A szakrális mindennapi megtapasztalása
A metafizika legjelentősebb kérdéseivel ismerkedve szomorúan állapíthatjuk meg, hogy ezek bizony felfoghatatlannak tűnnek a mi harmadik évezred elejei világunkban. Pedig akármennyire hihetetlen, nekünk, jelenkori embereknek is vannak mindennapi tapasztalataink a szakrálisról. Tudatosan vagy sem, részesei vagyunk egyfajta beavatásnak.
Az Égi és a földi
Nem szabad összetévesztenünk az érzékelhető, megfigyelhető kozmoszt a láthatatlan és csak a beavatottak által érzékelhető Éggel.
Miért téveszthető össze az Ég és a látható kozmosz?
Mert a láthatóhoz viszonyítunk. De most ne ezt tegyük, hanem hívjuk fel a figyelmet a Nagy Látók vallomásaira. Induljunk ki abból, milyennek látja a magasabb rendű világot, az Eget Szókratész?
Milyen az a “föld”, ahová Szókratész hite szerint eljut a méregpohár felhajtása után?
“Amikor tehát a víz visszahúzódik a lentinek nevezett helyre, akkor a földön keresztül a túlnani folyóvizek tájaira áramlik be, és úgy megtölti őket, mintha merítőkanállal mernék át; amikor viszont onnan eltávozik és idejön, az ittenieket tölti meg ismét, s azok megtelve keresztülfolynak a csatornákon és a földön, és amikor mindegyik megérkezik arra a helyre, amely felé utat tör magának, ott tengereket és tavakat és folyókat meg forrásokat alkot; majd onnan ismét a föld alá bukva, egyesek több és hosszabban elterülő vidéket járnak körül, mások kevesebbet és rövidebb szakaszt, s utána ismét a Tartaroszba ömlenek bele, egyesek sokkal lejjebb, mint ahol előtörtek, mások kevéssel; de mind a felszínre törésük helyénél lejjebb folynak be.”
Furcsa, nagyon furcsa, hogy Szókratész élete utolsó óráiban ily sokat beszél “folyókról” és ilyképpen…
Milyen elképzelhetetlen “folyórendszerről” és más furcsaságokról beszél? Kozmoszbeliekről?
Természetesen az, amire Szókratész gondol, az nem a látható kozmosz (mely anyagi világunk része), hanem a láthatatlan felsőbbrendű világ, az Ég (mely nem a mi anyagi világunk része). Ez égi világban nem érvényesek a fizikai lét törvényei. Arról a világról van szó, ahova át lehet jutni, de nem a mi terünkben és időnkben, hanem a mi terünket és időnket legyőzve. E világ űrhajóval megközelíthetetlen, meditációval megtalálható.
Az összetéveszthetőség veszélyeire a tradicionális gondolkozók is számtalanszor felhívják a figyelmet, René Guénon például ilyképpen:
“…értsük meg jól, hogy amikor a Nap és a Hold Szférájáról van szó, akkor soha nem az égitestként látható Napról és Holdról beszélünk, amelyek egyszerűen a testi világhoz tartoznak, hanem igenis bizonyos módon az érzéki világban ezen égitestek képviselte egyetemes princípiumokról, vagy legalább ezen princípiumok különböző fokozatokon való megnyilvánulásáról azon analogikus megfelelések alapján, amelyek a lény összes állapotát összekötik egymással…”
Ha az Ég és a Kozmosz viszonyát kíséreljük meg meghatározni, akkor mindenekelőtt azt emeljük ki, hogy a látható, érzékelhető kozmosz, a csillagképek, csillagok, bolygók (kiemelten: Tejút, Állatöv) a legérzékelhetőbb közvetítői az Ég akaratának…
Pap Gábor például joggal és hitelesen ír az Állatövről “mint az anyagba alámerült fény sajátos szerveződésű működési terepéről”.
