meggyfavirág szirmok – Géza árulta el az ősi magyar hitet

/ „Garázda Lófő” gondolatok /

„Íme, én, nevesembiztos ősök tudásának őre, szólok BOLDOGASSZONY nevében”:

Hajnalban, amikor a felkelő Nap első aranysárga sugaraiban megcsillantak a fűszálakon az ezüstös harmatcseppek, különleges látvány tárult elém a Turul Nemzetség rejtezésbe burkolózott, titkokat őrző mesevidékén. Egy vén meggyfa körül ezernyi hófehér meggyfavirág-szirom keringett, szállt a langyos áprilisi szélben, majd ennek a varázslatos égi táncnak a végén fáradtan alálibegve, lágyan sóhajtva behintették a smaragdzölden hullámzó fűtengert. Megbabonázva bámultam, ahogyan a lehulló virágszirmok körüllengték az öreg meggyfát. Ez a finoman kavargó szirom-fátyol az óramutató járásával ellenkező irányban, balról jobbra, felfelé haladó spirálban örvénylett. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és beléptem a szirom-tánc közepébe. Mezítláb álltam a harmatos fűben, hullott rám a fehér szirom-eső, miközben szememet becsukva, széttárt karokkal álltam a meggyfa alatt. A virág halála a szirmok szabadsága. Ahhoz, hogy termés lehessen, ez az átváltozás elkerülhetetlen, az új élet lehetőségének ez a kezdete. A termésből mag lesz. A magból pedig új fa. Tudta ezt jól a sok ezer vidáman keringő hófehér meggyfavirág szirom is. Boldogok voltak, cseppet sem szomorkodtak. Kacagtak, csacsogtak, keringőztek a széllel.

Nem tudom, hogy meddig állhattam ott némán, a fehér zuhatagban fürödve, de egyszer csak egy kedves, halk hang szólalt meg valahonnan, körülöttem: – Emlékszel? Tél nélkül nincs tavasz sem! A virág halála a szirmok szabadsága. A halál nem az Élet ellentéte, hanem a születés ellentéte, a földi élet hátsó kapuja. Az Igazság szabaddá tesz…

– De mi az Igazság? – futott át az agyamon.

A válasz azonnal érkezett a ki nem mondott kérdésemre:

– Az Igazsághoz csak akkor lehetsz hű, ha előbb hűtlen lettél a hazugsághoz, a tévedéshez.
Őseink mindenben az igazságot keresték, s ez a tulajdonság örökségükként ma is életünk része:

„Egy ember jön az erdőn keresztül,
S megáll a szélén csendesen
Paták dobbannak, szárnyak suhannak,
Ezüst csillog a nyergeken
Egy hang szól hozzád az idő mélyéből
Távoli dörgés, vihar közeleg
Eljönnek újra igazságot tenni
Ősi földjükre a hun istenek.”

A jósló vers után rövid szünet következett, majd a hang így folytatta, miközben én csak némán hallgattam:

– A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. A magyar lélek mindig a lelkiismeret aranytükrét szem előtt tartva működött, ezért soha nem tudta elfogadni a történelme egyetlen szakaszában sem a zsarnokságot, a rabigát természetesnek. Ma sincs ez másképpen. A hagyomány értelmében csak akkor szabad az „ősök intelmeit” nyilvánosságra hozni, ha a nemzetet nagy veszély fenyegeti. Meg kell szűnnie annak, hogy a társadalomban a legalacsonyabb ember legyen a mértékadó! Azonban, oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér.

Jó úton jár, ki a természethez igazodik, mert az az Isten teste, Isten lelke. A régiek erdőn, mezőn kis emlékhelyet (szobrot, kőoltárt) állítottak a táj oltalmazó szellemeinek. Jó szellemet (őrzőt) pedig megtelepíteni ma is lehet, azáltal, ha emlékhelyet (szobrot, kőoltárt) emelnek neki. Ez sokáig titok maradt, mert a magyar táltosok sem a társadalmat, sem az egyházakat nem találták érettnek, becsületesnek és méltónak a „Magyarok Istenéhez” vezető párbeszédre. Ehhez olyan táltos fiúk és lányok lehetnek csak méltók, akiknek „lándzsa-tollas hollók repülnek” útján és „pacsirták fészkelnek nyelvük alatt”. Ők meg tudnak állni a „három nádszálon”: Igazság, Bölcsesség, Szeretet. Ehhez tudnunk kell, hogy a tündér fényvilág képviselői vagyunk mi, magyarok. Csillagszármazásunk, tündérvallásunk, tündérszármazásunk kétségtelen.

