III. VATA
/Harmadik láncszem/
A vadkörtefánál tett egyre gyakoribb barangolásaimnak köszönhetően szinte folyamatosan „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, míg állni látszék az idő, bár a szekér szaladt”. Ezek a garázda gondolatok pedig nem „füstbe ment tervek” voltak, hanem mind beljebb és beljebb vezettek a garabonciáskodásom útján. A garabonc kifejezés eredetileg „kara-bonc” volt, másképpen: „fekete böőn-ös”, „ördöngös”, aki a táltos tanítványa („kistáltos”), aki végül, ha „megállta a hét próbát”, akkor beavatott lehetett. Ezen az úton elkerülhetetlen volt a találkozásom Vata táltossal, a „garázda Lófővel”, akinek neve a Lányváron talált csillámpalák kapcsán Vatasolymára (Szilágysomlyó) tett utazásom során merült fel először. Vatasolyma a Csolt nemzetség birtoka volt, majd a Báthori-család ősi fészke lett. Csolt nemzetségfő fia volt Vata, aki korábban a Hármas-Kőrös vidékének ura volt. Váruk, Somlyóvár (sólyomvár) a Magura-hegyen állott. (Mag Ura hegy, Mágus hegy.) Azt pedig tudjuk, hogy „a mágikus művészetek Nimródtól erednek”.
Vata, a sólyom és a mágusok kapcsán, a Vatasolyma névről Jeruzsálem neve juthat az eszünkbe, nem véletlenül. Jeruzsálem neve héberül nem jelent semmit. Viszont, a város eredeti neve Urusolyma, amit Nagy Sándor nevezett át Hierosolyma névre, és a jelentése egyértelmű: Sólyomváros. Miért nevezték ezt az ősi várost a sólyom városának, később pedig hős sólyomnak? Most még elégedjünk meg azzal az információval, hogy ez a hely volt a napkultusz fővárosa, a sólyom pedig a mágus, illetve, a Napisten jelképe! Urusolyma a kezdetektől a Napisten népének tulajdona volt! A napisten fő kultuszközpontjaként működött! De erre még visszatérünk, amikor itt lesz az ideje. (A mesélőtől ne várjuk el, hogy folyamatosan tudományosan igazolja állítását!)
A mesehősökről tudjuk, hogy egyáltalán nem tökéletesek. Egy, vagy több rész mindig hiányzik belőlük, ami nélkül viszont nem tudják legyőzni az előttük álló akadályt. Ezt a hiányzó részt (vagy részeket) a megfelelő időben, helyen és módon megkaphatják egy segítőtől, amit érdem és jellem alapján érdemelhetnek ki. Ám azt tudniuk kell, hogy hogyan kérjék a segítséget, mert amikor az aktuális segítő megkérdezi, hogy „mit szeretnél, kicsi gazdám”, vagy, hogy „mivel segíthetnék rajtad”, akkor tudni kell a választ, másképp nem működik a dolog. A kérdés egy olyan kapu, ami a megoldáshoz vezethet bennünket, de a kulcs a kérdésre adott válaszunk. („Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”) Ez egy titokzatos (mágikus) tudás. A vadkörtefánál nem volt más szóba jöhető és látható jelölt a segítő szerepére, mint az árva holló. Egy próbát megért. Aztán többet is. A füzet, a tinta meg a toll pedig kapott munkát bőven. A kakasszó után egyre több álmot kellett leírnom: verseket, történelmi eseményeket, szakrális dolgokkal kapcsolatos gondolatokat.
Vata Lófőről nem túl sok információt lehet a könyvekben találni. Tudva azt, hogy a történelmünket már egy jó ideje az ellenségeink írják, az sem biztos, hogy ezek az írások valóban az igazat tartalmazzák. Jaj, annak a népnek, amelynek a történelmét az ellenségei írják, főleg, ha még el is hiszi őket! Vata Lófő az ősi rend védelmezője, a Hagyomány (tradíció) őrzője volt.
„A régi korok Mesterei szabadok és látók voltak. A benső erő közvetlensége méltóságot kölcsönzött megjelenésüknek. Elővigyázatosak voltak, mint aki téli áradáson gázol át; éberek, mint aki tudja: ellenség veszi körül. Őbennük volt az Út.”
