(„Garázda Lófő” gondolatok)
“Hanem megy a kupleráj, nem a bútorokat kell kicserélni, hanem a kurvákat!”
„Kedvelt dolgokkal közelítenek a fejedelemhez, kik kegyét meg akarják nyerni, vagy olyasmivel, amiben, úgy vélik, kedvét leli. Gyakran láthatjuk ezért, hogy lóval, fegyverrel, aranyos szövettel, drágakővel és Hozzá hasonlóképp méltó ékességekkel kedveskednek.”
(Niccolò Machiavelli: A fejedelem)
Sajnos, kedvelt dolgokkal nem közelíthetek a mi jelenlegi, „nemzeti fejedelmünkhöz”, jobban mondva: „vejedelmünkhöz”, de a kegyét sem akarom megnyerni. Arra még mindig ott van a sok „Sehallselát Dömötör”. Lóval, fegyverrel, aranyos szövettel, drágakővel sem kedveskedhetek neki, mert már szinte mindent ellopott tőlünk, vagy az uzsorás végrehajtó-maffiával ellopatott. De egy „hozzá hasonlóképp méltó ékességgel” talán még tudnánk kedveskedni neki, és bűntársainak, ami „nem cifra, de jó szoros”…
„Az egyeduralom szülője vagy a nép, vagy az előkelője, aszerint, hogy egyik vagy másik fél hozza létre; mert ha az előkelők látják, hogy a népnek ellenállni nem tudnak, valakinek a kegyét keresik közülük, s megteszik uralkodónak, hogy az árnyékában kedvüket tölthessék. És a nép, ha az előkelőknek ellenállni nem tud, azok közül keresi valakinek a kegyét, és megteszi uralkodónak, hogy hatalma alatt menedéket keressen. Az, aki az előkelők révén kerül uralomra, nehezebben tartja meg uralmát, mint aki a nép segítségével jut oda; sokan lábatlankodnak körülötte, akik vele mind egyenrangúnak tartják magukat, s ezért velük bánni, nekik parancsolni nem tud, ahogyan szeretne. De aki a nép támogatásával kerül uralomra, egyedül találja magát, és senkit vagy csak nagyon keveseket talál, akik ne lennének készek feltétlenül engedelmeskedni. Egyébiránt nem lehet a többiek zúgolódása nélkül őszintén eleget tenni az előkelőknek, de a népnek igen; mert a nép céljait szolgálni becsületesebb, mint az előkelőkét, az utóbbiak ugyanis az elnyomást akarják, a nép pedig az elnyomás ellen küzd. Tegyük hozzá, hogy az ellenséges nép elől a fejedelem biztonságban nem lehet, mert számosak; az előkelőkkel szemben biztosíthatja magát, mert kevesek. Legrosszabb, amit ellenséges érzületű néptől várhat a fejedelem, hogy elhagyja; hanem a gyűlölettel viseltető előkelőségektől nemcsak azért kell félnie, hogy elhagyják, hanem, hogy ellene fordulnak, több lévén bennük a ravaszság és előrelátás, és idejében menekülvén, annak a kegyét keresik, akiről úgy vélik, győzni fog. Minthogy az uralkodónak mindig egyazon néppel kell élnie, a nagyságokat pedig cserélheti nap mint nap, kedve szerint váltogatva őket.”
Ezt a „cserélgetést, váltogatást” látjuk a most felkavarodott közéletben, ami egy botrányos kegyelem ürügyén folyik, de a háttérben egészen más folyamatok zajlanak…
„Az ilyen fejedelmi hatalom akkor kerül veszélybe, amikor polgári uralomból egyeduralkodásba fordul. Az ilyen fejedelem vagy személyesen, vagy tisztviselők útján kormányoz. Az utóbbi esetben helyzete ingatagabb és veszélyesebb, mert azoknak a polgároknak a befolyásától függ, akiket tisztviselőinek megtett, s akik – különösen zavaros időkben – ellene fordulásukkal vagy engedetlenségükkel könnyen megfoszthatják a hatalomtól. Vész idején pedig az uralkodó maga sem veheti kezébe a teljhatalmat, mert a polgárok és alattvalók, a tisztviselők parancsaihoz szokva, veszélyes helyzetben neki engedelmeskedni nem fognak, s az ilyen kétes állapotban nagyon is híjával lesz olyan személyeknek, akikbe bizalmát helyezhetné.”