A régi nemzetségek éppen azért voltak „tiszták”, mert magukat a mennyekből (az égből, az égen keresztül) eredeztették. Vagyis, legősibb ősük halhatatlan, a halhatatlanok csarnokában – idő felett – örökké élő. Ez adta egy tiszta nemzetségnek a szellemi (és fizikai) erőt.

Az elfelejtettet, a kiirtottat újra meg kell tanulni!

– Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot? De hogyan kezdjük? Miért felejtettünk el mindent és mivel irtották ki az őseink Tudását az emlékezetünkből?- kérdeztem érdeklődve.

– Az Igazsághoz csak akkor lehetsz hű, ha előbb hűtlen lettél a hazugsághoz, a tévedéshez – emlékeztetett a hang, majd folytatta:

– Hol tértek le a magyarok a helyes útról? A múltunkat beborító hazugságok folyamatosan mérgeznek bennünket. Ott kezdődött, amikor hamis vallásra és idegen istenre cseréltük a sajátunkat. Akkoriban a magyarok minden kétséget kizáró katonai fölényben voltak, de Európa urai és papjai jobban féltek a magyarok vallásától, mint nyilaitól. Régen, a mindenkori ellenségeinket félelemmel töltötte el, amikor a harcosaink, szélsebesen vágtató lovaikon, nyílzáport zúdítottak rájuk. Azonban a harcosainktól való félelmük meg sem közelítette azt a rettegést, ami akkor költözött a sötét szívükbe, amikor hét csendes magyar táltos némán körbeülte egy éjjelen a tüzet, és megszabták a világ rendjét az elkövetkezendő évekre. Őseink katonai és gazdasági sikereinek okát vallásukban, társadalombölcseletükben kell keresnünk – és megszívlelnünk, ha mint nemzet, ismét egészséges gerinccel, saját lábon akarunk állni. Mert nem igaz, hogy a magyarságot az akkori keresztény, feudális Európába integrálódás mentette meg a biztos pusztulástól. A magyarok „kereszténnyé szelídítése” az akkorra már velejéig romlott egyházat (Vatikán = „vadkan”) és a fejlődésképtelen feudalizmust mentette meg.

Vallásunkat, Istenünket erővel nem tudták elvenni, csak ármánnyal, árulással. A hazugságok pedig itt kezdődtek, de évszázadok alatt sem tudták kiirtani minden magyarból az Igazságot. Sokakból sajnos, igen. Hol történt az árulás? Itt, ahol ez a meggyfa épp elvirágzik, a Turul Nemzetség birtokán. Mikor? Menjünk vissza az időben, egészen Árpádig!

Már Árpád idején is ez a hely, ahol most a meggyfa virágzik, volt a Turul Nemzetség ősi birtoka, épp, mint Etele / Atilla és az ő őseinek korában is.

Mén-Marót, a bogumil bihari vezér, Bihar vár ura, a Tisza, Berettyó, Maros és Szamos vize és az Igfon erdeje közt (itt ölte meg a „vadkan” István / Vajk fiát, Imre herceget) levő terület ura volt, s kazár népeken uralkodott. Árpád vezér mindjárt a honba való visszatérés kezdetén felszólította, hogy engedje át neki a Szamostól a Nyiri határokig és a meszesi kapuig terjedő vidéket, mely Atilla jogán úgyis őt illeti. Mén-Marót szívesen fogadta ugyan a követeket, Öcsöb és Velek vitézeket, s gazdagon megajándékozta őket, de harmadnap tagadó válasszal küldte vissza mindkettőt. Árpád két győzedelmes hadjáratot vezetett ellene, mire Mén-Marót kijelentette, hogy egész országát felajánlja Árpádnak, ha ennek legkisebb fia, az akkor tizennégy éves Solt / Zolta nőül veszi az ő kilenc éves, Hamza nevű leányát. Árpád az ajánlatot elfogadván, Öcsöböt és Veleket megbízta, hogy „lakodalmat tartva, Mén-Marót leányát fiának, Zoltának vegyék nőül, és a lakosok túszokká tett fiait hozzák magukkal. A fiatalok nászajándék gyanánt megkapták a Turul Nemzetség ősi, szakrális szálláshelyén levő Pocsaji Lányvárat, Mén-Marótnak pedig meghagyták a közeli Bihar várát. A krónika szerint Mén-Marót országa a szerződés után csak a Berettyó, az Ördögárka, Fekete-Körös és a későbbi erdélyi határ közt levő területre, más szóval a Sebes- és Fekete-Körös felső- és középső lefolyásának vidékére szorítkozott, és ezt holtig birtokolta Mén-Marót, kinek férfiivadékai még századok múltán is nagybirtokosok voltak Bihar vára közelében. Zolta lett Árpád után a fejedelem, a Pozsonyi csata idején.

