Ősi tájon árva bolond bolyongott búsan,
Bőrig ázva, szakadt koldusként, feldúltan.
Akik látták, elkerülték őt a sáros határban,
Nem hallották, mit motyogott magában.
Egyedül kószált itt, már ki tudja, hogy mióta.
Hol aludt? Mit evett? Nem tudott senki róla.
Csak a Nap és a Hold ismerték szegény párát,
Aki vadkörtefa alól nézte a csillagok jártát.
Kinevették, mert a Magyarok Istenét kereste,
Miközben nemzete ezt már rég nem tette.
Ismerte múltunkat, mit sokan megtagadtak,
Angyalok szavára ujjai ékes rovást faragtak.
Oly utakon járt, hová még madár sem tévedt,
Hogy hazáját védje, mély álomba révedt.
Bolond volt ő, őrült világunk megvetett réme,
És Boldogasszony Anyánk igaz szemefénye.
Ősi tájon, hófehér lován léptet egy bölcs király,
Már oszlik a sötétség, „nem dúl a rút viszály”.
Fényes zászló alá gyűlik minden igaz magyar,
Gyávaságunk szégyenét lemossuk így hamar.
Ó.J.