(feketeláb indián legenda)
Kaptam, továbbadom… Az ősi világkép nem csak a mi népmeséinkben él még tovább…
“A Sebhelyesarcú legendája”
Réges-régen nem voltak háborúk, és békében élt minden törzs. Élt akkoriban egy ember, akinek volt egy csodaszép leánya. A falu legjobb és legerősebb ifjai kérték meg a kezét, ám ő mindegyiket elutasította. A szülei egyre jobban aggódtak emiatt, és faggatták a lányt, hogy miért nem választja egyik délceg ifjút sem. A lány végül elárulta a titkát:
– Tudjátok meg hát az igazságot. Natosi, a Nap beszélt hozzám, és azt mondta: „Ne menj hozzá egyik férfihez sem, mert te az enyém vagy. Ha hű maradsz hozzám, mindig boldog leszel, és sokáig fogsz élni.”
A szülők ezt a magyarázatot kénytelen-kelletlen, de elfogadták.
Élt ugyanabban a faluban egy szegény és árva ifjú is. Igazán jóképű lett volna, de születése óta egy sebhely csúfította el az arcát. Emiatt mindenki csak Sebhelyesarcúnak hívta. S mert az emberek szíve akkor sem volt mindig jó, sokan kinevették és gúnyolták a sebes arca és a szegénysége miatt.
Egy napon a falubeli ifjak, akiket a szépséges lány sorra visszautasított, a szokásosnál is jobban csúfolták.
– Sebhelyesarcú, az a lány egyikünkhöz sem akart hozzámenni, de te annyira jóképű vagy. Neked kéne megkérned a kezét! – mondta az egyik.
– És mivel annyira gazdag vagy, biztosan elfogadja majd a kérésedet – nevetett erre egy másik.
Sebhelyesarcú szó nélkül továbbállt. Sokszor látta már a lányt, és mélyen beleszeretett. Végül rászánta magát, hogy elmegy hozzá, bevallja a szerelmét és feleségül kéri, habár nem reménykedett a sikerben. A lányra a patak mellett talált rá.
– A nevem Sebhelyesarcú. Szegény és csúf vagyok, de jó ember. Szeretlek, és szeretném, ha a feleségem lennél – mondta neki csendes szóval.
Legnagyobb csodálkozására a lány így felelt:
– Nem érdekel, hogy szegény vagy. Hozzád megyek, de csak akkor, ha elmész a Napszellemhez. Mondd el neki, hogy el akarsz venni feleségül. Kérd meg, hogy tűntesse el az arcodról a sebhelyet. Ez legyen beleegyezésének a jele.
– Nem tudom, merre lakik a Napszellem. – gondolta ekkor az ifjú. – Bizonyára nagyon messze. Attól tartok, hogy sosem találom meg.
Mégis összegyűjtötte a bátorságát. Elment ahhoz a bölcs öregasszonyhoz, aki gyermekként befogadta, és elárulta neki, hogy meg kell találnia a Napszellem lakhelyét.
– Nem tudom, merre kell mennem, de nagyon hosszú ideig leszek távol.
Az öregasszony ekkor ruhákat és mokaszinokat készített neki, ételt csomagolt, s amikor mindez elkészült, Sebhelyesarcú elindult. Szomorúan vágott neki az útnak, hiszen teljesen fel kellett adnia eddigi életét.
Prériken, völgyeken, és magas, hófödte hegyeken át vezetett az útja. Magányában a szellemekhez imádkozott, a segítségüket kérte. A Farkasszellem bátorságot adott neki, a Medveszellem erőt, a Borzszellem kitartást és ravaszságot, de azt nem tudták megmondani, merre találja a Nap házát.
Ám amikor már éppen feladta volna a keresést, egy nagy vízhez érkezett, amely a végtelenbe nyúlt. Élelme elfogyott, mokaszinja elkopott, és elszorult a szíve.
Ekkor váratlanul megjelent előtte Lajhárszellem, és azt súgta:
– A Nap háza a víz túloldalán van. – Majd ahogy érkezett, olyan gyorsan el is tűnt.
– Nem tudok átkelni ezen a vízen – gondolta ekkor Sebhelyesarcú. – Elbuktam. Nem tudom elérni a Nap lakhelyét, és túl messze kerültem ahhoz, hogy visszatérjek az enyéimhez. Itt fogok meghalni.
Ekkor két fehér hattyú jelent meg, és egyenesen feléje úsztak a nagy vízen.
– Mi elviszünk a Nap lakhelyére. Feküdj a hátunkra! – mondták az ifjúnak.
Sebhelyesarcú elhelyezkedett a hattyúk hátán, és ők biztonságban átvitték a túlpartra, át a furcsa lényekkel és tengeri szörnyekkel teli mély vízen.
Mikor elérték a Nap földjét, Sebhelyesarcú fáradtan, éhesen összerogyott a parton, és elaludt. Így talált rá egy ragyogó ifjú, aki nem volt más, mint Ipisoahs, a Hajnalcsillag, a Nap és a Hold gyermeke. Megsajnálta Sebhelyesarcút, mert tudta a bánata és a fáradalma okát. Így hát a szülei elé járult.
– Egy szegény fiatalember fekszik a parton, elhagyatva. Hadd hozzam ide. Úgyis szükségem lenne egy harcostársra.