Kurszán künde (Árpád öccse) meggyilkoltatása után szétesett a magyar vérszövetség. (904-ben egy tárgyalás során a bajor felek által elkövetett gyilkosság áldozata lett, pontosabban, 904 nyarán Gyermek Lajos keleti frank király meghívására Kurszán a Fischa melletti tárgyalásokon vett részt kíséretével. Ekkor a király parancsára a fejedelmet és kíséretét orvul megtámadták és mind egy szálig legyilkolták.

Az Árpád halála utáni időszakban az Árpád-ház ereje hanyatlásnak indult. De hanyatlásnak indult az ősi, szakrális kettős királyság rendje is, ami a megosztott hatalom elvén működött, érdem és jellem szerint volt a hadvezér (gyula/ harka) és a szakrális főfejedelem (künde/ kende) kezében az irányítás, mint Hunor-Magor, Etele (Atilla)- Buda idejében.

Etelénél (Atilla) szakrális királyság volt, Nimród örököseként – aki a Föld első királya volt-, a Turul Nemzetség jogán volt az európai hunok leghíresebb nagykirálya. Atilla, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magyor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora. Szakrális király volt. Aztán következett a szakrális fejedelmek kora. (Gézát legfeljebb nagyfejedelemnek nevezhetjük.) Aztán következett a „szakrális királyság” kora, az Árpád-házi királyokkal, de ez már egy „kevert” rendszer volt, amiből elvették az eredeti, magyar szakralitásunkat (Nagyboldogasszony), és becsempészték helyette a judeo-katolicizmus rákfenéjét. Milyen „Szakrális” Magyar Királyság az, ahol a szakralitásunkat lecserélték a judeo-kereszténység hitére, a Magyarok Istenét meg a zsidók Jehovájára? Megszűnt a páros hatalomgyakorlás (a táltosok még egy ideig beavatták az igazi szakralitásba azokat a királyokat, akik méltók voltak erre…), a szeniorátus (vagy szenioritás), ami olyan trónöröklési rend, amely szerint a patriarchális nagycsaládban a legidősebb, vezetésre alkalmas férfitag örökölte a hatalmat: rendszerint az elhunyt bátyja, öccse vagy unokaöccse, is felbomlott. Igaz, hogy még a Turul Nemzetségből választottak királyt, de az ősi rendet ők sem tudták megőrizni. Aki mégis megpróbálta, azt megölték. Néhány kivétellel, szinte mindegyiket megölték a „vadkan” (Vatikán) emberei.

Zolta és Hamza fia (Árpád unokája) volt Taksony, magyar fejedelem, aki 947-ben egy itáliai hadjáratot vezetett, amikor a magyar csapatok Apulia és Otranto vidékéig nyomultak. (Berengár király tíz mérő pénzt adott neki, de nem a saját pénzéből, hanem abból, amit az egyházaktól és a szegényektől begyűjtött.)

Zolta vezér fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről. A hagyomány két fiúgyermekük – Géza és öccse Mihály – nevét örökítette meg. Géza Taksony után fejedelem lett. Az ő fián, Istvánon (Vajk) kívül az Árpád-házi királyaink szinte mindegyike mégis Mihály leszármazottja volt, ami nem véletlen.

Árpád halála után a főhatalom az Árpád nemzetség egyes ágai között öröklődött, ezért a legfiatalabb Árpád-fiútól (Zolta) származó Taksony halála után a nagyfejedelmi címnek át kellett volna kerülni a legidősebb fiú (Tarkacsu) ágára. Ez nem így történt. Taksony fia, Géza lett a fejedelem, akinek kezét „embervér szennyezte be”, majd testvér testvér ellen fordult. A jogfolytonosság Gézánál tört meg.

