/spontán mese – ”Garázda Lófő” gondolatok/
„A MESE A NEVELÉS TÁLTOSPARIPÁJA”,
„AZ IRÓNIA PEDIG A TRÓN ÉS AZ OLTÁR LEGVESZÉLYESEBB ELLENSÉGE”.
„A jó hazugság titka, hogy az igazságba kell becsomagolni.
Minél nagyobb a hazugság, annál boldogabb a hazug.”
Magyar közmondás, hogy „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”, vagyis a hazug embert hamar leleplezik. Ez egy tanítás, hogy ne hazudj, mert gyorsan lebuksz. De ez manapság nemigen így működik. „Bindzsisztán” ránk maradt krónikáiból egyértelműen kiderül, hogy bizony az Isten virágos kertjének ezen az „eldisznóparéjosodott” szegletében sem a sánta kutyát, sem a hazug embert nem tudják utolérni, mert nem is nagyon akarják. Mondják, hogy egyszer, régen valahogyan mégis utolértek itt egy sánta kutyát, de kiderült, hogy nem sánta volt, hanem egy vak komondor…
Ide még a hazugokból is a legalja jutott, de az itt élők ezt már annyira megszokták, hogy nemigen akartak mást helyette. Annyira profin hazudtak, hogy még a Pinocchio nevezetű fabábú is csak pisze orrúnak tűnt közöttük. A hazugmondó királynak, Pinocchiótól eltérően, nem az orra nőtt egy-egy hazugság után, hanem a hasa. Végül olyan potrohos lett, mint egy kisgömböc, aki mellett még „Jabba, a hutt” is csak bélférges, etióp, éhező kisgyereknek tűnt. Nem is csoda, hogy a NASA mérnökeinek sok évébe került egy olyan golyóálló mellényt tervezniük rá, ami csak kicsit domborodott ki a hátán, amitől úgy nézett ki ilyenkor ez a „bátor utcai harcos”, mint az egypúpú dromedár.
Végül már szinte senki sem állt meg az igazságban, mert nem maradt bennük igazság. Mikor hazugságot szóltak, a sajátjukból szóltak, mert hazugok lettek, és a hazugság atyját istenítették.
„Ez az állandó hazudozás nem azt a célt szolgálja, hogy az emberek elhiggyék a hazugságot, hanem azt, hogy senki ne higgyen el többé semmit.
Egy olyan nép, amely már nem tud különbséget tenni az igazság és a hazugság között, nem tud az igaz és a hamis között sem különbséget tenni. És egy ilyen nép, amely meg van fosztva a gondolkodás és az ítélkezés képességétől, anélkül, hogy tudná és akarná, teljesen alá van vetve a hazugság uralmának. Az ilyen emberekkel bármit megtehetsz, amit csak akarsz.”
Ebben az országban akkora volt a sötétség, hogy még a fekete olajat is szőkíteni kellett, hogy olajozottan mehessen minden. Robbanásszerű változások jöttek az Aranykéz utcában, majd az arany kézen-közön elvesztette közpénz jellegét. Rablóból lett a legjobb pandúr, kurvából meg a legjobb NER feleség. Nagy volt a gáz, jól felvitte az Isten a gázszerelők dolgát a hagymás zsíros kenyértől egészen a kacsalábon forgó kastélyokig, de csak az égig érő paszulyon felkapaszkodott hűséges, (gumi)csizmás kandúroknak és a bádog(eresz)embereknek. Kolbászból volt a kerítés, szarvasagancsból a kapu, disznókörömből itták a pálinkát, pacalfolyamok áradtak a Tisza helyett, akkumulátor mezők zöldelltek az atomhulladék-dombok körül, amiket megcsodálhattak a tériszonyosok miatt másfél méteresre épített „bonsai” fák fölött tornyosuló lombkorona sétányokról. Az öregek visszaigényelhették a zöldség áfáját, de a gyógyszer olyan drága volt, hogy arra úgysem maradt pénzük, és aki legalább kettőt szült, annak élete végéig nem kellett adót fizetnie, feltéve, ha nő volt az illető.
