A Nagy Anya:
Minden korban, minden kultúrában elképzelték a Nagy Jótevő Anyát is: Ízisz, Maya, Aphrodité, Déméter, Boldogasszony (Babba Mária), Szűz Mária mind-mind ennek az archetípusnak a megnyilvánulásai. Szembeötlő, hogy a képzetkörben dominánsan vannak jelen a természet-vonatkozások (víz, föld, vegetáció stb.). Az ember természetkultusza nem egyéb, mint az Anyához való visszatérés komplexusa.
Boldogasszony:
A Boldogasszony-kultuszra utaló nyomokból, amelyekkel sűrűn lehet találkozni a magyar folklórban, arra következtethetünk, hogy ez az istenalak a honfoglalást megelőző idők termékenység istennője volt, akinek alakja később a Szűz Máriáéval mosódott össze. A rá vonatkozó nyelvi emlékek sokasága ma is szembeötlő, és sok esetben a nyelvi kifejezések mögött élő hiedelemtudás is kimutatható: „Boldogasszony ágya” (a gyermekágyas asszony fekvőhelye, szülőágy), „Boldogasszony teje” (szoptató asszony teje, pl. szembetegség gyógyítására használatos), „Boldogasszony papucsa” (várandós asszony papucsa), „Boldogasszony kötője/köténye” (a néphit szerint védő szerepe van Szűz Mária kötényének/kötőjének), „Boldogasszony rózsája” (növény), „Boldogasszony pohara” (áldomáspohár, gyermek születésekor), „Boldogasszony-bog” (népi gyógyításban használt csomó), „Boldogasszony hava” (január), „Boldogasszonyfalva” (helységnév) stb. Az, hogy növények, virágok (~ teje, ~ papucsa, ~ rózsája, ~ füve, ~ kalácsa, ~ reszketője stb.) sokaságát nevezték el róla, utal az istennő gyógyító funkciójára. Feltűnő ugyanakkor, hogy a nevét viselő, tehát hozzá tartozó dolgok egy része a démoni Szépaszony attribútumaként is megjelenik (pl. ~ kötője, ~ tálja, ~ köpése, ~ szele, ~ pohara). Az esztendő Mária-ünnepeinek magyar neve – Nagyboldogasszony, Kisasszony (Kisboldogasszony), Gyümölcsoltó Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Eketiltó Boldogasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Havi Boldogasszony, Olvasós Boldogasszony, Fájdalmas Boldogasszony stb. – és a hozzájuk kapcsolódó népi vallásos képzetek szintén az ő emlékét idézik. Az 1772-ben feljegyzett „Isten engem úgy segéllyen Bódogságos Asszony” régi magyar házassági esküformulában még az ősi istenasszony neve fordul elő keresztény értelmezéssel, Szűz Máriára vonatkoztatva. Mivel a Nagyboldogasszonyt a hivatalos egyház Szűz Máriával azonosította, a házassági eskü szövege végül így alakult: „Nagyaszonyunk, a szeplőtelen Szűz Mária”, de még ez a megfogalmazás (Nagyasszony) is emlékeztet az ősi magyar istenségre. Az esküszöveg is jelzi, hogy az istennőnek – egyéb funkciói mellett – házasságvédő szerepe is volt. Az archaikus népi imák szövegeiben a Boldogasszony-képzet olykor még elkülöníthető a Szűz Mária-képzettől, és úgy tetszik, mintha két különböző istenségről lenne szó: „Boldogasszony az ablakban, Mária ágyam fölött”, „Ablakomban Boldogasszony, ágyam fölött Szűz Mária”. A föld anyasága a) A föld olyan elem, amely befogad, asszimilál, ezért ugyancsak feminizálódik. Mivel megtermékenyíthető, a világ összes kultúrájában anyaság-jelkép.