Vajon ki miatt, hogyan és miért történt, hogy az ősi örökösödési szabályt megszegték?
A hatalomvágy és az érdek felülírta a szokásjogot és a becsületet?
Annyira, hogy ezért megtagadták az ősi hitünket is?
Igen.

Ez az égbekiáltó, nagy árulás Bulcsú, Level (Lehel) és Súr rovására már ezért volt. Nem a katonai veszteség volt a fájó, hanem az emberveszteség, mely a vezetők színe-javát érintette, és elősegíthette a szeniorátus eltörlését. Árpád unokája, Fajsz fejedelem is 955-ben Augsburgnál odaveszett. Így még a rend szerint unokatestvérére, Taksonyra szállt át a hatalom.

Akkortájt még nem volt egy-kerek Magyarország, sem Bajánhoz mérhető uralkodó nem volt. A Törvényre Bulcsú horka ügyelt.

Öt vezérek pedig, név szerint Bulcsú, Level, Kecöl, Súr meg Vajta, a Három Ős kardforgató vezérei meghányták-vetették a világ folyását, mert német követek jöttek és támaszt kértek bizonyos Ottó király ellen, aki Zolta fiához, Taksonyhoz hasonlatosan – papok palástja alól vicsorgatott a többire. Taksony követte Zoltát az ő maga nemzete fölött. Még csak titokban szövődött Rómához, azok istenét nem akarta, mert Manót hitte – perzsa módon – inkább. (A zoroasztriánusok voltak a szeredások, a manicheisták a manósok, vagy bogumilok, a zsidók a mózsiások és a muzulmánok a böszörmények.)

A vezérek látták, hogy most végleg nem babra megy a játék, ezért szövetségre léptek (a bajorokkal, szászokkal) és a zöld ár lehúzódtával (a Duna tavaszi áradását követően) hadba vonultak, Ottó császárságának elejét veendő. Ez az Ottó király is nagyra vágyott, mert tüzelték is rá. Császár akart lenni, de ehhez még saját fiának sem fűlt a foga, mert nem akart úgy örökölni császárságot, hogy Rómából pelenkáztassák papokkal. A mieink ezt tudták, de azt nem tudták, hogy Taksony a római papokkal is, meg evvel az Ottóval is egy követ fúj! Mert effélére a vérszövetség részei – a Magyarok Istene föléjük nyújtott karja alatt – még nem vetemedtek. Taksony az ő szívében azonban szeredás volt és ő is császár akart lenni.

A legfontosabb város Németföldön – ezt, ugye, ma már tudjuk, de eleink is tudták – Augsburg volt. Úgy tűnt, hogy akié e város, azé Németország. A mieink, velük a bajor bugrisok meg szászok, akik között sok silány volt, ostrom alá vették a várost. A bugrisokba meg szászokba, akik között igen sok silány volt, félsz költözött és megszöktek, mert ők igen hamar megszimatolták kilenc sereg közeledtét. Pedig a császár városának megvétele már igen közel volt.

Ekkor jelentették a strázsák kilenc had közeledtét. Ezek két napos hézaggal következtek egymásra Nyugat felől. A mieink mögéjük kerültek és hátulról előre haladva öt hadat lenyiszáltak a kilencből, anélkül, hogy az előttük járók erre ügyeltek volna. Éppen a hatodik német seregbe szándékoztak belécsorbítani, midőn oldalba kapta őket egy váratlan támadás.

Ez Bulászló morva fejedelem hada volt. Bulászló seregének törzsét morvák adták, akiket oroszok vezették, a sereg élét pedig Taksony adta saját vitézeiből. A mieink ezért e hadat segítőnek vélték, már csak azért is, mert annak élén magyarul hangzott a „hujj-hujj” csatakiáltás. Ám ez nekik cselvetésből szólt! Mire észbe kaptak, késő volt.