Egyébként ha a Tejút és az Állatöv (mint az érzékelhető kozmosz részei) nem volnának a legérzékelhetőbb közvetítői az Ég akaratának, akkor sem az asztrológia, sem az asztrálmitológia nagy kérdéseit nem volna értelme tanulmányoznunk.
Az ember és a tér–idő
Fel kell vetnünk az egyik legbonyolultabb kérdést: a tér–idő kérdését.
Ki lehet lépni a mi időnkből és terünkből?
Le lehet győzni a teret és az időt?
Akinek sikerült, az – a régi korok hitvilága szerint – beavatott vagy szakrális személy…
Miért szakrális személy?
Mert látja, ami a többiek, a beavatatlanok számára láthatatlan.
Nem ismeri a tér és az idő korlátját.
Látja a láthatatlan és felfoghatatlan Világot, amelyben a földi törvények nem érvényesek: amelyben megszűnik a tér és az idő: amelyben az emberi szemmel érzékelhetetlen Fény-Út, maga az Út, a Teremtőhöz vezető Út érzékelhetővé, járhatóvá válik. Legyőzi a Föld vonzását, a földi lét vonzását és korlátait.
Hogy értsük ezt meg?
Próbáljuk meg mindazonáltal kifejteni a maga bonyolultságában.
Két megközelítési lehetőségünk van…
Első: az Út irányából:
A teret és az időt nem elméletben kell legyőzni, hanem valóságosan. Jézus sem mást kér az embertől, mint azt, hogy győzze le a teret és az időt. Igen, aki az időt és a teret le akarja győzni, az tulajdonképpen elindul a kollektív beavatásnak a Jézus által megvilágosított útján.
Miképpen? Komolyan veszi a Hegyi Beszéd legfontosabb intelmét: Belép a Szűk Kapun, aztán elindul a Keskeny Úton... Jézus Király Útja az Ég kapuja felé vezet, az Ég nyitott kapuja felé. És éppen azért nem képes járni rajta az, aki még nem győzte le az időt és a teret (nem lépett be a Szűk Kapun), mert ez az Út éppen ott találkozik az Éggel, ahol az Ég kapuja nyitott. Igen, a Hegyi Beszéd felszólítás a beavatás elkezdésére: A szűk kapun csak az léphet be, aki a teret és az időt legyőzi. De az idő és a tér legyőzése nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy létezésünk középpontját földi létünkben is áthelyezzük Időtlen Énünk középpontjába.
Második megközelítési lehetőségünk: az Élet irányából:
A tér és az idő legyőzésének bonyolult kérdését ez irányból megközelítve, az Evangéliumnak egy másik nagyon fontos figyelmeztetéséből indulhatunk ki: Jézus Király arra szólította fel az embert, hogy válassza az élet helyett az Életet. Váljék azzá, aki a bűnbeesés előtt volt. Az eredeti ember szintjére emelkedjen fel. Azt juttassa diadalra önmagában, ami szellemi. Legyőzvén önmagát, váljék igazi emberré.
Önmaga legyőzésével, azaz Jézus felszólításainak a teljesítésével tulajdonképpen azzá válhat, akivé például az apostolok a Szentlélek által váltak: minőségileg más lénnyé. Mit is tudtak az apostolok, átlényegülvén? A teret is legyőzték… Kijutni a börtönből betörhetetlen kapun, megmászhatatlan falon keresztül: a tér legyőzése. Láthatatlanná is váltak? Így szabadultak ki a börtönből? A lényeges az, hogy nemcsak szimbolikusan győzték le a teret, hanem valóságosan is.
Önmagunk legyőzésével?
Felfogni alig vagyunk már képesek e küzdelem – az önmagunkkal vívott küzdelem – hatalmasságát, nehézségét és nagyszerűségét.
Aki a teret legyőzte, nem érez többé fizikai fájdalmat, nem fél többet, de ő maga már puszta megjelenésével különös félelmet vált ki. Mintha félelmetes, minden támadót elriasztó védőburok venné körül.