Meztelenség:
Az emberi civiliziciót, a természetből való kiszakadást a mítoszokban ún. civilizatorikus jelképek fejezik ki. Az emberi kultúra vívmányai – például az emberi nyelv (szavak), az öltözet darabjai, a tűzön főtt étel stb. – adott kontextusban olyan jelképek lehetnek, amelyek által jelezni lehet a vad természeti állapottól való eltávolodottságot. És megfordítva: a természetközelséget, az aranykori állapotokat a civilizatorikus jelképek hiánya jellemzi. A szavak nélküli állapot (némaság), az öltözet hiánya (meztelenség) így lesznek az ember természeti állapotának kifejezői. Az aranykorhoz, az eredethez való visszatérést fejezik ki a halálban történő lemeztelenítés gesztusai is: a halott levetkőztetése és megmosása voltaképpen nem más, mint a civilizáció elhagyása, a rítus által a meghalt személyt visszaadják a kezdeti aranykornak. (Erről lásd Székely János Enkidu mítosza és Még egyszer Enkiduról című esszéit.)
A lemosás gesztusa a bűntől, az élet szennyétől való megszabadulás jelképe. (Például népi imákban: „kimosdódám bűneimből”, „mossa le rút vétkem mindenféle szennyét” stb.) A meztelenség tehát ebben a kontextusban ún. „erényes meztelenség” (nuditas virtualis), a tisztaság, az ártatlanság és a természetközelség szimbóluma. A folklórban a rituális meztelenség jelenségével mindig a mágikus cselekmények, a varázslások végzése alkalmával találkozunk. Az így végzett mágikus cselekmény hathatósabb, a meztelenség a mágia erejét fokozza, ugyanis a természeti állapotába, a szent kezdet idejébe visszatért ember mágikus ereje nagyobb, mint a civilázációban élő, az isteni forrásoktól eltávolodott emberé. Több történeti adatunk van arra nézve, hogy pestisjárványok esetén meztelen lányokkal szántották körül a falvakat, aminek célja az volt, hogy a barázdaárok elzárja a települést a fenyegető járványtól.Teljesen hasonló rítus volt szokásban a csuvasoknál is, ahol 41 lány végezte a védekező célú rituális szántást. Ha az égő házat meztelenül körülszaladgálják, nem ég el; a váltott gyermeket meztelenül a kenyérsütő lapátra teszik, mintha be akarnák vetni a kemencébe; a harmatszedést a tehéntej szaporítása céljából meztelenül kell végezni; a violát virágvasárnap hetében hajnalban kell vetni meztelenül stb. Tordatúron tavasszal a gyermekek „ádámkosztümben” kellett fussanak a ház körül, hogy ne legyen bolhájuk. Moldvában a lányok a szerelmi jóslásokat végezték meztelenül: „Újesztendő éjin, tizenkettőkor. Kell egy nagy oglinda legyen, s tiszta csórén, anyaszült csórén kell üljön a lány, hogyha legény veszi el, akkor elé kell állni ujjan legény… kalapba, s elé az oglindába. Ez, ha vadánul (özvegyen) veszi el… akkor csak elé kalapba, s nincsen virág a kalapjába. […] Itt a faluba mondták: anyaszült csórén kell az oglinda előtt ülni! […] Ha virág van a kalapjába, akkor legény veszi el, s ha nincs, akkor vadána.” (Külsőrekecsin) Számos adat szól amellett is, hogy a meztelenség az aranykor tisztaságának képzetét is felidézi: „Édesanyám éjfélkor levetkezett szűzanya meztelenre, úgy ment kürül a házon.” (egerek ellen) Az istenségek, szentek nevében előforduló „szép” jelentése ’tiszta’, ’szent’, ’szűz’, és ez a jelző utal a természet aranykorában élő, gyógyító istennő tisztaságára (Szép Szűz Mária, Szép Szűz Szent Ilona, sőt Szűz Szent Péter [!] stb.). Ugyanilyen értelmű a székely „babba” szó is, ami tehát hasonló okból vált a csíksomlyói Mária nevévé (Babba Mária). A hiedelemcselekményekben alkalmazott meztelenség tehát nem erotikus jellegű. Olyankor alkalmazzák, amikor valamiféle válsághelyzetben a mágia hatását kell erősíteni,például veszély (tűz, járvány, kártékony madarak, egerek, patkányok) elhárítására, gyógyításkor (például aggos gyerek főzése), termékenység varázsláskor (például gabonavetés, virágültetés, tehéntej szaporítása) stb.
