/”Garázda Lófő” gondolatok/
Szkíta, vagy nem szkíta?
Egy MAGYAR számára ez nem lehet kérdés: KIRÁLYI SZKÍTA!
Ahhoz, hogy tudjuk, hogy mi a helyes irány (hova tartunk, merre szeretnénk menni?), elengedhetetlen, hogy ismerjük a valódi múltunkat, az igazi gyökereinket.
„Mert a gyökérben van az élet.
Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökereket.
S akinek nincs gyökere, az elvész.
Sok magyar veszett el így, nagyon sok.
Gondolj a gyökérre!”
„Országok Országa,
Égi Tudás Népe!
NapKelet s Nyugat közt
a Világnak Fénye!
Életed gyökere,
Szent és sérthetetlen.
Emeld hát föl a fejed!”
Kik vagyunk, mi, magyarok?
„E király: Scythes utódai közt két erénye által kiváló fivér volt. Az egyiküket Palosnak, a másikat Napusnak nevezték. Dicső tetteket vittek véghez, s a királyi hatalmat megosztva népeiket nevükről részint palosoknak, részint napusoknak hívták.” (Scythes = Nimród , Palos – Napus = Magor – Hunor)
„En-Ki látta népének, a Nap Fiainak nagy ínségét, elküldte hozzánk égi követeit. Elsőként is Fénylátót küldött, akit sumír nyelven Zarathustra-nak, Fényadónak neveztek, hogy a MEGREFORMÁLT ISIS NAPVALLÁS új hitével egységben forrassza össze a menekült szkíta törzseket.”
„A hellének Nemrotot tartják Zoroasternek. Platón gyakran megemlékezett róla, hogy mind ő, mind Püthagorasz legjobb és legnemesebb tanaikat a mágusoktól tanulták.”
„Ott hol a hosszú szoknyás királyi mágusok állnak, Emelkedik s süllyed zord Zoroaszter (NIMRÓD) varázspálcája”
„A mágusok, a hét méd törzs egyikét alkották.” /”Etele, Atilla Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magyor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora.”/
„Zarathustra (NIMRÓD) méd mágus pap-király volt, Fénylátó és Fényt sugárzó, aki ÖRÖKSÉGKÉNT hozta e földre az isteni titkokat, a Nagy Istentől kapott őstudást. Zarathustra (NIMRÓD)vallásában Jo-Tengri, azaz Jóisten mellé a Szűz Anyát, Anahytát helyezi, s ezt az isten-párt állítja a földi életnek példaképül. Médnek nevezett elődeinknek ez a jóságos (természet-) hite alakította ki azt a társadalmi rendet, mely a méd mágusok vezetésével lelki nyugalmat és társadalmi jólétet biztosított az állam lakóinak.”
„Őseink hagyományában a Teremtő Atyát a Nap és a Turul jelképezte, míg párját a Teremtő Anyát, a Hold és a nyolcágú csillag (Vénusz) és a Szarvas. Szarvas legeltetőnek is hívták a Vénusz esti megjelenését. A Teremtő, ezen két minősége, elválaszthatatlan egységet képez. A Boldogasszony egyik jelzője, ezért is a Napba öltözött Asszony, mert a fényét a Teremtő Atyától kapja, ahogy az égi jelképe a Hold is. Atyánk a Turul, Anyánk az arany szarvas.”
Jézus: „Atyámat nevezik a görögök Zeusznak, az indiaiak Barhma-nak, a SZKÍTÁK ARANY NAPNAK.„
Jézust a zsidók az „istentelen” Nimród vérének tartják:
„Te Nimród vére vagy, Magori Mágus.”
„Nimród fiának a fia vagy, „egyiptomi varázsló”, a halhatatlan Nap-Isten Sólyma!”
” Nem vagy abban a szerencsés helyzetben, hogy Dávid házából származzál.
Te Nimród vére vagy, Magori Mágus.”
„A mágikus világkép visszanyúlik az özönvíz előtti korokba, így az emberiség őskultúrája a magyarság révén öröklődött át a vízözön utáni emberiségre. A hagyomány szerint a mágikus tudás Nimród révén került be az özönvíz utáni emberiség világörökségébe. A mágikus művészetek Nimródtól erednek.”
„Sumeroknál a KUSOK azok, kikhez „Alászállt a Királyság az Égből”. A Sumeroknál a királyi törzs a Kusok törzse volt, belőlük lettek az özönvíz utáni első királyok. A Kusok voltak annak a tudásnak birtokában, amit utódaik, a Mágusok képviseltek, ők később a Médek hét törzsének egyik törzse lettek. A mágusok királyi rangját jelzi az is, hogy a pártusok a mágusokból választják a királyokat.”