Erről így ír Julius Evola:
“Ősi ezoterikus tanítás, hogy ha uralkodunk minden olyan – akár pusztán fizikai – impulzus felett, amely bizonyos intenzitással rendelkezik, magasabb és szubtilisebb energia szabadul fel…”
Arról van szó tulajdonképpen, hogy “abban a »személyiségben, aki egyfajta szent félelmet kelt«, különleges »mágneses aura« alakul ki – ama hatalommal együtt, hogy beszédével, tekintetével etc. másokat befolyásolni képes.
Ez a titka annak, hogy a Biblia Dánieljét nem támadták meg a kiéheztetett oroszlánok… És a harctéren küzdő lovag különös sérthetetlenségének is ez volt a titka. Mily egyszerű egyébként: a lovagnak két páncélja volt, de az egyik nem anyagból “készült”.
És aki a teret legyőzte, megpillanthatja a láthatatlant is: benézhet az Ég kapuján.
Kinyílik a “harmadik szeme”, amellyel a valódi fényt látja.
De ha a tér és az idő legyőzése önmagunk legyőzése, akkor azt is érthetőbbé kellene tennünk, hogy miképpen győzedelmeskedhet Időtlen Énünk jelen idejű énünk fölött.
A jelen idejű én és az Időtlen Én
Önmagunk legyőzéséről beszélvén, helyes megkülönböztetnünk a jelen idejű ént és az Időtlen Ént.
A jelenben az én időben és térben létezik, látását, érzékelését az idő és a tér meghatározza, az Időtlen Én világából semmit sem lát, ha a valódi látás képességének megszerzése érdekében nem tesz rendkívüli erőfeszítéseket.
A jelen idejű én világa a földi világ és a látható kozmosz.
Aki Időtlen Énjét megtapasztalja (valamilyen valódi beavatás útján), az tulajdonképpen legyőzi megszokott, eleinte legyőzhetetlennek hitt terünket és időnket.
Megrázó erejű élménye mind a szakirodalom, mind a vallomások szerint a beavatást vállalónak, a beavatás útján járónak éppen az, hogy az Ég nemcsak hogy nem a kozmosz, hanem az, ami a földi lét korlátai között élő számára láthatatlan.
A másik megrázó élménye, hogy Időtlen Énje éppen ott van, ott is van, az Égben… Onnan figyeli a jelen idejű ént.
Itt jegyezzük meg, hogy a régi hindu, kínai stb. szakirodalomra hivatkozó mai tradicionális gondolkodók hitelesen írnak a metafizika ezen talán legbonyolultabb kérdéséről (az én és az Én sokféleképpen kifejezett viszonyáról), méltóképpen őrizkednek a leegyszerűsítéstől, de nem veszik tekintetbe a kérdés talán legjelentősebb összefüggését: nem számolnak az Időtlen Én kezdeményező, aktív szerepével. Holott az emberek igen nagy csoportja, talán többsége legalábbis megsejti Időtlen Énjét. Azt persze kevesen fogják fel, mi a meghatározó az Időtlen Én és a jelen idejű én viszonyában.
Tulajdonképpen a földi lét értelmét fogja fel, aki felismeri, hogy a cselekvő jelen idejű én földi létének győzelmeivel, illetve vereségeivel az Időtlen Ént gazdagítja vagy szegényíti.
Megrázó élménye lehetne az embernek az is, hogy amit az Evangélium Útnak nevez, az nem a “rendkívüli” út (bár mára azzá vált), hanem (bár eléggé felfoghatatlanul) a leghétköznapibb út.
Semmi sem döbbenetesebb, mint az, hogy e leghétköznapibb utat az emberek nagy többsége már nemcsak hogy nem látja, de sejtelme sincs létezéséről, és ha az Evangéliumban olvas róla, akkor nem érti, mit olvas. Milyen érthetően, de a mai ember számára mégis érthetetlenül beszél erről Jézus Király a Hegyi Beszédben.
