá vált, a „tiszta üzenet” keveredni kezdett a földi hatalomvágy politikai és gazdasági érdekeivel. A „szeretetvallás nevében” megjelentek az inkvizíciók, a keresztes hadjáratok és az eretneküldözések. A belső, szívbéli hit helyét sokszor átvették a külsőséges rituálék és a merev dogmatizmus. Ezt tetézte a papok pénzéhsége, hatalomvágya, képmutatása, kéjvágya és a gazdasági visszaélések, búcsúcédulák árusítása…
Tudjuk, hogy „a hit isteni eredetű, az egyház meg gyarló emberekből áll”.
Csak az nem mindegy, hogy milyen „hitről” és miféle „istenről” beszélünk!
Az egyház maga okozta a torzulást azzal, hogy valójában kit is imádtat a kezdetektől az emberekkel: „Mivel pedig Jehovát nem tudom atyámként tisztelni, el sem ismerem. Függetlenül attól, hogy mára az eredeti Egy Igaz Istent lassan mindenkivel elfelejtetik.
Aki pedig nagyon emlékezik, azt igen gyakran megölik.
Nem ritka eset ez.
Tudod, a vérvonal kötelez.
A Jehova által adott szabad akarat meglehetősen korlátozott. Hasonló ez ahhoz, mint mikor némelyek azt mondják. Ami a tied, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz pedig neked semmi közöd. Ilyen az a szabad akarat, amit a héberek istene adott a sajátjainak. Valamint a szeretet abszolút hiánya.
Tessék nekem már megmondani, miért nem veszik észre az emberek azt a hihetetlenül egyszerű tényt, hogy nem a Minden fajok felett álló teremtő istent szerettetik velük, hanem azt a lényt, akire az Úr Jézus a János 8. 44-ben azt mondja, hogy “ti a Sátán atya gyermekei vagytok”.
Az egyetemes judeokrisztianista egyházhoz semmi közünk nincs.
Már rég elvették Tőled Őseid és a nem zsidó Úr Jézus Szeretetét és Tiszteletét. A zsidóét azt szeretheted, de a tied nem. Neked nincs, mondják Ők.”

A történelmünk folyamán mindvégig ádáz harcot vívtunk egy olyan erővel, amelyik nem csak megszentségteleníteni akarja a magyarság szakrális örökségét, hanem a teljes megsemmisítésünkre törekszik. Ezért is fontos Vata táltos szerepének megértése.

A sátáni hatalom működése a hazugságon, gyűlöleten, félelmen és megtévesztésen alapul: „a jót rossznak és a rosszat jónak” mondják.
„Nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és „emberölő a kezdetektől”.
Ezért üldözte és gyilkolta az igazat kimondókat a valódi bűnösök helyett.
„Az isteni képe nem kívülről érkezik hozzánk, hanem belülről tör fel bennünk.
Az istenkép a lélek tükre.”
Amilyen az isten-kép, olyan a lelkiség.
Kit szolgálunk? Mit éltetünk?

Jézus igazi követői, gnosztikusok, bogumilok, Mani hívei, katharok, szkíták, az őseink mind tudták az igazat. Üldözték, megölték, eretnekeknek bélyegezték őket ezért és emléküket, tanaikat eltorzították.
„A vérvonal kötelez…”

„A világ gyorsabban változik, mint valaha, de a felébredés nem gyorsítható fel.
A fény nem siet.”

„A manicheus út nem a harc útja.
Nem küzdelem a sötétség ellen, hanem a felismerés útja.
Az anyaméh sötét, mégis ott születik az élet.
A föld mélye sötét, mégis ott csírázik ki a mag.
Mani misztériuma különösen veszélyes volt minden intézményes hatalom számára. Nem ígért kollektív megváltást, nem kínált külső tekintélyt, és nem épített egy hierarchikus rendszert a felismerés köré.”

