„Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen, rablók – ez az én hazám!”
(Sajó Sándor)
A sólyom nem békaperspektívából szemléli a dolgokat. Nem vész el a részletek labirintusában, hanem felszáll, és az égből látja az egészet, egyben. Az „EGY”-ben, az „EGY”-ből szemléli a világot.
A létezés rend alapú, nem káosz alapú.
Mégis a káosz felé tartunk. A létezésünk veszélyben van.
A magyarság folyamatos élettér-vesztésben van.
Bizonyára a stadionokból, fesztiválokról, párt-székházakból és a valóságtól nem csak teljesen elszakadt, hanem egyenesen hazugságok tömkelegével délibáb-, vagy lidércfény „valóságot” futószalagon gyártó médiából ez nem így látszik. Azonban a békaperspektívából, a mocsárból fel kellene emelkedni, és őszintén meg kellene vizsgálni a jelen állapotunkat, és a jövőnkre vonatkozó lehetőségeinket.
Az élettérvesztés és az életterünkről való folyamatos lemondás, visszahúzódás, már többször okozott nemzeti katasztrófát.
Sok „nemzeti érzelmű” ember pontosan látja, hogy hogyan veszíti el (helyesebben mondva, hogyan veszik el…) az identitását az európai fehér ember. Egy generáció sem kell, és az európai fehér ember már csak nyomokban lesz megtalálható Európában. Ennek a folyamatnak csak egyik oka az „európai politikai elit” árulása. A másik oka, hogy az európai emberek a jólétre cserélték a szabadságukat, és közben ellustultak, elsatnyultak, gyávák, gyengék és egyre ostobábbak lettek, az életterük, és a lehetőségeik egyre jobban beszűkülnek, egy előre eltervezett, aljas algoritmus szerint.
Sok „nemzeti érzelmű” ember pontosan és helyesen látja mindezt, de struccként dugja a homokba a fejét, mihelyst megemlítjük, hogy hazánkban legalább ugyanilyen, ha nem durvább folyamatok zajlanak, melynek során, a szülészeteket, óvodákat, iskolákat, köztereket, szórakozó helyeket döbbenetesen nagy tempóban ellepi a cigányság. A születési arányuk jelenleg 6:1-hez a magyarokkal szemben. Ez a tendencia rohamosan növekszik, lassan megfordíthatatlanná válik.
A „pozitív diszkrimináció”, „integrációs segítség”, „szociális háló”, segélyezés, ingyen ellátásuk az óvodákban, iskolákban, ingyen lakások, „szegregációt megszüntető” programok és hasonló, hazug politikai folyamatok eddig több, mint tízezer milliárd forintba kerültek nekünk, magyaroknak, és az eredmény számunkra ezerszer tragikusabb, mint húsz évvel ezelőtt volt. Mi a jó ebben a magyarság számára?
A politika cinikusan Isten szándékának tulajdonítja a „nincs hiába született” élet jelszó mögé bújva a folyamatot. Ez hazugság.
Istennek ehhez semmi köze nincs. Ez a folyamat, a 7-8 gyerek gettókba szülésére ösztönzés, a parazita életmódra való szoktatás egy bizonyos, jól körülhatárolható, és a háttérből ármánykodó etnikum tudatos és tervszerű ténykedésének az eredménye. A magyar élettér elvételének egyik eszköze. Számunkra népirtás. Az etnikai viszonyok szándékos és erőszakos megváltoztatása zajlik, egy csendes genocídium. Ugyanaz a folyamat, mint Európában a muszlimokkal, feketékkel, csak nálunk egy másik etnikummal. Egy évtizeden belül nagyon súlyos árat fizet az elöregedő és rohamosan fogyó magyarság azért, mert homokba dugjuk a fejünket.
Az „új honfoglaló” másik etnikum már megszállta és uralja az irányítást, a gazdaságot, a politikát, a közéletet.
Közben érkezik a sárga veszedelem, mint az úthenger.
A természetben egyetlen élőlény sem adja át önként az életterét egy másik fajnak. Harcol érte minden erejével. Egyik faj sem lesz öngyilkos, hogy egy másik vegye át a helyét. Minden élőlény a saját genetikáját akarja örökíteni. Ez nem bűn, hanem isteni parancs.
Milyen világkép az, amelyik az isteni rend helyett a pusztulást szorgalmazza, sőt, kötelezi?