Alapkérdéssé válik, hogy tulajdonképpen mit jelent önmagunkat legyőzni.
És mert nem akarjuk e legfontosabb kérdést leegyszerűsíteni, azt sugalmaztuk fentebb, hogy önmagunk legyőzése az idő és tér legyőzését is jelenti, de azt is, hogy létezésünk középpontját földi létünkben is áthelyezzük Időtlen Énünk középpontjába. És bármilyen irányból közelítjük meg a kérdést, olyan egyszerű megfogalmazása is van önmagunk legyőzésének, mint az, hogy elfogadjuk az egy garasunkért a milliárdszor milliárd aranyat. Ámbár – tegyük hozzá – mintha mi sem lenne ennél bonyolultabb és felfoghatatlanabb, hiszen megszokottá az vált a mai világban, hogy a milliárdszor milliárd aranyat adják oda az egy garasért. És éppen ezért kell méltóképpen tekintetbe vennünk a következőket: aki önmagát legyőzi, csak az a győztes, és mint győztesnek éppen a látás a jutalma, s mindabból, amit lát, jelen idejű énjére az van hatással, ami pontosan ellenkezője annak, amit “vakságában” látott: látja az időtlenség mellett a jelen idő szánalmasan zsugorodó éveit, az örökkévalóság mellett a percet, és látja azt az önmagát is, aki – akármennyire hihetetlen most már számára – évtizedeken át a percet választotta, illetve az egy garast választotta, és természetesen nemcsak az Utat látja az út mellett, hanem az Életet is az élet mellett, és semmin sem csodálkozik nagyobb csodálkozással, mint azon, hogy oly hosszú ideig nem fogta fel, mit értett azon az Úr Jézus, hogy aki ragaszkodik az élethez, az elveszíti az Életet… Aki a percnek él, az persze hogy megtagadja az Örökkévalóságot. Azaz megtagadja Időtlen Énjét, aki nem cselekvő, csak sugalmazó, de sugalmazása bizony nem gyakran talál meghallgatásra.
Az én és az Én viszonya kifejezi az emberi lét értelmét. Mert az Időtlen Én bizonnyal csak a testet öltött jelen idejű én által mérettethetik meg, azaz általa állhat ki próbát. Magasabb szintre emelkedvén így? Lehetne-e másképpen? Hiszen az Időtlen Én a maga környezetében semmit sem győzhet le: mert környezetében, az Égben nincs ellenállás.
A jelen idejű én létének értelme viszont nem lehet más, mint a földi életben állandóan újjászülető ellenállás folyamatos legyőzése.
Eddig mindez spekuláció is lehet. Jobb esetben intuíció.
De mindezt meg lehet tapasztalni:
a) Látva és érzékelve. A régi korok beavatásainak tulajdonképpeni célja e látó, illetve érzékelő képesség megszerzése.
b) Az Időtlen Ént felfogva.
Miképpen lehetnénk képesek Időtlen Énünket felfogni?
Nincs ennél nehezebben megválaszolható kérdés.
Próbáljuk meg megválaszolni Platón segítségével. Tegyük fel mi is a kérdést, hogy mit jelent megszabadulni a tekintetünket rögzítő kötelékektől, azaz hamis előítéleteinktől? És mit jelent kijutni a barlangból, először napfényben állani?
Éppen azt jelenti elsősorban, amire fentebb már felhívtuk a figyelmet: aki megszabadult kötelékeitől, az képessé válik arra, hogy létezésének középpontját földi létében is áthelyezze Időtlen Énje középpontjába. Azt is mondottuk fentebb, hogy önmagunk legyőzése tulajdonképpen ezt jelenti. De az új kérdésünk ez: Felfogható-e, elviselhető-e az ember számára az új helyzet, amelyben földi létezésének középpontja is Időtlen Énje középpontjában van? Amennyire felfogható a napfény és a napfény megvilágította világ a barlangból életében először kilépő barlanglakó tompa érzékeivel?