„A katharok misztériuma nem a történelemkönyvek lapjain él.
Nem a máglyák füstjében, nem az egyházi vádakban és ítéletekben, és nem is a tanok pontos rendszereiben. A katharok valódi misztériuma ott rejlik, ahol a történelem elhallgat, az emberi lélek legmélyebb vágyában a tisztaság, az igazság és a belső szabadság után. A katharok nem egy új vallást akartak alapítani. Nem akartak hatalmat, nem alapítottak intézményt és nem akarták befolyásolni a tömegeket. Ők csak emlékezni akartak. Arra, hogy az ember nem pusztán test, nem pusztán egy, a világba vetett lény, hanem egy mélyebb, fényből született valóság hordozója. A kathar élet középpontjában nem a dogma állt, hanem a belső tisztaság. A katharok veszélyesek voltak a világ számára, nem azért, mert fellázadtak ellene, hanem mert nem féltek tőle. Nem féltek a haláltól, mert nem a testtel azonosultak. Nem féltek a hatalomtól, mert nem keresték az elismerést. Nem féltek az egyedülléttől, mert a belső csend volt az otthonuk.”

A hazug sátáni világ mindig fél azoktól, akiknek nincs mit elveszteniük. Az inkvizíciót, kínzásokat, máglyát, eretnek-üldözést a katharok miatt találták ki. Ők voltak Rómára, a Vatikánra („vatkán”…”vadkan”) a veszélyesek, nem az iszlám, akivel gyakran még le is paktáltak ellenünk is…
Vajon miért?

„A katharok tanítása sem halt meg a máglyákon. A kathar út nem könnyű út. Nem vigasztal és nem ígér sikert. Csak igazságot. És az igazság gyakran magányos. De ebben a magányban ott rejlik egy mély, rendíthetetlen béke, az a béke, amely nem ebből a világból való, mégis ebben a világban válik felismerhetővé.”

„A bogumilok misztériuma sem a történelem zajában él, hanem annak peremén, ott, ahova a hivatalos tanítások már nem érnek el, és ahol az ember egyedül marad a lelkiismeretével, a csenddel és az igazság iránti olthatatlan vágyával. A bogumilok nem forradalmárok voltak, nem is lázadók a szó hétköznapi értelmében. Ők belső ellenállók voltak, azok, akik nem tudták többé elfogadni, hogy a szentség nevében hatalom, félelem és kényszer működjön. A bogumil út nem új tanításként született meg, hanem egy felismerésként. Annak felismeréseként, hogy a világ, amely körülveszi az embert, kettős tapasztalatot hordoz. Van benne szépség, fény és szeretet, és van benne szenvedés, erőszak és elnyomás. Nem akartak közvetítőt Isten és ember közé. Nem akartak intézményt, amely eldönti, ki méltó és ki nem. Úgy hitték – vagy inkább úgy tudták – hogy az isteni nem a templomokban lakik, hanem a tiszta szív csendjében. Ahol nincs hazugság önmagunkkal szemben, ott nincs szükség külső tekintélyre sem. A világot nem gonosznak tartották, hanem eltérítettnek. Nem az anyag volt az ellenség számukra, hanem az azonosulás, az, amikor az ember elfelejti, hogy nem a birtoklás, nem a hatalom és nem a forma az igazi lényege. A bogumilok tanítása szerint a lélek ugyan idegen ebben a világban, de nem elhagyatott. Emlékezik. És ez az emlékezés fájdalmasabb lehet, mint a felejtés. A bogumilok nem akarták megjavítani a világot. Tudták, hogy a világ nem reformok által változik meg, hanem a tudat által. Ezért életük legfontosabb üzenete az egyszerűség, erőszakmentesség, belső fegyelem és az igaz beszéd lett. Nem volt szükségük könyvtárakra, mert számukra a tanítás nem a könyvekben volt, hanem a jelenlétben. Nem volt szükségük oltárokra, mert az ember maga vált oltárrá. A misztérium mélypontja ott bontakozik ki, ahol a bogumil sors találkozik a világgal. Üldözték őket, de nem volt mit elvenni tőlük. Nem lehetett őket megfélemlíteni, mert nem kötődtek azokhoz a dolgokhoz, amiket a világ el tudott volna venni tőlük. A hatalom mindig fél azoktól, akik belső szabadságban élnek, mert velük szemben nem működik a félelem nyelve. A bogumilok misztériuma nem tűnt el a történelemben. Megjelent a katharokban, a csendet választó misztikusokban, és minden emberben, aki egyszer már kimondta magában azt, hogy nem akarok hazugságban élni, még akkor sem, ha az kényelmes. Ez a misztérium nem ad biztonságot és nem ígér megváltást külső formában. Csak egy dolgot kínál, belső igazságot. És aki ezt választja, annak meg kell tanulnia együtt élni a magánnyal, a félreértéssel, a láthatatlansággal. De ebben a láthatatlanságban ott rejlik valami, amit semmilyen hatalom nem vehet el, a lélek érinthetetlen szabadsága. A bogumilok misztériuma végső soron nem tanítás, hanem egy tudatállapot. Az a belső hely, ahol az ember már nem akar uralkodni, nem akar bizonyítani és megfelelni, csak igaznak lenni. Ez a bogumilok valódi öröksége. egy ma is élő, halk hívás a lélek mélyén.”