Ők pontosan tudták, hogy létezik a látható világ, és ezen túl pedig a nem látható világ. A kettő közötti átjáró (kapu, „köztes lét”) melyen a táltos közlekedett a „hétfokú létrát megmászva”. A régiek a láthatatlan világot (Túl-világ) is a valóság részének tekintették. A Hagyományban ez a tudás volt az a fundamentum, melyre hierarchikusan épült minden egyéb. Tudták, hogy minden olyan tekintély hamis, minden olyan törvény igazságtalan és félelmen és erőszakon alapuló, amelyik nem fentről jön, és nem felfelé vezet. Ezek szerint is cselekedtek.
Így tett Vata Lófő is, amikor eljött az ideje. Mivel pedig a táltos megállt három nádszálon (igazság, bölcsesség, szeretet), a nemzetünkre egyre jobban rátelepedő idegen elnyomók egyik leggyűlöltebb ellenfelévé vált. „Vata volt a régi hit végharcosának neve, olyan név, amit a mai kor csak „garázda lófő”- ként, „pogányként” ismer, de ez egykor, szívdobbantó név volt a magyarok közt. A tős-gyökeres, hétpróbás ősök, akik féltve gondoltak nemzeti létezésükre, hő rajongással fogadták a régi hit és hagyományok hősét, aki az új hatalmat, a feketefejű vallást lerázza a fejükről.”
Mielőtt tovább haladnánk, tisztáznunk kell, hogy a magyarok első szakrális királya – és egyben a Föld első királya – Nimród ősapánk volt, és nem István. Istvánnak engedjük át, hogy ő a magyarok első feudális királya volt, mely királyságnak nem a mi ősi Hagyományunk adta a szakralitását, hanem a Vatikán. A kettő között óriási a különbség, amiből István halála után ízelítőt kaphattunk. Az Árpád-házi Zolta ág, Taksonytól kezdve, István személyében már a 3. generáció óta örökölte a magyar főhatalmat. Vajk (István) megölette Koppányt és megvakíttatta Vazult, fiait (Levente, András, Béla) pedig száműzte. Vazul (Vászoly) Taksony nagyfejedelem unokája, egyúttal Géza nagyfejedelem öccsének, Mihálynak a fia, azaz szent István királyunk első unokatestvére, a magyar királyi trón egyik várományosa volt. Koppány pedig (apja: Tar Zerind) Vazul testvére lehetett, de mindenképpen Árpád vérvonala volt. Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt fia Tevel, unokája Tar Zerind, s így dédunokája Koppány, vagyis Koppány Árpád ükunokája volt. Koppány utolsó szavai ezek voltak Vajkhoz (Istvánhoz): „Disznók tépjék szét magvadat!” .Imre herceget valóban egy „vadkan”sebezte halálra az Igfon erdőben, így a Turul Nemzetséget végül mégis csak Vazul vérvonala vitte tovább. (Szt. László Vazul unokája volt.)
István után Orseoló Péter ragadta magához a hatalmat, amit a régi rend hívei nem néztek tétlenül. Aba Sámuel tettekre szánta el magát. Megvolt hozzá az ősi joga, hiszen a Turul Nemzetségből származott, Etele (Atilla) ágán, a Gutkeledekből (Aladár vérvonalából). Haját, az őseink szokása szerint, három varkocsba fonva hordta, és Géza lányát (István testvérét) vette feleségül. A Vatikán ügynökének, Gellértnek, aki Ajtony uralmának bukása után megszervezte magának Ajtony egykori birtokán a saját, Csanádi püspökségét, melyben 1030 után erőszakos keresztény térítés kezdődött (bizonyára a Jézusi szeretet nevében…), nem volt ínyére Aba Sámuel sem, aki a régi rend híve volt. Mivel neki és a pápának jobban tetszett volna a német Orseoló Péter a magyar trónon, ezért ugyanazt az aljas, lejárató és jól bevált, kétszínű taktikát alkalmazta, mint korábban, Ajtonnyal szemben. A rágalmak között szerepelt, hogy Aba Sámuel „dühöngött” a magyarokra, megvetette a nemeseket, a szolgákkal élt, nemtelenekkel evett, lovagolt és társalgott. Ítélet és gyóntatás nélkül koncoltatta fel az ellene összeesküvőket. Az, hogy végül Gellért hazug vádjai alapján IX. Benedek pápa kiközösítette Abát, vitathatatlanul bizonyítja, hogy az egész ügy hátterében, mint általában, most is külpolitikai okok álltak, ugyanis a császári hatalomnak ekkoriban alávetett pápaság a Magyarország ellen készülő császár politikai érdekeit kívánta így kiszolgálni. Gellért rágalmai között szerepelt még, hogy Aba „manicheus- eretnek” tanokat vallott és terjesztett, végül pedig, hogy „bogumil” volt. Mén Marótról is azt írták, hogy „bogumil” volt. (Mén Marót lánya volt Hanza, akit Árpád apánk Solt (Zolta) nevű fia vett feleségül, és hozományként kapták az első fejezetben bemutatott Lányvárat.) De nézzük, hogy az álnok Gellért szerint mik volt a „bogumil”- „manicheus” eretnekek bűnei! Gellért szerint ezek az eretnekek úgy vélték, hogy az angyalok közül néhányan emberekkel léptek testi kapcsolatra, és így nemzették Isten fiait.