Miért nem vették észre ezt a sereget is időben a magyarok, épp úgy, mint a többi nyolcat, vagy kilencet? Észre vették, csak nem azonosították ellenségnek. A „sereg élét” alkotó magyarok miatt! A seregben normannok is voltak. (István koronázási kardja is normann kard, és varégokból állt a testőrsége. Géza is már idegen harcosokra támaszkodott. István uralkodása alatt ez csak erősödött. Miért nem tettük fel eddig a kérdést, hogy ki ellen?! Saját népük ellen!)

Level mosoni hadában igen sok kölök harcolt. Ezeket igen féltette, noha még így, Taksony árulása dacára is győztek volna, ha nem ered el az eső. íjaik hasznavehetetlenné váltak, a kölkök pedig nem állták erővel az erősebb karok csapásait. Taksony meg csupa izmos vitézt adott Bulászló alá.

Level, a véget érezve, Kecöl hadnagyra bízta az ifjakat. Az átvágta magát velük a morávok során. Meg sem állt velük a Bugris tengerig. Azon a tájon jó emlékezetben voltak a mieink. A nép elrejtette őket. Sebeiből sok ifjú vitéz ott állt lábra és ott is ragadt a bugris leányok szoknyájához. Némelyek később hazaszállingóztak, bár elveszettnek hitték őket. Ők aztán új hitelt adtak a gyalázat hírének.

Végtére is, hadaink megadták magukat. A vezérek Taksony hadnagyainak, de azok gyalázatra átengedték őket Ottó királynak. Ez volt az egyezség közte meg Taksony között. Az meg fölköttette őket, mintha nem hadvezérek lettek volna, hanem haramiák. Level – így hírlik – Taksony seregének vezérét még másvilágra küldte, mielőtt gúzsba kötötték volna.

Botond meg a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradó résznek segítségére legyenek. Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget szörnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis legyőzőiket erősebben, diadalmasabban győzték le, sőt szörnyű nagy öldökléssel terítették le – ad némi vigaszt Anonymus. Közel sem volt megrendítő ez a vereség, de fájt a magyaroknak.

Ám Taksony vitézei is mind odavesztek, mert Ottó vitézei fölkoncolták őket, nehogy híre keljen ennek a gyalázatos árulásnak. Csak hetet hagytak életben. Azokat megcsonkították, kitépték nyelvüket, hogy a mieink itthon láthassák, micsoda csúfság esett. Volt köztük egy Dömös nevű vitéz, aki nem kellett Taksony seregében. Csépfaluban összecsődítette a népet. Beszélni bár nem tudott, de tudott írni. Rovással, mint akkor a régiek. Ezt a németek nem gondolták róla. Agyagot kentek elé, ő meg leírta, mi esett és hogyan. Ezért tudjuk.

Mert ők ezt így tervelték. De vonulhattak-e Taksony seregei Taksony engedélye nélkül? Lehetséges, hogy a fiatal (akkor tíz éves) Géza köreiből volt az áruló, vagy Taksony emberei közül néhány? Talán azért szennyezte be embervér Géza kezét, mert nem csak az árulásban, hanem később apjának, Taksonynak a különös halálában is része volt a hatalomért?

Egy másik magyar sereg Augsburg városától távol táborozott, jó negyvenezer fegyveres férfiú volt benne; meghallották, milyen keményen megszorították, elfogták, megölték társaikat: visszavonultak valami szigetre, és lesték, mikor oszlik meg a császár serege; mikor azután a császár hadinépének nagyobbik fele a Rajna felé indult, a magyarok a mezőségben körülvették, s azután nyilazással először lovaikat ölték meg, naphosszat sem megállni, sem megfutni nem engedték őket. Végre is, miután nem mozdulhattak, megadták magukat: ezekkel váltották meg Regensburgban fogva tartott társaikat. Ilyen szerencsés eset után felégették a fuldai monostort, sok aranyat szedtek föl benne; azután átkeltek a Rajnán, tűzzel-vassal dúlták a lotaringiai hercegséget, majd Strassburg körül – melynek latin neve Argentina – csatában elfogták Eckhard lotaringiai herceget és a segítségére siető Berthold brabanti herceget, és lenyakazták őket. Majd dühödten nyomorgatták Galliát, vadul kegyetlenkedtek az Isten egyházával, pusztították Metz, Trier és Aachen vidékét; azután karddal nyitottak maguknak utat a meredek Szenon-hegyeken és az örökös Mars népein keresztül. Ott Susa és Torino városait rombolták le, áthatoltak a nevezett hegyeken, s amikor Lombardia síksága tárult szemük elé, sebes nyargalvást szinte az egész tartományt feldúlták; így tértek meg diadallal saját országukba.