Sátáni. Sátáni világkép (új világrend, “nagy reset”…).
Amilyen az istenkép, olyan a lelkiség.
Magyarként, a mi világképünkhöz, Isten-képünkhöz, lelkiségünkhöz, gyökereinkhez kell foggal-körömmel ragaszkodnunk. Kellene…
Kínai, muszlim, fekete, cigány, zsidó, homoszexuálisok… mind terjeszkedni, szaporodni, életteret nyerni akar. Ezért mindent megtesznek. Életteret foglalni békésen nem lehet, legfeljebb a békesség látszatával álcázni az ármánykodó szándékot. De egy pont után mindenkinek színt kell vallania. Ezen a ponton már nekünk késő lesz változtatni, veszíteni fogunk. Nem kellene megvárni ezt a pontot…
De mi most még gyávaságból, gyengeségből, érdekből, ostobaságból, megtévesztettségből, párthűségből odaadjuk földjeinket, vizeinket, levegőnket, életterünket nekik, sőt, még mi fizetjük őket, eltartjuk őket a saját javainkból, hogy egy szűk évtized múlva tehetetlenül nézzük és tűrjük, hogy majd elveszik mindenünket. A kényelem oltárán mi is feláldoztuk már a szabadságunkat.
A túlélésünk és szabadságunk záloga a visszatalálásunk a magyar Hagyományhoz és a magyar „Ős Tudáshoz”.
Magyar világkép, magyar Istenkép, magyar Lelkiség.
A gyökereinkhez visszatérés táplálja majd az erőnket, hogy szabadok lehessünk.
A magyarság nem szabad. Rabok vagyunk. Elnyomás alatt állunk. Aki mást mond, az hazudik.
Ez az írás sokaknál dühös reakciót fog kiváltani, pedig én nem élősködök másokon, nem ölök rabolok másokat, nem megyek más népekhez életteret foglalni a rovásukra, nem veszem el a más vagyonát, szabadságát törvénynek és szerződésnek hazudott csalással, nem követtem el bűnt más népek rovására. Az én világképembe nem fér bele, hogy olyasmiért legyek bűnös, amit nem én követtem el, vagy olyasmiért fizessek kárpótlást, amit nem én követtem el, és nem is azoknak kell adni, akikkel szemben elkövette valaki. Aki a hazámba jön, az tisztelje nemzetem világképét, isten-képét, lelkiségét, építse és gyarapítsa a hazámat, nemzetemet. Ha nem ezt teszi, akkor takarodjon haza, ha hazátlan, akkor máshova!
Én nem gyűlölködöm, de magyar akarok maradni. Jogomban áll, sőt, ezért születtem ide. Feladat, isteni küldetés.
„Nem gyűlölöm a felebarátom,
Meg is segítem, meg is áldom,
De szeretni bárhogy akarom
Nem tudom, ha nem az én fajom!”
A nem szeretem, nem azt jelenti, hogy gyűlölöm. Nem szeretem.
De a sátáni, beteges világ még azt is elvárja és egyenesen követeli tőlem, hogy szeressem az életterem elfoglalóit. Nem szeretem őket, csak a sajátomat. Ezért rám sütik, hogy gyűlölködöm.
Nem gyűlölök, de jogom van nem szeretni a sátáni világrendet.
Nem szeretni a sátáni világrendet és az általuk generált folyamatokat napjainkban bűn, hamarosan pedig bűncselekmény lesz.
Pedig a saját hazámban nem nekem kell kínaivá, muszlimmá, feketévé, cigánnyá, zsidóvá, homokossá válnom, hanem nekik kellene magyarrá. De ez nem fog menni, mert más a világképünk, isten-képünk, lelkiségünk. Marad a harc az élettérért. A magyar élettérért.
Ez egy honvédő, igaz harc. Nem mi vándorolunk másokra, nem mi prédáljuk a másokét. Bennünket prédálnak egy jó ideje és egyre pofátlanabbul, a saját hazánkban, mert a politikusaink és a pártok hazaárulást követtek – és követnek- el folyamatosan, és mindeddig büntetlenül.
Új Trianon készül. Megint mi vagyunk a préda. Pedig a sólyom nem prédaállat…
De amíg struccként homokba dugjuk a fejünket…
„Ha beszélek, a fejembe kerül, ha hallgatok, a lelkembe.”
ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!