Látok egy hajót.
Fekete mély vízen, fehér sziklák alatt, halkan és csendesen, furcsa hajó halad.
Előtte nagy vihar, mögötte zátony, oldalt meg sűrű köd. A ködfátylon túl lehet egy jéghegy, vagy egy Tündérkert, vagy a nagy semmi is.
A vitorlák tépve lógnak, az orrvitorla előre néz, a tatvitorla hátra, a többi meg jobbra, vagy balra.
A kapitány megháborodva, össze-vissza parancsolgat, a kormányos ide-oda tekergeti a kormánykereket, a tiszti kar a mentőcsónak felé kacsintgat, a hajóorvos kínai vakcinákkal próbálja kezelni a skorbutot, miközben a szakács – kínai recept szerint – lárvákból és szöcskékből készült étellel próbálja csillapítani a lázongó legénységet.
A legénység egy része részeg, a másik része beteg, a többi meg vagy retteg, vagy a tisztekkel összejátszva a mentőcsónakkal elmenekülésen ügyködik, néhányan pedig a hajó megmentésére koncentrálnak.
A közelben ellenséges kalózhajók lopakodnak, a fedélzetet ellepi a szenny, az élelmiszer raktárt patkányok hada dézsmálja, a hajóágyúkat régen belepte a rozsda.
A korhadt deszkákon rés tátong, amin dől befelé a víz. A kapitány nem aggódik, szerinte nincs lék, nem süllyed a hajó, hanem ez egy speciális úszásforma, nem hátra, de előre. Ezért a matrózokat kivezényli a hajókorlátok megkopott vörös színét narancssárgára festeni.
Az árbóckosárba felküldi fürkészni a félszemű dadogóst, aki hol nemzeti zászlót húz fel, hol szivárványosat, hol pedig kalózfejeset, széljárástól függően.
A hajóácsok nem a léket és az árbócokat javítják, hanem nagyratörő és jövőbe mutató koncepciók kidolgozásán ügyködnek. Olyan terv kell, ami a Holdról is látszani fog, parancsolta a kapitány. Terveket készítenek a gyertyafényes, homályos kabinjukban arról, hogy hogyan lehetne a megtépázott hajót átalakítani tengeralattjáróvá, vagy léghajóvá, esetleg akkumulátoros tutajjá.
A legénység néhány tagja – látva a veszélyt – igyekszik bedeszkázni a léket, de a többiek a rumos hordót dézsmálják. Nem aggódnak, bíznak abban, hogy tudnak úszni még a cápák között is, vagy elhiszik, hogy a tisztek és a kapitány mellett, helyet kapnak a mentőcsónakban, ami majd tényleg előre megy, nem hátra.
Részegen dalolásznak valami hazafias nótát, melytől bátorság és büszkeség önti el a keblüket.
Harsogják bele a ködbe és a viharba, zengik a dalt, üde, mámoros ajakkal:
„Fekete mély vízen, fehér sziklák alatt, halkan és csendesen kalózhajó halad.
Árbóca megtörött, vitorla rongya lóg és a fedélzeten egy csapat holt kalóz.
Héjj, hahó, fiúk, hol van a kapitány, hol van don Alvarez, hol az a vén zsivány?
Halad a kis hajó, viszi halottjait, sohasem éri el, Mexikó partjait.
Ne hagyj el Alvarez, vezesd a népedet, ne hagyj el Alvarez, vezesd a népedet!”
Csak egy matróz nyugodt, valami Robinson nevű ősi főispáni családból származó.
Nála van az iránytű.
Aki pedig tudja az irányt, nem hallgat a kapitányra, sem a kormányosra, sem a tisztekre, sem a részeg legénységre. Felkészül, a hajó maradványaiból menti, ami menthető, bízva az Égiek támogatásában.
Bárhova veti is a vihar, EMBER marad hajótöröttként is.
A távolban pedig egyszer majd megjelenik egy fehér vitorla.
– a fogadós –