„A modern ember tragédiája Jung szerint nem az, hogy elvesztette a hitét, hanem hogy elvesztette kapcsolatát a belső világgal. A szenvedés forrása nem a bűn, hanem a felejtés. Az ember nem azért szenved, mert rossz, hanem mert elhitte azt, hogy azonos azzal a formával, amelyben jelenleg él. A gnosztikus tanítás nem megváltani akarta a világot, hanem az embert akarta felébreszteni benne. A gnosztikusok misztériuma a fény motívumában sűrűsödik össze. A fény nem egy jelkép, hanem a tudatnak a minősége. A belső világosság, amely nem kívülről jön, hanem belülről tör elő, amikor az ember felismeri saját idegenségét ebben a világban. Ez az idegenség nem a világ elutasítása, hanem emlékezés arra, hogy az ember eredete nem a formában gyökerezik. A gnosztikus hagyományban az isteni nem egy külső hatalom, hanem a létezés legbelső lényege. Isten nem ítél, nem jutalmaz és nem büntet, hanem csak jelen van. A távolság Isten és ember között nem valóságos, csak tudati. A gnózis pillanatában ez a távolság összeomlik, és az ember felismeri azt, hogy ő nem egy különálló lény, hanem a fény egyik megnyilvánulása. A gnosztikusok misztériuma ezért volt mindig veszélyes. Nem lehetett intézményesíteni és szabályokká formálni. A belső felismerés nem kíván meg közvetítőket. A gnosztikus nem hitt a tekintélyben, csak a tapasztalatban. Ez a szabadság minden korban fenyegetőnek bizonyult azok számára, akik a rendet külső formákban akarták fenntartani.”