„A pártus királyok magukat Mithrász Napisten [Igazság Harcosa] inkarnációjának és a Nap és Hold testvérének nevezték. Koronázásuk előtt egy barlangba vonultak vissza, ahol szent életű Pártus és Méd Mágusok közreműködésével a Szkíta misztériumokba történő beavatásnak vetették magukat alá. E megrázó és tisztító szertartást követően három mágus járult az újonnan beavatott trón várományos elé, hogy értékes, királynak kijáró ajándékokkal, mint egy (lélekben) újszülött gyermeknek hódoljanak.”
Mint például Jézus esetében. Három MÁGUS, és nem három királyok járultak elé! SZKÍTA beavató misztérium! Ezért mondták neki a zsidók, és ezért ölték meg: „Te Nimród vére vagy, Magori Mágus!” Ha pedig szkíta, pártus, akkor teljesen érthető, hogy adiabenei Mária gyermeke, Jézus, akinek a születésekor három királyi mágus jelent meg, milyen kapcsolatban van a magyarokkal, és miért volt hazánk Apostol Királyság, vétójoggal a Vatikán felé, illetve, hogy miért borult térdre a pápa Atilla előtt, és ő miért nem dúlta fel Rómát: „Urunk megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek, Szhkítiának … Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére, Dentu Magyariában feleségül vette az Adiabene-beli vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki Álmosnak neveztetett…”
Mindezekből következik, hogy az „Árpád-ház” és az adiabenei királyi „ház” között közvetlen rokonság állt fenn, és így a két királyfi, Jézus és Árpád vérrokonok voltak!
„Ha az ő emléke megmarad, az Ő NÉPE MAGÁRA TALÁL!”
/Kajafás/
„Az ilyen népnek nem annyira a kollektív fegyelemre van szüksége, mint inkább nyugalomra és szabadságra – az egyéni élet szabadságára, mely a nyugodt szemlélődést és alkotást lehetségessé teszi. A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. Magatartása javíthatatlanul individualista. Azok, akik bánni akartak vele, sokszor tartották fegyelmezhetetlennek. Pedig a fegyelmezettség nem hiányzik belőle; de ez nem a cselekvés céljaira uniformizált tömegek fegyelmezettsége. A magyar fegyelem az egyén nyugalmának és szemlélődő fölényének gyümölcse. Nem ellenkezik az egyéni szabadsággal, sőt feltételezi azt. A magyar fegyelem pedig maga a magyar szabadság, a szemlélődő szabad lélek, mely úrnak tudja magát a maga házában, életében, s okosan, fölénnyel, elvakultság nélkül tekint a világba. Ez a fajta szabadság teheti a magyart alkotóvá, azaz boldoggá.
Realisztikus, józan nép vagyunk, s ugyanakkor egy platonikus jogrend őrzői és eszmei bennlakói. Harcos és a harcok „éthoszában” megedzett nép, s nemzeti létünket mégis mindig a harcok feladása, s a bölcs politikai megalkuvás által biztosítjuk és visszük tovább. Szellemünk szemlélődő, közömbös és kétellyel teli, s mindazonáltal igazi politikus nép a magyar! Lelkifurdalásig menő, s szenvedélyes kitörésekre vezető vágy ég benne a cselekvés iránt. Viszont szemlélődő életformája, s egész lelki szerkezete cselekvés helyett az alkotásra utalják.
Ennyi feszítő ellentét nem lehet meddő és terméketlen. A lélek belső ellentétei talán gyötrelmet jelentenek, de egyúttal életet is, és mindig új lendülést a jövőbe. Az egyes magyar, a költő például, ki ezt a feszültséget nagy erővel átéli, gyötrelmesnek, sőt halálosnak érezheti a magyar levegőt, a gátolt cselekvések és kelletlen muszájok közt. Ady ugart és haláltót látott. Így lettek Ady sötét hangulataiból újabb gondolkodóinknál nemzetkarakterológiai és történetfilozófiai megállapítások. Ezek félreismerik a magyar pesszimizmus igazi természetét. A költők és nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet. S ebben a kétségbeesésben titkos erő lázad. Ez a pesszimizmus nem a csüggedés ingoványa. Ez inkább az élet feszítő rugója, a nekifutó lejtő. A költészet izgatószere, mint Adynál. Vagy épp a cselekvésé, mint Széchenyinél.
Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Ennyit remélni talán még nem „vétkes” illúzió, a Szekfű Gyula-féle szigorú értelemben sem. Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a „hatalom és a dicsőség”. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.
Múltak őre lenni s ellenállni a rohanó világ áramlatainak nem könnyű feladat, és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia, súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a „zúgó ár”, melyről Arany beszél, s amely „rombol és termékenyít”. A kis nép az, amely épp e rombolásnak útban áll.
Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is. Népi mondásunk szerint „az a legény, aki megállja a helyét”. Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban. Oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér.
A magyar ma hivatást teljesít avval is, ha ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához. Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. S jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti inerciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtartotta; ha átalakul, s játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.”
MAG-unkba szállásra!
SZKÍTA-MAGYAR TESTVÉREM,
EMELD HÁT FÖL A FEJED!
ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!