Itt megemlíti Uriel arkangyal nevét, akit ezek az eretnekek „kiváltképp” szerettek segítségül‖hívni. Ez a vád azért is különös, mert a főangyalok Isten hírvivői, magasabb rangú angyalok. A keresztény vallás hét arkangyalt ismer, melyek közül Uriel arkangyal az „Isten Fénye”, „Isteni Fény és tűz”, aki megóv a sötét energiáktól és lényektől. A hét arkangyal közül őt tartják a legbölcsebbnek, ereje minden földi rendszert átfog. Az anyagi világ felett őrködő egyik leghatalmasabb angyal. A végső időkben ő zárja be a gonoszt a mélységbe. Az apokrif iratokban azt írják, hogy ő szólt Noénak az özönvízről és így neki köszönhető az emberiség fennmaradása. A sumerok szerint Enki (Ea) isten volt az, aki figyelmeztette Utnapistimet (Noé) a vízözönre. Enkit „Fény Úr”-nak is nevezték. Uriel arkangyal az Isten Szeretet tűzének hordozója, általa megújíthatjuk hitünket önmagunkban és az életben. Ha a magány, a félelem, a kétségbeesés van jelen az életünkben, fényével szertefoszlatja a sötétséget. Gellértnek ez nem tetszett. Az eretnekek bűnei közé sorolta még, hogy szokásuk volt a papok és az egyház hatalmának elutasítása, az egyházi liturgia elvetése, az Ótestamentum tekintélyének tagadása, a Szentháromság tagadása. Ami pedig a legjobban fájt Gellértnek, az az volt, hogy az új király eltörölte Péter törvényeit. Aba még „zsinati gyűlést” is tartott, melyen a püspökök és főemberek közös tanácsa révén elhatározta, hogy visszavonja mindazokat a törvényeket, amelyeket Péter saját kénye-kedve szerint jogtalanul rendelt el. Ebből tisztán látszik, hogy a püspökök közül egyedül Gellért állt szemben az uralkodóval. Az sem zavarta, hogy semmivel sem tudta igazolni, hogy Aba Sámuel maga eretnek lett volna, vagy pártolta volna az eretnekséget, esetleg, hogy az udvarában bogumilok éltek volna. De ez sem Gellértet, sem Rómát nem zavarta. A „szent” céljuk szentesítette az eszközeiket. A kétszínű Gellért püspök volt, aki Imre herceg nevelőjeként István fiát gyerekként hét évig tanította a tudományokra és a latinra, sőt a kor legmagasabb iskolai fokozatát is elérette vele. Imre nagyjából tizenöt éves korától az apja mellett az udvarban volt és a diplomáciát, hadvezetést, az állam irányításának „művészetét” sajátította el. Huszonhárom éves korára készen állt az uralkodásra. Megkapta a bihari hercegi címet és a királyi testőrség parancsnoka is ő lett. Aztán megölte egy „vadkan”.
