/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Milyen istent zártatok elmétek ketrecébe?”
Ez egy nagyon lényeges kérdés, mert
amilyen az istenkép, olyan a lelkiség,
és fordítva:
amilyen a lelkiség, olyan az istenkép.
Mindent elmond egy személyről, vagy egy népről az, hogy milyen istent imád.
(A hinduk szerint a világ egy elefánton áll, az elefánt pedig egy teknősbékán; s amikor megkérdezik a hindut: „És min áll a teknősbéka?”, azt feleli: „Inkább váltsunk témát.”)
„Ha a nép elfordul saját Védelmező IstenétőI, és ahelyett más nép védelmező istenét imádja, aláveti magát ama népnek is, melynek istenét elfogadta. Szolgája lesz ama népnek… A régi istenek mind élnek, csak szunnyadnak, mert a lelkeket béolták ellenük sivatagos babonával. Az emberek vakságukban hamis istent imádnak, valójában Ármányt (Sátán).”
De azért, mert valaki „régen oda van”, az nem azt jelenti, hogy már nincs is:
„Fehér forrás ősi erő, benne ébred a Teremtő!”
Magyarok!
Milyen istent zártatok elmétek ketrecébe?
Milyen istent tápláltok évszázadok óta lelketek fényével?
Milyen „hamis isten” előtt csúsztok-másztok, kit szolgáltok?
Vakok, süketek és némák lettetek?
A Hagyományt és az Ős Tudást a „feketefejűek” őrületére cseréltétek. Hűtlenül elhagytátok Boldogasszony Anyánkat, királynőnket, védelmezőnket egy hazug, bosszúálló, emberölő entitásért. Ez a „balsors, ami régen tép”. Ketté tép (István-Koppány), háromfelé tép (török – habsburg megszállás), kitépi a szívünket (Szabadságharc ’48-’49.), megtépázza a lelkünket (kommunizmus), tépdesi az elménket (liberalizmus) és széttépte a testünket (Trianon).
„E hon felett egy végső nagy csatát
Egy Isten és egy daemon küzdenek:
Magyar nemzet! Melyik részére állj?
Határozd el magad, és ne remegj!”
Az őrület mai korában a Világügyelő rejtezésben van, és senki sem tudja, hogy hol rejtőzködik, csak a legöregebb pásztor, a táltos maga. „Ő az egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot. Így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség egyetlen reménye soha el ne vesszen. Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga.”
„Nem kérdem én, azt hogy miért vagy te árva
Tudom, a sors mostoha volt
Nem kérdem én, meddig járnak még köztünk
Szemforgató, hamis papok
Csak annyit kérdezek, a válaszra várva:
Rabok legyünk vagy szabadok?
Kárpátok gyűrűjéből
Szállj fel szabad (Turul)madár!”
Mivel a „trón” (politika, hatalom) és az „oltár” (vallás, egyház) kézen fogva tipor rajtunk,
az ő rendszerükben „nincsen számunkra hely”.
Magyarok!
Milyen „követendő példaképeket”, „istenkirályokat” zártatok elmétek ketrecébe?
„Nemzeti” ketrecharcosokat, „Hörömpő Cirkuszba” való gittegyleti ripacsokat: „orbán pétert, magyar viktort, toroczkai lőrincet, mészáros lászlót, dobrev jánost, lázár klárát, matolcsy zsolt(i bácsi)-t, semjén györgy bácsit, rogán juditot, varga tóni (bácsi)-t, kövér pált, völner lászlót… és még sorolhatnám hosszasan a sok ingyenélőt, luxizós idiótákat, parancskövető párt-janicsárokat, hazaáruló Júdásokat, kullancsokat, parazitákat, poloskákat, zebrákat, szarkákat, disznókat. Ribanckirálynők, latorispánok, tolvajfejedelmek, kultúrmocsok-vajdák, észbontó hülye-celebek, repedtsarkú árokszéli- sztárok alkotják a „fényre sötétedő” kútmérgezőket, elménk ketrecébe zárva.