E kérdésnek legalább a súlyosságát képesek leszünk felfogni Platón barlanghasonlata segítségével.
“Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen – melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van – gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.”
Aztán felteszi a kérdést:
“Hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szembe eső falára vetített?”
Válasza:
“Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?”
De végtére is megtanulna látni, mondja Platón, s ez a mi szempontunkból a legfontosabb, hiszen Platón hasonlatának megértése után ki kell mondanunk azt is, hogy Időtlen Énünk teljes mértékben való felfogása körülbelül annyira lehetséges, mint a kötelékeitől szabadult barlanglakónak a napfény megvilágította világot a maga teljességében felfogni és megszokni.
Fentieket így is összegezhetjük: A barlanglakó látása, tapasztalata korlátozott – és jelen idejű énjét látja; ha látása, tapasztalása nem lenne korlátozott, akkor Időtlen Énjét látná. De vajon miképpen magyarázná meg családjának és baráti körének, hogy pontosan mit látott? Milyen szavakat használna, hogy megértsék és ne félreértsék? Bizonnyal új fogalmakat kellene kitalálnia és elfogadtatnia. Vagy körül kellene írnia azokat az új fogalmakat, amelyek megnevezésére nem talál megfelelő szavakat.
Aldous Huxley másképpen közelíti meg a Platón felvetette kérdést, és azt mondja, szükségszerű, sőt mi sem természetesebb, mint az, hogy korlátozott a látásunk. Ő tulajdonképpen azt magyarázza meg, miért van az, hogy az ember csak úgy képes létezni, ha keveset lát, ha nem látja a valóságot a maga teljességében, ha nem ismeri fel, illetve nem fogja fel saját Szellemét. Saját Szellemét, azaz Időtlen Énjét?
Huxley magyarázata megdöbbentő, de ugyanakkor egyike a leghitelesebbeknek is. Tapasztalatai alapján kijelenti, hogy egyetért C. D. Broaddal abban, “hogy »jobban tennénk, ha az eddiginél sokkal komolyabban vennénk azt a típusú elméletet, amelyet Bergson terjesztett elő az emlékezettel és az észleléssel kapcsolatban.«”.
Ez elmélet szerint
“mindegyikünk potenciálisan Szabadjára Engedett Szellem. Mindaddig azonban, amíg állatok vagyunk, feladatunk az, hogy mindenáron életben maradjunk. Ahhoz, hogy a biológiai túlélés lehetővé váljék, a Szabadjára Engedett Szellemnek át kell verekednie magát az agy és az idegrendszer szűrőjén. A végeredmény egyfajta vékony tudaterecske, amely segít bennünket abban, hogy életben maradjunk e különös bolygó felszínén.”
Huxley levonja a következtetést, hogy azok “a különböző »más világok«, amelyekkel az emberek rendszertelenül kapcsolatot teremtenek, mind a Szabadjára Engedett Szellemhez tartozó tudatosság alkotóelemei”.
Visszatérve a tér és idő legyőzésének általánosabb kérdéseihez, az Időtlen Én és a jelen idejű én viszonyára gondolván, jegyezzük még meg, hogy a jelentősnek elismert filozófusok közül Arthur Schopenhauer létezőnek tekinti az Időtlen Ént, de Akaratnak nevezi. Egyébként ő az, aki fel merte ismerni, hogy az európai filozófia mint a metafizikáról ugyan csevegő, de a metafizikai világot valójában figyelembe sem vevő megismerési kísérlete az emberi létezésnek, nemigen tekinthető másnak, mint a legkáprázatosabb, tehát legmegtévesztőbb zsákutcának, vagy durvábban fogalmazva: a legmagasabb színvonalú mellébeszélésnek, a mellébeszélés lenyűgöző európai útjának.