Tény, hogy 973. Húsvétján a quedlinburgi birodalmi gyűlésen már Géza fejedelem követei vettek részt. Géza fejedelem az úr megtestesülésének 963. évében az új Isten utáni tisztelet gyarapodásáról kezdett gondolkodni. Azt íratták a krónikákba a papok, hogy az augsburgi veszteség, Fajsz halála, és a három vezér, Bulcsú, Lehel és Súr kivégzése annyira lesújtotta a fejedelmi családot, hogy megrendült a hitük az ősi magyar istenekben. Ez a mély gyász, és az ősi istenekben való csalódottság mély hatással volt Taksony fiára, az akkor 10 éves Gézára is. Ebben a csalódott és torz szellemiségben készült fel Géza az uralkodásra. Ezt megerősíti az, hogy a pápa 963-ban Zacheus személyében térítőpüspököt szentelt a magyarok számára. Mindezek inkább arra engednek következtetni, hogy Taksony fejedelemsége már a 960-as évek első felében véget ért.

Mondták, hogy Géza igencsak megutálta a szkíta vadságot, kezdett kilábalni a hunok pogány embertelenségéből, és azután sokkal engedékenyebbnek mutatkozott a külföldiek, mint a saját emberei iránt, tudniillik, hogy ne kelljen a magyarok fertőzött és szennyes lelkületét erőszakkal és fegyverrel kielégítenie, minden környező néppel övéi számára addig ismeretlen békét kötött.

Géza árulta el az ősi magyar hitet, a Magyarok Istenét, és választotta a hittérítő püspök zsidó istenét helyette.

Amilyen az istenkép, olyan a lelkiség. És fordítva is igaz: amilyen a lelkiség, olyan az istenkép.
A Gézáé, ilyen volt. Nem véletlen a híresztelés, hogy Taksony halála és ezzel a szeniorátus vége is Géza kezéhez tapad. Géza apja, Taksony fejedelem, édesanyja pedig „egy előkelő aranyasszony” volt. Taksony megöléséért Géza anyai átkot vont magára, és utódaira.

Géza, Tar Zerind 971-ben bekövetkezett halálát követően magáénak tudhatta a bihari dukátust. (Tar Zerind fiának tartják Koppányt, aki csak erre alapozhatta trónigényét. Zerind, Árpád nagyfejedelem legidősebb fiának, Tarkacsunak az ágából ered, s így Teveli fia és Termecsü öccse lehetett. Eszerint Árpád legidősebb fiának, Tarkacsunak volt fia Teveli, unokája Tar Zerind, aki így Termacsu öccse és Árpád dédunokája volt. A bihari dukátus Géza fejedelemmé válásakor Tar Zerind fiára, Koppányra szállt.) Géza 972-ben megörökölte a fejedelmi címet

Géza megtiltotta a külföldi kalandozásokat. A nagyfejedelmi hatalomtól függetlenségüket megőrizni vágyó törzsi vezetők ellen kíméletlenül lépett fel, ezért az egykorú feljegyzések „véres kezű”-nek nevezik. Halálakor már csak három törzsfő (Koppány, Prokuj gyula és Ajtony) nem hajlott meg a fejedelmi akarat előtt. Gézát kifejezetten jó kapcsolatok fűzték a szász dinasztiához, az Ottókhoz.

Az Ottókkal való barátságát azonban megtartotta, sőt melléjük állt, amikor ők is ellentétbe kerültek az ellenük lázadó Henrik herceggel. Harc nélkül feladta a nemrég elfoglalt területeket. Géza udvarába a zűrös bajor szomszédság miatt fogadott be a közeli bajor területek helyett sváb földről jött lovagokat, mint Vecelin lovag.

Wolfgang barát, Pilgrim passaui és Szent Adalbert prágai püspök karolták fel elsősorban a hittérítés ügyét Magyarországon. Az új hittel karöltve járt az egységes monarchia elvének terjedése. Utódjául a keresztségben István nevet kapó Vajkot jelölte, aki Gizellát, IV. Henrik bajor herceg (a későbbi II. Henrik német-római császár) húgát vette nőül. A bajor hercegnővel páncélos lovagok (Vecelin, Hont, Pázmány stb.), valamint iparosok és kereskedők érkeztek Magyarországra. Géza 25 éves uralkodása mély nyomokat hagyott a nemzet életében.

