A VARANGYOK DALA

A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak, elviszik magukkal a napkorongot a tengerig és sok ezernyi sarki lúd lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna. (…) A mocsárvíz mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezen a rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek, Hangokat persze hallani de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre, a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez.

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek. Libri, 2018

A láp a Fény otthona, ahol a Föld egybeolvad az Éggel. „Istenanyánk, a homlokán Holddal ékes Boldogasszony elfoglalta a Földet. Férje, Istenatyánk, a Naporcájú pedig a fölső egeket.” A kettő a lápban olvad eggyé. A láp az a hely, ahol „Napbaöltözött Nagyboldogasszony Anyánk szitáló ködnél finomabb szellemanyagából vízirózsa kelyhében leánnyá testesült, aki a „VÍZIRÓZSA VIRÁGÁBÓL ÉGRE PIRKADÓ HAJNAL„. A láp éltető menedék, titok és varázslat. Tiszta vizű szarvas-itató, melynek csendes rejtekében, vadkörtefa árnyékában, nevesembiztos ősök tudásának őrei az idők kezdete óta vigyázzák a két világ kapuját, BOLDOGASSZONY nevében.

A láp tiszta vizében „a folyami rákok énekelnek”.

A mocsárvíz viszont mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a Fényt. A bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre… A halál szívet tépő vonaglása ez…

Valaha a mocsár is láp volt, mígnem a közepére befészkelte magát egy arra settenkedő varangy.

Ragyás bőrén keresztül, mérgező váladékával megbetegítette a lápot. A víz megkeseredett körülötte, és ahogyan egyre dölyfösebben, egyre kövérebbre zabálta magát, úgy lett egyre bűzösebb és sárosabb minden. A varangy jól érezte magát, apró mellső lábaival mindent elkapott. Hosszú, tapadós nyelve nyílsebesen kilövellt mindenre, és már tömte is befelé a zsákmányt. Ha fenyegetve érezte magát, figyelmeztető helyzetet vett fel, merev lábain felemelkedett, testét felfújta, fejét előrehajtotta és előre-hátra himbálta magát. Ezzel az ijesztő trükkel mindig megmenekült, ellenségei nem merték megtámadni.

Végül oly nagyra fújta fel magát, hogy ő lett a varangykirály. A keserű vizet ellepték a varangyok, piócák, csúszó-mászók. Minél többen lettek, a mocsárvíz annál mozdulatlanabb és sötétebb lett, sáros torka pedig egyre jobban elnyelte a Fényt. A bomlás itt már sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre… A halál szívet tépő vonaglásának helye ez, ahonnan nem hallatszik más, csak a varangyok ostoba és fülsértően hamis „dala”:

Ha a halál köztünk jár,
És elnyel minket a mocsár,
Mindig más a hibás:
A Nap, a Hold, a sás…
Varangy- dalunk száll:
Éljen a varangykirály!
Bűzlik tőlünk a mocsár,
Mindent beborít a sár.

A mocsár nem láp, és a láp nem mocsár. A láp a Fény hona.

Számomra mindig csak annyi kellett, hogy részese lehessek a dolgok természetes rendjének.

Hogy az apály és a dagály megbízhatóságával bíró anyatermészet vezessen.

A láptól nem idegen a halál.
Számára nem feltétlenül tragédia, és bizonyosan nem bűn.

Megérti, hogy minden élőlény megteszi, amit a túléléshez meg kell tennie.

És néha ahhoz, hogy az áldozat életben maradjon, a ragadozónak meg kell halnia.

Most már én vagyok a láp.

A kócsag tolla, mind a partra mosott kagyló, a szentjánosbogár.

Száz meg száz társammal hívogatlak a láp sötét rejtekébe, ahol mindig rám lelhetsz. A messzeségben, ahol a folyami rákok énekelnek.


„A régiek hallották az Ég szavát.
Hallották, mert ügyeltek rá.
Ezért voltak erősek.”

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .