Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra,
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk?
Azt mondják néhányan, hogy ebben a csoportban nem kellene politizálni. Azt is sérelmezik páran, amiért kritizálom szeretett pártjukat, politikusukat. Van olyan is, aki a hitrendszerét (ha egyáltalán van neki olyan…) vallását, egyházát védené tőlünk, és van, aki szerint mi itt egyenesen gyűlölködünk. Persze, ez a törpe kisebbség, néhány eltévelyedett, akik azt hiszik, hogy itt is megszabhatják, hogy mit gondoljunk, mit írjunk. Itt is szeretnének irányítani, feltételeket szabni a saját, rögzült világképük szerint, és, ha ez nem megy, akkor még nekik áll feljebb. Változni nem akarnak, csak minket magukhoz idomítani. Önmagukat nem akarják megtisztítani, pedig a jelek szerint bőven lenne mit, de másokra nagy hévvel kennék rá a saját szennyüket. Változni nem akarnak, mert boldog, és hálás rabszolgái ennek az egyre sötétebb világnak, ami éppen tőlük egyre sötétebb, és téged sem szeretnének engedni, hogy változz, hogy láss.
El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,
El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,
El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra,
El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa!
Ők jól elvannak a mocsárban, ahova téged is szeretnének visszahúzni.
A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak, elviszik magukkal a napkorongot a tengerig és sok ezernyi sarki lúd lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna. (…) A mocsárvíz mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezen a rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek. Hangokat persze hallani, de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre, a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez.
(Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek. Libri, 2018).
A láp a Fény otthona, ahol a Föld egybeolvad az Éggel.
„Istenanyánk, a homlokán Holddal ékes Boldogasszony elfoglalta a Földet. Férje, Istenatyánk, a Naporcájú pedig a fölső egeket.”
A kettő a lápban olvad eggyé. A láp az a hely, ahol
„Napbaöltözött Nagyboldogasszony Anyánk szitáló ködnél finomabb szellemanyagából vízirózsa kelyhében leánnyá testesült, aki a „VÍZIRÓZSA VIRÁGÁBÓL ÉGRE PIRKADÓ HAJNAL“.
A láp éltető menedék, titok és varázslat.
Tiszta vizű szarvas-itató, melynek csendes rejtekében, vadkörtefa árnyékában, nevesembiztos ősök tudásának őrei az idők kezdete óta vigyázzák a két világ kapuját, BOLDOGASSZONY nevében.
A láp tiszta vizében „a folyami rákok énekelnek”.
(Mi nem éneklünk, hanem fuldoklunk a mocsárban, mivel már vizünk sem nagyon lesz hamarosan…)
Én a lápot szeretném megmutatni Nektek, nem a mocsárba csallak.
Nos, ahogyan már többször jeleztem, nem kötelező itt lennie senkinek. Azt meg, hogy mit kellene tennem és mit nem, majd én eldöntöm, és ezért a döntésemért nevemmel vállalom a felelősséget.
A politika (és a politikusok, pártok) furakodik be az életünkbe, a magánszféránkba, ahol rombol és mocskol, mert ez a dolga. Nagyon agresszív és végtelenül kártékony. Nem tehetünk úgy, mintha nem létezne. Sajnos, ma már szinte minden politika: a munkánk, a földünk, a vizünk, az oktatás, a környezet, az életünk, halálunk…
A politika maga a mocsár, amiben a politikus varangyok dagonyáznak. (Szürke, vörös, narancssárga, szivárványos varangyok.) Állítólag értünk tevékenykednek, hiszen ezzel mi bíztuk meg őket, de nem úgy tűnik, hogy szolgálnának bennünket.
A gond az, hogy ők parancsolnak nekünk, mi függünk tőlük, mert elorozták tőlünk az ehhez való jogunkat.
Egy kis történelmi visszatekintéssel világítanék rá erre a dologra, „ami a kínai császárok által bevezetett, és később, mások által is követendő például szolgáló állami terrorról és a hatalom végletes központosításának gyakorlatáról szól.
A kínai
„Mennyei Birodalom inkább volt pokoli, mint mennyei, legalábbis a tömegek számára. A hatalombitorló elitnek viszont örök példa. Számunkra pedig tanulság, lehetne…”
A császár féltékenyen őrizte a hatalmát, rendkívül gyanakvó volt környezetével szemben. 1380-ban, 62 éves korában leszámolt régi fegyvertárásával, Hu Vej-jung főminiszterrel, aki érzése szerint túl nagy hatalomra tett szert. Azzal vádolta, hogy felkelést szított, és titkos kapcsolatban állt a mongolokkal és a japánokkal. A perben 15 000 embert vádoltak meg, és végül Hu Vej-jungot sok más vádlottal együtt kivégezték. A császár ezután közvetlenül a saját kezébe vette a kormányzást. Megszüntette az egyfajta miniszterelnökségnek megfelelő Központi Titkárságot és közvetlen felügyelete alá vonta a hat minisztériumot (közigazgatás, hadügy, adózás, szertartások, igazságügy, közmunkák). Átalakította és kemény kézzel irányította a hadsereg vezetését is. Létrehozta a Csinji Vej titkosrendőrséget a testőrsége tagjaiból. Az új belső titkosszolgálat a császár uralkodásának végéig mintegy 100 000 embert likvidált tisztogatásai során.