Némaság:
A némaság jelképi értéke teljesen analóg a meztelenségével. A szavak előtti állapot ugyancsak az aranykor idejét idézi és a mágia, varázscselekmény hatását erősíti. A szavak és a ruhák egyformán a civilizáció termékei, „levetkőzésük” visszatérést jelent a kezdetekhez. A hagyományos magyar néphit sok olyan mágikus eljárást, hiedelemcselekményt ismert, amit némán kellett végezni. Ilyen volt például a Szent György napján szokásos harmatszedés. Általános képzet, hogy gabonát vetni napfelkelte előtt és némán kell, hogy a kártékony madarak ne verjék majd el a termést. Csíkszentgyörgyön aratás előtt úgy védekeztek, hogy pirkadatkor némán megkerülték a veszélyeztetett gabonatáblát, a sarkokon gabonát dobtak a madaraknak, és megátkozták őket: „Azok a kártékony madarak mind megsántuljanak, mind megvakuljanak, akik ezt az áldott búzát verik!” Csíkban ugyancsak némán („útközben ne szólj senkihez”, „ne köszönj senkinek”) és egyéb mágikus előírásokat szigorúan betartva („vízen keresztül ne menj”, „vissza ne nézz”), kellett hozni azt a „fehérmagyarófát”, aminek segítségével „ki lehetett lelni” azt a rontó boszorkány személyt, aki elvitte a tehenek tejét. (Az eljárás úgy történt, hogy a „fehérmagyarófából” tüzet raktak, rajta egy kerékabroncsot megtüzesítettek, majd bottal verni kezdték a vasat. Azt tartották, hogy ez annak a boszorkánynak fáj, aki a tejet elvitte, és mivel nem bírja az ütéseket, rövidesen odajön, és kéri, hogy hagyják abba verést: „Ne üssetek má többet, eleget megvertetek má!”) A meztelenség kapcsán is említett moldvai csángó szerelmi jóslások, például a szilveszter éjszakáján szokásos „szenteltgyűrűbe tekintés”, ugyancsak némán történt: „S vizet hoznak mután (némán) akkor éjjel. Akkor éjjel vizet hoz mután nem szól senkinek, s azt a hamuit megszitájja, úgy teszi szépen pohárba, teszi hamuval, beleteszi gyűrőt, aztán megnezi, s elékerül későbben, mint akar.” (Lészped) A némaság szigorú követelmény kincsásás alkalmával is: „De a vót nálunk a jelszó, hogy beszélgetni nem szabad. Amikor dolgoztunk, ott beszéd nem vót. Ha valamelyik elszólta magát, ott vége vót a munkának.”(Szentivánlaborfalva)
A napkelte előtti idő:
A napkelte előtti idő is a szent kezdet, az aranykori állapot felidézésére alkalmas, akárcsak a fentebb tárgyalt egyéb jelképek (meztelenség, némaság), ezért a hajnali időben végzett mágikus cselekmények ugyancsak hathatósabbak, különösen akkor, ha nagy ünnepek (húsvét, pünkösd) vagy más jeles napok (Szent György napja, május hónap) hajnali idejéről van szó. Gabonát vetni, virágot ültetni hajnalban kellett. A hagyományos székely társadalomban, Csíkszentdomokoson a hét első napján, azaz hétfőn kereszteltek, illetve tartották a lakodalmat. A hétfőn született gyermeket szerencsésnek tartották. Gyimesben a kígyómarás gyógyítására használt vizet ugyancsak hajnalban kellett meríteni: „Édesanyám, mikor mü gyermekek vótunk, s marta meg, ő olyankor meritett vizet, mikor még a madár nem csirrant hajnalig. S mondom, visszafelé meritette a vizet, s elvette, ugy reggel olvasott, s akkor megmosta. Arra es ezt mongyák, ha a menyet megmarta. Mikor Szöngyörgynap előtt a kígyó elébújik, akkor lehújzzák a bőrit, s avval megmossák, azt tartsák, de most nemigen búnak elé a kígyók. S akkor a menyetnek es a bőrivel.”A moldvai csángók húsvét napjának hajnalán, napkelte előtt a húsvéti tojással különböző analógiás elvű mágikus rítusokat végeztek, amelyeknek célja az egészség- és termékenységvarázslás volt: az ekkor merített „aranyvízbe” helyezett piros tojásokról mosakodtak, a tojást imavégzés közben arcukhoz érintették, ittak a mosdóvízből stb. A húsvét hajnali „aranyvizet” még keresztelésre és gyógyításra is alkalmasnak tartották, és azt tartották róla, hogy a keresztútnál keleti irányba elöntve áldást hoz a határra.