Gellért új tervet forralt, ezért 1043-ban megtagadta Aba Sámuel királlyá koronázását, majd 1044. júl. 5-én Ménfőnél, árulás miatt legyőzték, és Füzesabonynál megölték a menekülő királyt. Így Gellért püspök támogatásával újra a németek bábja, Orseoló Péter lett a király. Ezt már Vatáék sem tűrhették, ezért kitűzték a zendülés lófarkas lobogóját. Ők királynak a Turul Nemzetségből származó Vazul (Vászoly) fiak közül (Levente, András, Béla), Leventét választották, aki az ősi hitet tartotta még viseletében is, ráadásul nem akart megkeresztelkedni. Az ősi rend híveinek tökéletes választás volt a gyűlölt idegen helyett. Vata mellett Viska vezér nevét említi még az emlékezet, és az erdélyi vezér, Gyula fiaiét kiknek nevei: Bua és Buknát voltak. A nevek bizonyítják, hogy nem egy elvakult, gyülevész, pogány nép fogott kardot pusztán rombolási célból, hanem egy egészen komoly elit: a meglevőnek, a megszokottnak, az ősi rendnek a védői, az idegen elnyomás és az idegen isten ellenzői, akik magas rangot, úri vagyont, fél országnyi birtokokat kockáztattak azért, hogy az ősi rend emléke el ne töröltessék. Még inkább bizonyítja ezt a fejedelmi herceg, Levente rokonszenve a lázadók iránt.
A német hittérítő papok és fegyveres lovagok kegyetlenségei miatt végül nemzeti összefogás jött létre. A magyarság régi szokása, hogy csak akkor kezd igazán harcba, ha királyi, fejedelmi, esetleg nemesi vérből való vezér áll a felkelésük élére.
Az elkeseredett nyakas magyarok már évek óta vártak az alkalomra, hogy az idegen keresztények gyűlölt uralmától szabaduljanak, ezért „várva várták a hercegek”, a Kijevbe menekült Vazul fiak: Endre és Levente hazatértét, kiktől nemcsak a király és idegen tanácsosai eltávolítását kívánták, hanem ezek kiirtását, a keresztény hit és az új törvények eltörlését, a pogányság és a régi jog visszaállítását is. Midőn Levente és Endre megérkezett, Magyarország népessége csapatokban sereglett hozzájuk.
Azonban, Levente nem tudta elfoglalni a trónt, mert orvul megölték, amiben megint csak Gellért ármánykodása játszotta a főszerepet. „Titkos kezek segítették Leventét a másvilágra, hogy a megkörnyékezhető, befolyásolható öccse, András, azaz Endre jusson hatalomra.”
A „vadkan” (Vatikán) keze mindenhova elér. Vatáék még Levente halálával is üzentek a nemzetnek, mivel az ifjú daliát dédapja, Taksony mellé temették. Taksony volt Solt (Zolta) és Hanzának (Mén Marót lányának) gyermeke. Ő még igaz úton járt. Ezért temették Leventét mellé, ezzel is jelezve, hogy hol siklott ki a magyarság igaz útja. Aztán 1046-ban kitört a Vata-féle „mágusok lázadása”, amit az ellenségeink később csak „pogánylázadásnak” neveztek, holott, a Pozsonyi csata után, ahol az ifjú, tizenöt éves Zolta Kende kapitányai sikerrel védték meg a hazát, ez volt a második szabadságharcunk. Vata azt a zászlót emelte fel, melyet még az ősök hordtak, midőn áldoztak annak az ős Istennek, akinek a nevét sem tudja már senki, sem az alakot, amilyennek azt elképzelték. Sokan azt állítják, hogy az a Nap volt. Meglehet, hogy ez az állítás igaz, mert az összes jelkép közül talán ez érdemelte meg a legjobban, hogy olyan nagy becsben tartsák.
Pocsaj település Vata tulajdonában volt ekkor, így innen indult el a „garázda lófő”, hogy Levente halála után újra visszaállítsa az ősi rendet. Viharként söpörték el Orseoló Péter hatalmát. A németekhez gyáván menekülő Pétert Vatáék elfogták és megvakították.
De Gellért sem úszta meg, elérkezett számára is a jutalom, amit megérdemelt. Őt is elfogták, majd a Látó hegyről egy kocsiba ültetve legurították. Mivel nem tudott utazni a „göncöl-szekéren”, hiszen a lelke sötét volt, a hegy lábánál szörnyet halt. (A hegy neve napjainkban: Gellért hegy… Magyarországon ma Gellért püspök a szent, ahelyett, hogy Vata Lófő, táltosnak lenne szobra mindenfelé… Így megy ez egy ideje.)