Mindenesetre feltűnő, hogy Ottó a győzelmet nem aknázta ki. Nem tört be magyar területre, de a magyarok által megszállt területekre sem. Ezekre a területekre az Árpád-ház tette rá kezét. A Mura völgyét és Felső-Ausztriát csak 970 körül ürítették ki, a Lajta és Enns közötti területeket pedig 996-ban ajándékozta Géza fejedelem II. Henrik bajor királynak nászajándékként, Gizella és István eljegyzésekor.

Mi haszna volt Ottó királynak Lech-mezei győzelméből? Megszűnt – akkor is, ha az Árpádok kezére került – a nyugati magyar törzsek függetlensége. A központosítás ellen kapálódzó német törzseknek nem maradt katonai támasza Ottó ellen. Hét esztendővel a Lech-mezei csata után a pápa császárrá koronázta. Megújult a német-római császárság, megerősödött az urak-papok szimbiózisa.

A magyaroknál is egyközpontú, feudális hatalom jött létre, mely keresztvíz alá terelte a népet. A „pogány” magyarok által visszahozott szabad ős-európai etika, az ős hit és a dualista filozófia is vereséget szenvedett: visszaszorult belső emigrációba. Már nem veszélyeztette a feudális berendezkedést és az új isten hatalmát.

A Lech-mezei vereség a nyugati magyar törzseket gyöngítette meg. Lehel is odaveszett, Sár, az avar-besenyő vezér is. A Súr törzsön belül az Osli nemzetség került élre. Az Osliak-at megnyerte-e, vagy megfélemlítette-e később István király, nem tudjuk. Mindenesetre beadták a derekukat és bőkezűen támogatták az új egyházat. Bulcsú kabar népével, a Borsán törzzsel nem mert még István sem ujjat húzni. Koppány és Vazul után sem lehetett nyugta az idegenekre támaszkodó, embervérrel beszennyezett kezű Géza fiának.

Géza öt leánya Vitéz Boleszláv lengyel király, Thüringia grófja, Gabriel Radomir Bolgár cár, Orseoló Ottó, Aba Sámuel felségei lettek. István halála után újra kiéleződtek az ellentétek. Választani kellett az idegen Orseoló Péter és Aba Sámuel között, aki Etele leszármazottja volt és Gutkeled. Haját, az ősi szokás szerint, három varkocsba fonva hordta. A kétszínű Gellért püspök (aki „mellesleg” Imre herceg „nevelője” is volt), 1043-ban megtagadja Aba Sámuel királlyá koronázását. 1044. júl. 5-én Ménfőnél, árulás miatt legyőzik Aba Sámuelt, és Füzesabonynál megölik a menekülő királyt. Gellért püspök támogatásával újra a németek bábja, Orseoló Péter lesz a király.

De a táltosok elképzelése más volt. Vata táltosnak és társainak nem volt más lehetőségük, mint az elkorcsosult, áruló és bitorló „vezetőket” elüldözni, példát statuálni, és visszaállítani a Rendet. Ekkor jönnek Vazul / Vászoly fiai: Levente, András, Béla.

Levente az ősi hitet tartotta, még viseletében is. Nem akart megkeresztelkedni. Nem tudta elfoglalni a trónt, mert megölték. Dédapja, Taksony mellé temetik. Vatáék lázadása elűzi Orseoló Pétert. A németekhez menekülő Pétert Vatáék elfogják és megvakítják. Aztán elfogják Gellértet és a Látó hegyről egy kocsiban legurítják, aki szörnyet hal.

Vatáék megbosszulták Aba Sámuel és Levente halálát. A következő Vazul fiú kerül trónra: András.

András szabad elvonulást enged Vatáéknak a téli szállásukra. De végül „garázda lófőnek” minősítik Vatát, és újra megerősítik a papok hatalmát. Még sokáig küzdöttek a szabad magyarok az ősi hitükért, de Mátyással oda lett az igazság.
Hogy meddig, az csak rajtunk múlik.
Talán tényleg eljön majd az idő, amikor csak annyi igaz magyar marad, hogy elférnek egy fa lombja alatt. Ha a nép elfordul saját Védelmező Istenétől és ahelyett más nép védelmező istenét imádja, aláveti magát ama népnek is, melynek istenét elfogadta. A nép és a vezetők gyengülésével a létezés rendje meginog, és egy szétzüllött és lealacsonyodott országban (világban) megmaradni nem lehet.