„A Vízöntő nem kívülről érkezik hozzánk, hanem belülről bontakozik ki bennünk.
Nem esemény, hanem egy felismerés.
A Vízöntő szimbóluma – a vízhordó – félrevezető lehet, ha szó szerint értelmezzük azt.
Itt nem vízről van szó, hanem a tudatról. A víz az áramlás, az információ, az élet és az összeköttetés ősi jelképe. A Vízöntő nem birtokolja ezt a vizet, nem uralja, csak hordozza és megosztja. A misztérium abban rejlik, hogy a tudás többé már nem hierarchikus, nem kiváltság, hanem egy közös tér. A megváltás nem helyettünk történik meg., hanem bennünk. Abban a pillanatban, amikor már nem akarunk valakivé válni ebben a világban, hanem hajlandók vagyunk felismerni azt, akik mindig is voltunk.
A szentség nem egy helyhez, nem egy rituáléhoz, nem egy tanítóhoz kötődik.
A szentség ott jelenik meg, ahol az ember tisztán lát. Ahol nincs manipuláció, nincs félelemre épülő hatalom, nincs tudattalan engedelmesség, ezért is nem épít templomokat.
Ebben a korszakban a tanító szerepe is átalakul.
A Vízöntő nem mestereket keres, hanem tükröket. Olyan embereket, akik nem követést kérnek, hanem önálló látásra hívnak. Mert aki vezetni akar, az elveszíti a lényeget. Aki jelen tud lenni, az hatással van másokra, szándék nélkül is.
A Vízöntő misztériuma nem ígér aranykort.
Nem ígér békét, jólétet vagy megvilágosodást kollektív szinten.
Egyetlen dolgot kínál, lehetőséget.
Lehetőséget arra, hogy az ember kilépjen a félelem-alapú működésből, és felismerje saját belső szabadságát. Ez a szabadság nem lázadás, hanem egy tisztánlátás.
A Vízöntő nem tanít meg arra, hogyan jobb ember legyél. Nem mondja meg, hogyan élj helyesen és nem ad erkölcsi kódexet. Csak megmutatja, mi történik, amikor az ember már nem akar vakon hinni, de nem is akar cinikusan tagadni.
A Vízöntő misztériuma annak felismerése, hogy a tudat nem magánügy, de nem is kollektív tulajdon. Egy élő tér, amely minden pillanatban formálódik annak minősége szerint, ahogyan jelen vagyunk benne. És amikor ez a felismerés megszületik bennünk, nem egy új korszak kezdődik. Csak véget ér egy régi, az, amelyben az ember nem tudta, hogy amit keres, az már rég őbenne ragyog.”

„Isten…
egy szó, amelyet mindenki ismer, mégis mindenki mást ért alatta.
Egyesek számára Isten egy hatalmas lény, aki irányít, védelmez vagy számon kér.
Mások számára erő, törvény, energia, tudat.
Van, akinek vigasz, van, akinek kérdés, van, akinek kétség.
És mégis: bármelyik képet is hordozza róla az ember, egyetlen dolog közös bennük, az, hogy egyik sem maga a valóság. Nem fér bele egy, az emberi elme által alkotott fogalmi keretbe.
A gondolat csak körbejárhatja, de nem érintheti meg.
A képzelet közelíthet hozzá, de nem ragadhatja meg.
Az emberi elme nem tudja befogadni a végtelenségét.
Ezért mondták a bölcsek, hogy Isten nem személy, nem egy alak, hanem ő a létezés forrása. Ez azonban nem valahol rajtunk kívül található, hanem benne van mindenben.
Isten nem a világ teremtője, hanem ő világ maga, és az is, aki látja a világot.”

„A lélek nem egy probléma, amelyet meg kell oldani, hanem egy mélység, amelybe alá kell szállni. És aki vállalja ezt az alászállást, nem biztos, hogy boldogabb lesz, de biztosan igazabb. A szívvel való utazás misztériuma abban áll, hogy nem ígér biztonságot. A szív nem garantálja, hogy nem sérülünk meg újra. Sőt a szív nyitottsága maga a sebezhetőség. De ez a sebezhetőség nem egy gyengeség. Inkább bátorság. A szív pontosan tudja, mikor van itt az ideje a továbblépésnek, és mikor nem. A szívvel való utazás során az ember fokozatosan elveszíti a régi iránytűit. Azokat a belső mércéket, amelyekkel korábban értékelte önmagát és másokat. Siker, kudarc, elismerés, visszautasítás mind veszítenek súlyukból. Nem azért, mert jelentéktelenné válnak, hanem mert többé már nem ők határozzák meg az élet értelmét. A szív nem ítél, hanem felismer.”