Kezdetlenség, épség:
A még tökéletes aranykor integritását csak az ép természeti dolgok képesek felidézni. A vízvetés hiedelemcselekményeiben „kezdetlen” vizet használnak, ugyanis az elsőnek, a kezdetnek nagyobb a mágikus ereje. Teremteni csak az istenség képes, az ember csak fogyasztja a szubsztanciális anyagokat, ezért az általa létrehozott civilizáció mindig csak ront a világ állapotán. Ezért teljesen általánosan elterjedt az, hogy az ún. „technikai vívmányok” tönkreteszik a kezdeti aranykort, a világ azzal, hogy elveszíti szakrális tartalmát, elveszíti az értékét és mágikus erejét is. (Az első holdutazások idején a Székelyföldön az idősek úgy vélekedtek, hogy mivel az ember letette a lábát a Holdon, a Hold már nem szent többé.)
A kicsinyítés által növekvő erő:
A férfiasság és az óriási méret nagy erőt fejez ki. Ez az erő azonban koncentrálódhat is: a méretek csökkenése az erő növekedését eredményezheti. Ez a jelképiség van jelen a törpe nagy ereje szimbólum esetében. A népmesékbeli hüvelykmatyik, bakarasz emberkék, kis ördögök rendszerint nagyerejű félelmetes lények, akikkel nem jó ujjat húzni: „Amikor megrakta a tüzet, meg akarta gyújtani, hát ott termett egy kicsi hosszú szakállú ember, s a botjával olyat ütött egyet a kezére, hogy szinte eltört.” Ilyen rosszindulatú mitikus lények (Hétszünyükapanyányimonyók, Höcsönszakállú, Arasztos Tóbiás stb.) jelennek meg a Fehérlófia, az Égitestszabadító, a Hajnalkötöző királyfi stb. típusú magyar népmesékben. A két bors ökröcske népmesében a parányi állatoknak van mitikus erejük. Az egész jelképkör erősen szexualizált, hiszen – amint ezt már előbb láttuk – a nagy fizikai erő egyszersmind nagy szexuális erő is. Erre utalnak a „kicsi ember nagy bottal jár”, „kis koldus, nagy bot” tréfás proverbiumok, és törpék nagy nemi erejéről szóló, gyakran obszcén viccek. A képzetkörben előbukkanó ujj jelképiségének is fallikus jellege van.
Az elrejtett erő:
A népi narratívákban gyakran találkozunk azzal a képpel, hogy a méret fokozatos csökkenése az erő párhuzamos növekedését vonja maga után. A népmesékben a hősnek, hogy a sárkány erejéhez jusson, lépésről lépésre be kell hatolnia valahová, ahol egy egészen kis tárgyban megtalálja a keresett erőszimbólumot: meg kell ölnie egy vadkant, meg kell fognia a vadkan fejében lévő nyulat, meg kell keresnie a nyúl fejében elrejtett dobozt, és végül meg kell ölnie a dobozban lévő darazsat. Más meseváltozatokban is hasonló paradigmasorok fordulnak elő ugyanilyen jelentésben: három kecske az erdőben → bakkecske → aranyvadkacsa → aranyvadgalamb → aranytojás → darázs; vaddisznó → galamb → tojás → méh; kút → őz → nyúl → galamb → tojás stb.
A minimalizált hős:
Az igazi hős minimalizálása a történetek elején teljesen általános sztereotípia a folklórban. A kezdetben gyenge, törékeny, rühös, piszkos stb. hősökről (Lúdas Matyi, Hamupipőke stb.) azonban mindig kiderül, hogy nagy erő és egyéb kivételes képességek birtokosai, ezért végső győzelmük mindig megérdemelt. A népmesékben mindig a megalázott legkisebb testvér, legkisebb királyfi az igazi hős…
/Forrás: Tánczos Vilmos – Szimbolikus formák a folklórban/