A szakrális legmindennapibb, mégis legrejtélyesebb megtapasztalása
Ha mindennapi tapasztalataink közül a legmindennapibbról, a szerelemről beszélünk, akkor ódzkodunk kell a leegyszerűsítéstől, hiszen tekintetbe kell vennünk azt is, hogy gyakran éppen az a legrejtélyesebb és legfelfoghatatlanabb, ami a legegyszerűbbnek és legmindennapibbnak tűnik. És azért is, mert akármennyire megdöbbentő, a szakrális szerelemről ma kockázatos is beszélni. Miért? Megmosolyogják azt, aki többek között kijelenti, hogy elhiszi Danténak, hogy Beatrice valóságos? Igen, megmosolyogják. Már a 18–19. századi filozófia leegyszerűsíti a szerelemmel összefüggő kérdéseket. Természetesen maga a szerelmes erről nem vesz tudomást. Az ő számára a szerelem éppúgy a szakrális legmindennapibb megtapasztalása, mint a régebbi korok embere számára, annak ellenére, hogy a szakrális szerelemről az utóbbi évszázadokban már nem illik beszélni. Mi az, ami legnyilvánvalóbb? Legnyilvánvalóbb, hogy a szerelmes ember képes felülemelkedni önmagán, s mint földi hívságok legyőzője, földi önmaga legyőzője megtapasztalja – bár e megtapasztalásban semmi tudatosság sincs – azt az Időtlen Énjét, aki egyébként felfoghatatlan számára.
Nem egészen rendkívüli, amiről beszélünk. A szerelmes ámultan tapasztalja, hogy szerelme szeméből forrás fakad; fölé hajol, szomját olthatja. Ki is mondhatja: “Szemében forrás van… Ha belenézek, elmúlik a szomjam.” De szerelme szemének forrásvize táplálja is: éhét oltja.
Van ennek egyszerű magyarázata:
szerelme szemébe nézve – anélkül, hogy tudná – oda kerül a szerelmes, ahol nem számít a szomjúság és az éhség. Kilép a terünkből és időnkből. Legyőzhetetlennek érezheti magát a szerelmes. Beavatottnak, szakrális személynek. Átélheti, hogy nyitott számára az Ég kapuja, beléphet rajta.
Igen, a szerelem is megvilágosíthatja azt a láthatatlan és felfoghatatlan Világot, amelyben a földi törvények nem érvényesek: amelyben megszűnik a tér és az idő: amelyben az emberi szemmel érzékelhetetlen Fény-Út, maga az Út, a Teremtőhöz vezető Út érzékelhetővé, járhatóvá válik. A szerelem segít legyőzni a Föld vonzását, a földi lét vonzását és korlátait. A szerelmes úgy érezheti, hogy képessé vált szerelme segítségével átváltozni, újjászületni… Igen, mintha a nagy, igazi szerelem (nevezzük szakrális szerelemnek?) valamilyen nagy, fontos, de felfoghatatlan beavatásnak a része volna.
Mert a szerelmes ember valóban megtapasztalja az Eget – a szerelemben megtisztítván jelen idejű énjét? Valóban döbbenetes, ami történik: énjét feladja egy másik énért; egy másik ént Időtlen Énnek, Égi Énnek, Szellem-Énnek lát; azon keresztül jut fel rövid időre abba a láthatatlan és felfoghatatlan világba, ahol saját Időtlen Énjével is találkozhatna. Találkozik is vele? Találkozhat, ha a szerelem segítségével legyőzve jelen idejű énje minden visszahúzó erejét, kiállja az önmegtagadás legnagyobb próbáját. A szerelmes saját Időtlen Énjét így találja meg szerelme közvetítésével? Nem könnyű e kérdésekre válaszolni, annak ellenére nem könnyű, hogy a szerelem valóban a szakrális legmindennapibb megtapasztalása.