„Az ősz nem egyszerűen csak a nyár vége.
Valójában sokkal inkább egy lassú, szinte ünnepélyes meghajlás az élet körforgása előtt. A természet ilyenkor visszavesz a ragyogásából, nem azért, mert elfáradt, hanem mert tudja azt, hogy a fénynek megvan a maga ideje, Minden ragyogás mögött ott él a csend szükségszerűsége. Ahogy a levelek színei lassan aranyba, vörösbe és mély barnába öltöznek, a természet szavak nélküli tanítást ad nekünk arról, hogy minden forma átmeneti, És épp az átmeneti volta miatt olyan mélyen szép. Az elmúlás nem veszteség, hanem átalakulás. Az ősz nem a halál évszaka, hanem az átmeneté. Az a finom, belső hang, amely azt mondja, hogy elengedheted. Az őszben van valami rendkívül emberi. A nyár harsány bősége után itt kezdjük megérezni azt, hogy semmi sem marad örökké ugyanolyan. És mégis: ebben a változásban van valami mély, megnyugtató bizonyosság is. Mert minden lehulló levél egy titkot suttog, azt, hogy az élet tudja, hogyan térjen vissza önmagába. Hogy nem kell görcsösen ragaszkodni ahhoz, ami elmúlóban van. Hogy a szépség nem a megőrzésben, hanem a természetes áramlásban rejlik. Az emberi lélek is ősszel tanulja meg igazán az elengedést. Ilyenkor a belső tér csendben elkezd tágulni, mintha valami mélyről jövő bölcsesség lassan felszínre emelkedne bennünk.
Rájövünk arra, hogy az, amit életünk során felhalmoztunk – elvárások, félelmek, múltbeli történetek, szerepek, bizonyítások – mind levélként függ a saját belső águnkon.
Egy ideig szolgáltak minket, árnyékot adtak, fényt gyűjtöttek, de egyszer csak elérkezik az a pillanat, amikor már nincs dolguk velünk.
Az ősz misztériuma az, hogy megtanít bízni a természetben.
Abban, hogy amit elengedünk, az nem veszteségként tűnik el, hanem helyet ad valami mélyebbnek.

A fák sem félnek csupasszá válni. Tudják, hogy a lényegük nem az, amit viselnek, hanem az, amiből élnek.
A gyökér, a belső erő, a rejtett forrás.

„Nézd ezt a fát! Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökereket. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre!”

„A beavatás nem jutalom és nem is egy felmagasztalás. Inkább egy mély belső lecsupaszodás, amelyben minden hamis réteg lehullik róla. És ekkor – gyakran észrevétlenül – valami megváltozik. Nem látványosan. Inkább úgy, mint amikor a szem lassan hozzászokik a sötéthez, és egyszer csak látni kezd. Az ember ekkor nem többet „tud”, hanem tisztábban lát. Nem különlegessé válik, hanem egyszerűvé. A beavatás misztériuma abban rejlik, hogy a végén nincs egy új én, aki beavatott lett Nincs cím, nincs szerep és nincs egy új rang. Csak egy mély felismerés marad, hogy az, amit kerestünk, soha nem rajtunk kívül volt. És az, akivé válni akartunk, soha nem volt külön attól, akik mindig is voltunk, csak eltakarta azt a világ és az elme zaja.
A valódi beavatott nem tanít és nem bizonyít semmit, csak jelen van. És ebben a jelenlétben valami csendesen átrendeződik másokban is. Mert a beavatás nem személyes, de átadódó. Nem szavak által, hanem a jelenlét által.
A beavatás misztériuma tehát az, hogy az ember nem felemelkedik általa, hanem lehajol.
Nem birtokol, hanem elenged; nem több lesz, hanem áttetszőbb.
És amikor minden felesleges lehullott róla, akkor derül ki az igazi titok, hogy a beavatás nem tesz mássá, csak visszavezetett ahhoz, ami mindig is jelen volt. A csendhez, a jelenléthez és az igazsághoz, amelynek nincs neve.

Az ősz az a finom átmenet, ahol a létezés újra önmagába hull – és mi is vele együtt…”

Így lesz végül ép ez a torz világ, amit a hatalomvágy és a szeretetlenség hozott létre, és amiben a látszólag kereknek hitt valóságot álnok erők torzítják el.

– a „fogadós” –