A hatalom leghűségesebb kiszolgálói az eunuchok voltak. (Legalábbis egy ideig…)
„Két módon válhatott valaki “férfiatlanná”, hogy szépen fejezzem ki magam: vagy ezt a büntetést kapta vagy, mint “hivatásos” eunuch, a császár kényelmét szolgálta. (Kínában teljes kasztrációt hajtottak végre, azaz a péniszüktől is megszabadították a férfiembert. Csípős chili szószt használtak érzéstelenítésre. A levágott szerveiket eltehették, hogy majdan a túlvilágon újra férfiak lehessenek.)
Az első esetben arról volt szó, hogy a jog lehetőséget adott arra, hogy valakit erre a büntetésre ítéljenek, ezt általában még “egy kis” kényszermunkával egészítették ki.
A második esetben azonban eunuch válhatott bárkiből, aki vállalta ezt a szerepet. Ezek az emberek a császári palota kötelékébe kerültek és az Ég Fiát szolgálták. A kasztrálásnak természetesen az volt az oka, hogy még véletlenül se fanyalodjanak rá a háremhölgyekre, a császár ágyasaira. Egy egykorú leírás szerint sokan boldogan vállalták ezt a megpróbáltatást, mert “kis dolognak tűnt feladni ezt az egyetlen örömöt, annyi más örömért cserébe”…
Persze elsősorban szegényebb családok gyerekei vállalták ezt a “szakmát”, hiszen az életük innentől fogva nem a nyomorról és a kiszolgáltatottságról szólt.
A császári palotában kialakuló “belső eunuch hatalom” a Ming-dinasztia idején volt a legteljesebb, akkor mintegy 70.000-en szolgáltak a Tiltott Városban. Egy idő után a gyengekezű császárokat maguk az eunuchok irányították, szervezték a palota gazdasági-politikai életét, nem kis befolyásra téve szert. Szerepüket jól jelzi az is, hogy csak ők tehették be a lábukat a Tiltott Város belső udvarába, ahol a császári család lakott.
Az eunuchok kezdetben a császári család ügyeivel foglalkozó réteget jelentették, később magasabb rangokat kaptak a palotaőrségben, s ez megnyitotta előttük az utat, hogy a kereskedelem és külkapcsolatok ellenőrzése révén szinte korlátlan teljhatalomra tegyenek szert. A XIV. század elején már ők irányították a közigazgatást és döntöttek a hivatalnokok kinevezéséről, megkaparintották a titkosrendőrség feletti ellenőrzést is, így válogatott eszközöket alkalmaztak (kémkedés, bujtogatás, zsarolás, megvesztegetés) a hatalom megtartása érdekében, a politikai gyilkosságoktól sem visszariadva. A titkosrendőrség azonban nemcsak a hivatalnokokat zaklatta, hanem a közembereket is. Az eunuchok abszolút hatalmat kaptak a nyomozás lefolytatására és ítéletek meghozatalára, az 1420-ban létrehozott „Keleti Sétány” („Dongchang”) nevű titkosrendőrségi szervezet még a reguláris hatóságok ellenőrzése alól is kikerült, amely a saját kezelésű börtönökről, a kínvallatásokról és megmagyarázhatatlan halálesetek okozásáról vált hírhedté. A XVI. Század végétől az eunuchok kezelték a kereskedelmi adók begyűjtését is, túlkapásaik miatt országszerte lázadásokra került sor.
Az eunuchok lázadását, hatalombitorlását és terrorját végül a nemesek megelégelték, és a hadseregeikkel bevonultak a Tiltott Városba és lemészárolták a fékevesztett eunuchokat, a császárt pedig „kiszabadították”.
(Elrettentésül alkalmazták az egyik legkegyetlenebb kivégzést, a “Ling Chi”-t, azaz az “élve felszeletelést”, ami 3357 vágást jelentett. Kikísérletezték, hogy ennyit bírhat ki valaki a kínzás alatt, így lehetett a leghosszabb ideig életben tartani a megkínzott bűnöst. Ez lett a sorsa például Liu Jinnek is, a korrumpálhatóságáról elhíresült eunuchnak is, aki a leírások szerint a második napon halt meg a 400. vágás környékén…)
Ennyit a politikáról és a politikai eunuchokról. És Kínáról… ha már úgyis nagy az összeborulásunk mostanában… de ez is csak politika…
A mi eunuchjainknak köszönhetően (mert nekünk is bőven vannak!!!)