Őrült nők és férfiak ketrece az elménk… De:
„Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint…”
Az ellenség nyomasztó túlereje miatt, a megmaradt maroknyi harcos egy dombtetőre húzódott vissza. Vállt vállnak vetve fogadták a fekete áradat szűnni nem akaró rohamát, ami az elesett testvéreik testén átgázolva zúdult rájuk. A király nem volt sehol. A zászlót védték, és egymást. Kegyelmet nem kértek, de nem is adtak. Eltökélték, hogy kitartanak az utolsó emberig, bár érezték, hogy minden bizonnyal mind itt fognak meghalni, együtt. A feketefejűek által teremtett világban úgysem akartak és nem is tudtak volna létezni.
Felkészültek az útra, ami a Ménúrságba, istenükhöz vezeti őket, mint olyan harcosokat, akik már az életükben szembenéztek a halállal. Középen, méltóságteljes rendíthetetlenséggel állt egy harcos, aki egy aranyszarvast ábrázoló ősi, szent zászlót tartott a kezében. Fekete bivalybőr páncéljában farkasszemet nézett a rájuk törő ellenséggel, miközben Boldogasszonyhoz imádkozott. Tudta, hogy amíg a zászló a magasban lobog, addig ki fognak tartani.
Több halálos sebet kapott, de csak tartotta erősen a zászlót. Az utolsó pillantásával még látta a király aranypáncélját megcsillanni a napsütésben, ahogyan hófehér lován, turulos sisakban, az utolsó szálig legázolja daliás harcosaival az ellenséget. Mosolyogva, állva halt meg, mindvégig tartva a zászlót.
A király a dombon temette el a zászlótartót és hű társait.
Idővel, egy vadkörtefa nőtt azon a helyen, melynek lombjai közül néha letekintenek a Ménúrságból őseink, várva azt a harcost, aki méltó arra, hogy a sötétség gyűrűjében felemelje és tartsa a zászlót, amíg a király újra visszatér…
„Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat, és átölel.
Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
S ketten talán csak megőrizzük az eszünk.”
Vannak, akik „felismerik a régi láng nyomait”, megértik és feltárják a tündér-utak bölcsességét. Én csak egy „fogadós” vagyok. Már többször leírtam, hogy ez a kissé furcsa és szándékosan jelképes elnevezés utalás egy magányos csillagra a Csillagösvényen, ahol a hosszú égi útjukon megfáradt lelkek kicsit megpihenhetnek, mielőtt tovább indulnak a Ménúrság felé. Nem vagyok táltos, sem sámán, sem pedig gyógyító. Nem tudok a Göncölön utazva feljutni a Ménúrságba. Nem vagyok megdicsőült harcos sem, aki már életében szembenézett a halállal. Csupán szellemi úton járó vagyok, egy „garázda” garabonciás-féle, bármit is jelentsen ez, aki a magyar gyökereit, őseink igaz útját keresi, ahogyan még sokan mások is a magyar testvéreim közül.
Azonban a „fogadó” szónak van egy másik értelmezése is:
Ez mitológiai gyökerekhez vezet, és hozzá tartozik az ég kilenc-csillagos öröksége. Maga a hétrétegűség a két köztes világgal, mint „égi fogadóval” és „égi útra engedővel”adja így ki a kilences számot (7+2). Az Ég hétrétegűsége a régi kozmológiákban legelőször a suméreknél jelenik meg. Az e világtól búcsúzó emberkének ugyanis bizonyságot kell kapnia arról, hogy „ama nagy, a világokat összekötő Égig érő Fának a tudása valóban „hétrét”, hét út bejárása után kapható csak meg. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy e hét útnak két próbaútja van: „Egy azok megtalálása előtt és egy azok elhagyása után.” Így válik a hét út, a hét világ, a hét csillag, kilenc úttá, kilenc világgá, ama kilences-csillaggá.
„A pálosok soha nem mossák a ruhájukat és a fehér rendi ruha mégis tiszta marad.
A fehér kígyó égből hozott ruhájának nem árthat a „sötétség” és az elmúlás.”
„… nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.”
– a „fogadós”-