A legnagyobb hazug a király volt. Annyira mesterien hazudott, hogy még a rákapcsolt hazugságvizsgáló gépeket is be tudta csapni, bár ezekről meg kiderült később, hogy használhatatlan lélegeztető gépek voltak. Le is selejtezték mindet, pedig oly nagy sikerrel küzdöttek a korona vírussal, hogy csak alig 43.000 ember halt bele.
Ez a hazugmondó király azt találta híresztelni, hogy mindenki meghal, aki nem oltatja be magát. És mindenki boldogan élt is, amíg bele nem halt az oltás szövődményeibe. Kivéve a bátor képviselőket, akiknek nem volt kötelező az „önkéntes” vakcina.
De a nép továbbra is elhitte a hazugságokat.
A hazugmondó királynak volt egy lánya, akinek a király gyakran dúdolgatta a fülébe a kedvenc nótáját, hogy „álmodj, királylány, ahogy a mesében, oly békén”. És ő álmodott is, hiszen megtehette.
Miközben szundított a (foci)labda, meg a síp, meg a stadion, és a kisvasút is álmában csöngetett kicsit, a távolságot, mint üveggolyót, a jachtot, szállodákat, az erdőket, a kirándulást, a ménesbirtokot megkapta, óriás lett, turizmus–vendéglátás végzettségű üzletasszony, egyetemi óraadó oktató…stb.
Csak le kellett hunynia a kis szemét. Tűzoltó is lehetett volna, s katona! De az nem akart lenni, ezért valami szende Rémusz bácsi próbálta meg a tüzet oltogatni a katonaságnál.
Vadakat terelő juhász pedig nem lehetett, mert az mindig igazat mond a mesében. Utálta is és félt is tőle a hazugmondó király. Főleg akkor, amikor az igazmondó juhász jól elfurulyázta neki, hogy :
„Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra,
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk?”
No, ettől féktelen haragra gerjedt a király, mert ha hazugnak nevezték azt jobban gyűlölte, mintha a családja vagyonosodásáról, meg a Hatvanpusztai családi birtokról faggatták. Azonnal az igazmondó juhászért szalasztotta a NAV-ot, meg a TEK-et, sőt, még a szuverenitásvédelmi hivatal vérebeit is.
Kihirdette ország világ előtt, hogy az igazmondó juhász ukrán ügynök, és a furulyáját USAID guruló dollárokból vette Brüsszelben a Soros homokos fiától.
Válaszul, az igazmondó juhász azt mondta, hogy
„a királyé nem leszek, nem leszek,
akkor inkább elmegyek, elmegyek,
soha vissza nem jövök, nem jövök már”
és a király szemére vetette, hogy nem előre megyünk, hanem hátra, és ez még a Holdról is látszik. Sőt, még azt is hangoztatta, hogy a falvak „lelkének” nevezett „kulturális találkozási pontokban” (kocsma) a lerészegedett nép a „pénz, pénz, pénzecske” kezdetű, „csurranó-cseppenő „ nótát énekli, ami még a nemzeti madárjósok szerint sem túl biztató március idusát jósol a hazugmondó királynak, így áradás idején.
Erre a hazugmondó király mindent megígért az igazmondó juhásznak a hallgatásáért cserébe: repülőrajtot, kocsma-programot, digitális állampolgárságot, szülés nélküli SZJA mentességet, áttörést, újabb vészhelyzeteket, választási győzelmet, birkaügyi államtitkárságot, a fele királylányt és még azt is, hogy bekapja Bese atya a juhász aranyos kis furulyáját.
Az igazmondó juhász nem akarta, hogy hazaárulásért kitoloncolják, de azt sem szerette volna, hogy véletlenül elgázolja egy figyelmetlen osztrák nyugdíjas, és mivel már az összes birkája is elment a békemenetre, még az aranyszőrű is, ezért átgondolta a király ajánlatát. Aztán csak némán álldogált a szőke Tisza partján.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”
Ez a „csend éve volt”.
A bárányok pedig hallgattak…
Itt a vége, fuss el véle!
-a „fogadós”-