Vatáék megbosszulták Aba Sámuel és Levente halálát. A következő Vazul fiú kerül trónra: András, aki nem vonta felelősségre Vatát, hanem szabad elvonulást engedett neki és társainak a téli szállásukra. Azonban, nem sokkal később Endre herceg (a későbbi I. András magyar király) megrendelésére írt „I. András király korabeli Imák” ismeretlen szerzője már „Grazdua lufuu wutu” (Garázda Lófő Vata) szavakkal illeti Vatát.
Róma megkérte a királyi korona árát, és meg is kapta. Imába foglalták Vata megátkozását, hogy a keresztény templomokban a papok a hívőknek előimádkozhassák, s az egybegyűlteknek az udvarházakban naponta felolvassák azzal a céllal, hogy a népben félelmet keltsenek, és a felkelés értelmi szerzőjének, belusvári Vatának rossz hírét, garázda voltát költsék. Már akkor is tudták, hogy ha a legostobább valótlanságokat, jelen esetben az imába foglalt átkot, minél többször ismételgetik, az annál nagyobb hitelre talál.
Azóta sincs ez másképpen. Ma is bevett és bevált módszer a karaktergyilkosság.
Az Imák szerint Vata „garázda „veszekedő, perlekedő, másokon házsártoskodó, szemtelen galiba ember” volt, aki „mások jogát nem tisztelvén, s az illemet nem ismervén, mindenbe bele kapczáskodik, mindenen keresztül jár.
A történelem különös fintora, hogy a „Garázda-nemzetségből” származott később Szilágyi Erzsébet, Mátyás király édesanyja, Janus Pannonius és az erdélyi Teleki-család is. Sőt, a Pósa család is Vata vérvonalából származott. II. Endre legbizalmasabb embere például Pósa Pál volt, aki az Aranybulla megszerkesztésében is fontos szerepet játszott. Megemlíthetjük még Pósa Andrást, aki később IV. Béla király egyik tanácsadója és történetírója lett, Anonymus néven. Talán így érthető, hogy az ősi hit minden üldöztetés dacára, István király után is még évszázadokon át élt a hazában.
Ezer év telt el azóta. Ezer év elteltével még mindig akadnak „Nap-Arcúak”, akik küzdenek a feketefejű ármány ellen. Az utolsó emberig küzdeni is fognak, mert ők ma a valódi „Nemzeti oldal” megfogyatkozott, igaz képviselői. A lázadás az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan, vagy érthetetlen helyzetben. Rendet követelve a káoszban…
Mi lett a vége a „mágusok lázadásának”? Azt tudjuk, hogy az ősvallásért harcolókat végül legyőzték, a Vatikán (vadkan) lassan elérte a célját, és a magyar nemzetből lett egy keresztény nép, de anélkül, hogy megszűnt volna igen jó magyar maradni.
Ám most is vannak még közöttünk Vaták elegen, akik a mai napig őrzik a magyar nemzet igazi gyökereit. Ők mind Vata utódai.
Az egyre dühödtebb üldözések és az inkvizíció miatt inkább a rejtezést (háttérbe húzódást) választották. Várakoznak. András után a harmadik Vazul fiú, Béla lett a király, miután András álnokul kinevezett fiát, Salamont legyőzi. Két fia is király lett, Géza, majd utána Szt. László.
A papok szerint, állítólag a „garázda lófő Vata, a pörös bogumil”, I. András király, illetve a papjainak haragja elől elmenekült a bogumilok hazájába, Bolgárországba. (Eredetileg ott is szkíta testvéreink éltek egykor.) Ezt szerették volna elhitetni a templomokban az odakényszerített néppel. Ez csak annyira volt igaz hír, mint az összes addigi rágalmuk. Vata titkát mélyen őrizte a Pocsaji láp. Ma is itt van „Vata vára”. Ám nincs olyan titok, ami egyszer fényre ne derülne.
„Ment a fiú, a sötét lápba, míg elnyelte őt Vata vára. Oda vitte Vata lánya.”