– Hozd hát ide – egyezett bele a Nap és a Hold.
Ám amikor megérkezett Sebhelyesarcúval, így szólt a Nap.
– Még ne hozd be a házamba, mert rossz szaga van. Építs négy izzasztókunyhót.
Amikor ez megtörtént, a Nap bevezette Sebhelyesarcút az elsőbe. Megkérte Hajnalcsillagot, hogy hozzon forró szenet villás pálcán. A Nap ezután letört egy kis édes füvet, és a forró szénre helyezte. Amikor mindent betöltött a tömjénfüst, a Nap énekelni kezdett, majd ide-oda mozgatta a kezét a füstön keresztül, és megdörzsölte az ifjú bal karját és sebhelyes arcát. Ugyanezt megismételte Sebhelyesarcú jobb oldalán is, megtisztítva őt a földi emberek szagától.
Ezután a Nap magával vitte az ifjút a másik három kunyhóba is, és ugyanazt a gyógyító szertartást hajtotta végre. Sebhelyesarcú teste egészen megváltozott, és gyönyörű aranyos fénnyel ragyogott. A Nap ekkor egy puha tollal végigsimított az ifjú arcán, és a varázslatos mozdulattal eltörölte a sebhelyét. Mire mindezzel végzett, Sebhelyesarcú már pontosan úgy nézett ki, mint Hajnalcsillag. Ekkor a Nap mindkét ifjút bevezette a házába, ahol a felesége, Ko’-koom-mi-ki-soom, a Hold várta őket.
– Úrnőm, melyik a te fiad? – kérdezte a Nap, ahogy egymás mellé ültette a két ifjút.
– Az a mi fiunk. – A Hold Sebhelyesarcúra mutatott.
– Nem ismered a saját gyermekedet – válaszolta a Nap. – Ő nem a mi fiunk. Eltévedt Hajnalcsillagnak fogjuk hívni.
S mind jóízűen nevettek a tévedésen. Sebhelyesarcú ekkor elárulta, miért is tette meg ezt a nagyon hosszú utat. A Nap azt felelte, hogy maradjon náluk, és éljen velük egy ideig, amíg meghozza a döntését.
Hajnalcsillag és Sebhelyesarcú sok időt töltött együtt, és úgy megszerették egymás, mintha édes fivérek lettek volna. Egy napon vadászni mentek, és elértek egy helyre, ahol hét gonosz madár élt.
– Fivérem, ne menj a közelükbe! – intette Hajnalcsillag Sebhelyesarcút. – Ezek halálmadarak, és a csőrükkel megölték a többi bátyámat.
Ám a hatalmas madarak észrevették őket, és rátámadtak Hajnalcsillagra. De Sebhelyesarcú mindet megölte, és a testüket elvitte a Nap és a Hold elé.
– Meg kell jutalmaznunk Sebhelyesarcút, amiért megmentette a fiunkat – mondta a Hold.
A Nap ekkor megadta az engedélyt az ifjúnak, hogy feleségül vegye a lányt.
– Most menj haza – mondta neki a Napszellem –, légy okos, hallgass rám. Én vagyok az egyetlen igazi főnök. Minden hozzám tartozik, és mindent én látok el lélegzettel. Én teremtettem a földet, a hegyeket, a prériket, a folyókat és az erdőket. Én teremtettem az embereket és az összes állatot.
Ezután megtanította Sebhelyesarcúnak, hogyan kell izzasztókunyhót építeni. Meghagyta, hogy amint hazaér, a feketeláb törzs tartson egy különleges szertartást, ami megtisztítja és meggyógyítja a testüket és a szívüket. Sebhelyesarcú megtanulta az imádságokat és dalokat, melyek ehhez a különleges szertartáshoz kellettek.
Ezt a szertartást mind a mai napig úgy tartják meg, ahogy azt a Napszellem tanította.
Ezután a Nap és a Hold megmutatták Sebhelyesarcúnak a csillogó Farkasösvényt az égen, amit mások Tejútnak hívnak. Sebhelyesarcú a ezen keresztül visszajutott a földre, a népéhez.
Amikor megérkezett a falujába, minden ember összegyűlt. A falubeliek szép, idegenszerű ruházata és meggyógyult arca ellenére felismerték, és örömmel fogadták.
– Az égen jártam – mondta nekik. – Olyanná lettem, mint a Hajnalcsillag. A Nap gyógyított, tanított és megajándékozott.
Sebhelyesarcú megtanította a törzsbélieknek a gyógyító izzasztókunyhó használatát és a különleges szertartást – épp, ahogy a Napszellem meghagyta számára.
Feleségül vette a lányt, és évekkel később visszatértek az égbe, hogy ott örökké együtt éljenek.
A Nap Sebhelyesarcút gyönyörű, sziporkázó csillaggá változtatta, mint amilyen Hajnalcsillag, Sebhelyesarcú fivére is volt. Bizonyos időkben, mielőtt a Nap felkel, ők is együtt ragyognak a keleti égbolton. Néha Sebhelyesarcút előbb látni, mint a fivérét, Hajnalcsillagot, s ilyenkor a másik nevén hívják őt: Eltévedt Hajnalcsillagnak.