Legmindennapibb, de ugyanakkor legrejtélyesebb?
Az új ezredforduló embere számára bizonnyal nemcsak legrejtélyesebb, de legfelfoghatatlanabb is. Igen, a mai kor embere fölényes mosollyal hitetlenkedik, ha a szerelem metafizikai megközelítéséről tudomást szerez. Képtelen komolyan venni a metafizika világát, és a metafizikától ez esetben is azzal a hamis érveléssel fordul el, hogy a metafizika a megismerhetőn és a megtapasztalhatón is túl van…
Szakrális szerelem, avagy az évezredes titok
Legkevésbé természetesen azt képes tudomásul venni napjaink embere, hogy olyan szakrálisnak nevezhető szerelemről is tudunk, amely mintha valamilyen nagy, fontos beavatásnak a része volna.
Pedig egyáltalán nem lehet véletlen, hogy Platón vagy a hindu metafizikusok, vagy később Dante vagy bármelyik templomos lovag nemcsak arról tudtak, hogy a szerelmes saját Időtlen Énjét megtalálhatja szerelme közvetítésével, hanem arról is, hogy a szerelmes férfi, ha képes “legyőzni önmagát”, azaz ha létezésének középpontját földi létében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába, akkor találkozhat Időtlen Égi Asszonyával. Éppúgy, mint Dante Beatricéval.
Miről van szó? Milyen titokról?
Ha be merünk tekinteni a szerelem metafizikájának a világába, akkor a régi korok rejtélyes, mára felfoghatatlanná vált szerelem-eszményének a titka is megfejthető. Nagy titokról van szó, annyi bizonyos. De a nagy titok legkönnyebben felfogható kérdése: a köznapi szerelmen kívül létezik a szakrálisnak nevezhető szerelem.
Már Platón is kétféle szerelemről beszél:
“Tudjuk ugyanis mindnyájan, hogy Erósz nélkül nincs Aphrodité. Ha ő egy volna, egy lenne Erósz is; minthogy azonban kettő van, szükségképpen Erósznak is kettőnek kell lennie. Márpedig hogy is ne lenne két Aphrodité? Az egyik, az idősebb, nem anyától lett, Uranosz lánya, ezért Uraniának, Éginek is nevezzük; a másik, a fiatalabb, Zeusz és Dióné lánya, s ezt Pandémosznak, közönségesnek hívjuk. Ezért azt az Erószt is, aki ennek a másodiknak a segítőtársa, közönségesnek kell hívni, amazt pedig éginek.”
Az indiai hagyomány is nagyon komolyan veszi a szakrális szerelem kérdéskörét.
Ennek szövegei szerint – írja Mircea Eliade
“semmi, ami keletkezik, átalakul, elpusztul és eltűnik, nem tartozhat a lét területére, tehát – hogy ismét csak lefordítsuk – nem szent. Ha pedig a kozmosszal való összefonódottság az emberlét folyamatos deszakralizációjának s így a tudatlanságba és a fájdalomba zuhanásának a következménye, akkor a szabadsághoz vezető út szükségképpen a kozmoszról és a profán életről való leválás felé vezet.”
Hozzáteszi:
“A tantrikus jóga némely formájában ezt a leválást a lét újraszentelésének [reszakralizációjának] kétségbeesett kísérlete követi.”
Milyen kétségbeesett kísérletről van szó?
A jógi megvilágosodásának egyik nehéz, de járható útja: megkeresi Időtlen és Égi Asszonyát. Fontos tudni: csak akkor találhatja meg, ha előbb megtalálta saját Időtlen Énjét. Az egység mindkettő megtalálása után helyreállhat, hisz a megtalált Időtlen és Égi Asszony a férfi Időtlen Énjének a másik fele. A két fél egyesül: a harmónia megszületik.