Időben távolodva népünk emlékezete megőrizte Nagyboldogasszonyunk számtalan arcát, Tündér Ilonát, Fekete Madonnát, a Magyarok Nagyasszonyát, a Napbaöltözött asszonyt, és még számtalan megnevezési formával illette a lélekben lakozó ősanya képet. Boldogasszonyunk ősvallásunk Istenasszonya.
Gellért javaslatára a térítők Szűz Máriára alkalmazták Boldogasszony nevét, így szinonim szavakká váltak a nyelvi emlékezetben. B0LD0GASSZ0NY-t a judeo-keresztény egyház integrálta, azonosította Máriával, Jézus anyjával, mint mindenütt a Magna Mater, a „Nagy Anya” alakját. Erre rákényszerült, mert a jóságos, segítő égi anya „pogány” alakját nem tudta negatívvá formálni és kultuszát sem tudta megtiltani.

Az eredeti „szittya vallás” nőelvű volt. (Az anya-leánya és fiú eredeti hármasság a bronzkorszakban mutat változást az apa, anya, fiú hármasság irányába, ami a férfiközpontú közösségek kialakulását és máig tartó következményeinek az átalakulását indítja el és mára annak megmerevedését tapasztalhatjuk. A Nagyboldogasszonyhoz a Boldogasszony – Kisasszony mediátor párhuzama, olyan, mint Jézus – a Fiú – az Atyához.)

Boldogasszonyunkat az elmúlt évezredekben számtalanszor fehér ruhában, kék köpönyeggel a hátán jelenítették meg. … A hófehér ruha, amit Boldogasszony visel, és a rajta lévő égszínkék köpeny maga a Csillagösvény, a Tejút, a Tündérek Útja. A palást maga a női öl. Benne van a szépség, a jóság, a melegség, a boldogság, és hordozza a gyönyört is.

A földi ember gyakran él fényhiányban, fénytelenségben. Ám a Tündérek Csillagfényes útja, Égi Anyánk palástja egész évben fényben pompázik, kifogyhatatlan csillogó világosságát adja a legsötétebb időszakokban is.

Néha, mikor az Ég összeér a Földdel, a Csillagösvény lehajlik a Kárpát-medencébe, akkor csodák történnek a magyarság életében. Ilyenkor a magyar ember is közelebb kerül származási helyéhez.

A palást vagy köpeny az Istenanya védelme, a befogadás, a biztonság gyermeke számára. De fátyol is, a titkok homályba borítására, elfedésére, hiszen a teremtés örök, nagy titka nem juthat gyarló ember tudomására.

„S villám tüze gyúl bús fáklyavilágul.”

A hagyományaink tartanak meg bennünket magyarnak!

---

A hagyomány pedig nem írott történelem, hanem tipikus „kulturális emlékezet”. A közösség hagyományos emlékezetét a szertartásos, közösségben megélt szokások és nem az írott történelem tudása tartotta életben. A magyar nép közösségi, hagyományos élete az elmúlt évszázadban széjjelzilálódott. Olyan agyonpolitizált mélypontra kerültünk, mely halaszthatatlanná teszi a hiányzó feladat elvégzését.

A történet itt most megszakad, de nem azért, mert nem lenne még miről mesélni.
Talán majd máskor.

Ha a meggyfavirág szirmai el nem fogytak volna, az én történetem is tovább tartott volna.
De mindig is lesznek még virágzó meggyfák, csak keresni kell, és várni a tavaszt…

Boldogok a bölcsesség szomjazói, mert hasuk mélyétől szívük közepéig megteszik a Nagy Utat és Egek Fényében fürödnek” és „boldogok kik bölcseletet, tudást adnak tovább, meg szépet írnak, amitől szellemük szárnyas juharmagja lelkek ezreiben csírázik, mert beengedtetnek az ÉG Ötbálványú Kapuján, és Boldogasszony simogató tenyerébe lapulhatnak!