„a bomlás itt már sejtszinten zajlik”
hazánkban is.
Akkor, amikor egy autokrácia elmebetegségre hajazó, tökéletesen életszerűtlen népszavazási kérdéseket kér megválaszolni (ötből három kérdés a gyerekek nemi átoperálására vonatkozik) és ezzel cinikusan szellemi fogyatékosnak nézi az amúgy józan, gondolkodó állampolgárt, akkor lassan körülnézünk, hol is vagyunk. Kafka, Orwell és Örkény abszurd és groteszk világában egyszerre?
Milyen az a világ, ahol egy nyilvánvaló szakmai hiba (oltás egy olyan vakcinával, amit még a gyártó sem próbált ki) nyomán nincs egyenes szembenézés? Ez talán még helyrehozható hiba lenne – főleg, ha szigorú felelősségre vonás követné (egyesek megérdemelnék a „felszeletelést”) – viszont bűn ennek az elmaszatolása, hogy nehogy kiderüljön a király meztelensége, a hatalmi tényező tévedhetetlenségéről felépített kártyavár.
Az autokrácia, a szakralitás és a szkíta erkölcs hiánya, maga a társadalmi mocsár. Mindent elnyel, elnyom a magánéletbe, a kulturális ízlésbe történő, képmutatással vegyes beavatkozással. Ez a fény hiánya, a fény végleges hiánya. Csend van, az elnyomottság, a félelem csendje, a mindenáron való lojalitás lelki sejtszintű bomlásának süket csendje. Az életünk itt, az autokrácia-mocsárban visszafordíthatatlanul elenyészik, bűzlik és bepiszkítja az ebben aktívan vagy akár passzívan résztvevőket.
Nem lehetünk már némák!
Ezért bélyegeznek néhányan „gyűlölködőnek”.
Ha nem szeretek valakit, valamit, az nem azt jelenti, hogy gyűlölöm. (A spenótot sem szeretem, de nem is gyűlölöm. A krumplibogarat pedig nem azért „nem szeretem”, mert csíkos, hanem azért, mert kártékony.) Orbán, Gyurcsány, pártok és eunuchok… nekem egyre megy. Nem szeretem őket. Mert kártékonyak a Nemzetemre, Hazámra. Egyik így, a másik úgy, jobban, vagy kevésbé, egyre megy. Egy kutya kölke mind. Harapós, hízelkedő, gyáva, vagy harcias, ugatós, vagy csendes, vörös, barna, vagy sárga, nem számít. Ennyi. Nem fogok tapsikolni az alamizsnáikért, kegyeikért, miközben tönkreteszik a Hazámat, az életünket. Ez van. Ettől még nem gyűlölök senkit.
A hatalom eunuchjai viszont zsigerből gyűlölik az igazság kimondóit. Ők aztán tudnak gyűlölni.
Ezért a csoportból rövid úton kipenderítem mindet.
Én a „fogadós” vagyok, nem Teréz anya (hála Istennek!). Nem tartom oda a másik orcámat. Nem bambán, nyálcsorgató megadással várakozok a Nirvánában, a semmiben való feloldódásra, mint annyi „ezós” empata, hanem őseimhez híven a harcosságot és a spiritualitást együtt próbálom megvalósítani gondolatban, szóban és tettekben. Két lábbal a Földön, fokossal a kézben, az Ég felé tekintve. Szittya módon. Nem bégető birkaként…
Szólok minden igaz magyarhoz, aki itt van testével, tiszta lelkével, igaz tenni akarásában: Merjél hazádban magyar lenni, napkelettől napnyugtáig, és ha azt látod, hogy gyalázzák családod, hazádat, dobbants oda, hogy NEM TŰRÖM!
Nincs annyi pénz, nincs annyi kincs, ami felérne azzal, amit Őseink nékünk igaz szóval meghagytak.
Hűség, Bátorság, Becsület, ez a magyar lelke és vezérlő szelleme!
Karaul
Számomra mindig csak annyi kellett, hogy részese lehessek a dolgok természetes rendjének.
Hogy az apály és a dagály megbízhatóságával bíró anyatermészet vezessen. A láptól nem idegen a halál. Számára nem feltétlenül tragédia, és bizonyosan nem bűn.
Megérti, hogy minden élőlény megteszi, amit a túléléshez meg kell tennie. És néha ahhoz, hogy az áldozat életben maradjon, a ragadozónak meg kell halnia.
Most már én vagyok a láp.
A kócsag tolla, mind a partra mosott kagyló, a szentjánosbogár. Száz meg száz társammal hívogatlak a láp sötét rejtekébe, ahol mindig rám lelhetsz. A messzeségben, ahol a folyami rákok énekelnek.
A régiek hallották az Ég szavát.
Hallották, mert ügyeltek rá.
Ezért voltak erősek.