Már megint becsapva, kifosztva, erkölcsi mocsárba taszítva szenved a nemzet. Mert naivan elhittük, hogy a rossz után jó fog jönni. Annyira akartunk nemzetiek lenni, hogy nem vettük észre, hogy „ezek ugyanazok”. A nemzeti máz mögött a „kiskanászból” lett „Tolvajok Vejedelme” sem különb a „Paprikajancsi Elkúrótól”. „Jó zsaru-rossz zsaru”- t játszanak velünk. Az érem két oldalából fej, vagy írást választhatunk, esetleg a „fülemüle füttyén marakodhatunk”, miközben a bíró „haraggal ráütvén a két zsebére, s rámutatván a két félre, törvényt monda e szavakkal a szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem fütyöl a madárka, hanem (jobb felől üt) nekem fütyöl, (bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek.”
De nekünk már nincs hova elmennünk! Elhátráltunk már a falig, „és még azon is túl”.
Menjenek el ők!
Elmehetnek!
Elmehetnek?
A lopott milliárdjaikkal éljenek „boldogan, amíg meg nem halnak”?
Felelős meg megint nem lesz, csak a nagy eufória, hogy újra „győztünk”, és jöhetnek helyettük a momentumos, lmp-s, dk-s „gyermekvédők”, akik eddig a meleg-parádékon szivárványoztak? Szép jövő…
„Az uralom és birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt.”
Hogyan szerezhető, majd tartható meg a másokon való uralkodásra feljogosító hatalom?
„Az egyeduralom vagy örökletes, amikor a fejedelem vér szerint a már régóta uralkodó családhoz tartozik, vagy újkeletű. Az ilyeténképp szerzett birodalom lakói vagy egyetlen fejedelem országlásához, vagy a szabadsághoz szoktak; meghódíthatók a fejedelem saját fegyvereivel, vagy idegen fegyverekkel; szerencse, vagy vitézség által.
Ahol már hozzászoktak a fejedelmi vérhez, nem oly nehéz megtartani, mert elégséges az ősök által létrehozott rendet meg nem bolygatni, és a viszonyokhoz illeszkedni. Ilyenformán a fejedelem, ha okosan gazdálkodik, élete végéig birodalmának ura marad, hacsak valami rendkívüli erőszak meg nem fosztja attól; ha el is ragadnák tőle, bármily félelmetes erővel támadnák is meg, visszaszerzi.”
„Akik magánszemélyből csak szerencse által válnak fejedelemmé, szinte semmi fáradságukba nem kerül, hogy azzá váljanak, de annál többe, hogy megmaradjanak; közben nem ütköznek akadályba, mert szinte repülnek odáig, és minden nehézség akkor keletkezik, mikor már célhoz értek. És ezek akkor bukkannak elő, amikor valaki másnak pénze vagy kegye árán jutnak birodalomhoz… Ezek egyszerűen támogatóik akaratától és szerencséjétől függenek, és mindkét dolog bizonytalan és változékony; és nem tudják megtartani, és nem is tarthatják meg ezt a rangot.”
„Ha a polgári eredetű egyeduralkodó nem gyalázat vagy más tűrhetetlen kegyetlenség árán, hanem polgártársai akaratából lesz hazájában fejedelem, az ilyet polgári egyeduralomnak nevezhetjük, s az odajutáshoz nem pusztán virtus és nem pusztán szerencse kell, hanem inkább szerencsével párosult ravaszság; azt mondom ezért, hogy ezt a fajta egyeduralmat a nép és az előkelők kegyével lehet elérni. Mert minden városban találkozunk ezzel a kétfajta hajlandósággal: ez pedig abból ered, hogy a nép nem akarja, hogy az előkelők elnyomják vagy kormányozzák, az előkelők viszont uralkodni szeretnének és erőt venni a népen: ebből a két fajta szándékból születik a városokban e háromféle következmény egyike: egyeduralom, szabadság vagy szabadosság.”
Egyeduralom és szabadosság az van, egyre nagyobb.
Szabadság? Egy „vejedelemségben”, ahol a hátra az előre?
Közben a magyar egyre szegényebb, a disznófejű nagyurak egyre gazdagabbak, és egyre pofátlanabb az arroganciájuk. A szolgálatunkra felesküdött politikusok és pártok uralkodnak, és parancsokat osztogatnak. Kiknek az érdekeit szolgálják? Kik mozgatják őket? Üzletszerűen, idegen érdekeknek kéjelgő, hazaáruló, megélhetési politikus bagázs élősködik évtizedek óta a nemzet testén. Ha bukik az egyik, már ugrik is a hatalomért a másik. A nép pedig tűri (még) az őt orránál fogva vezető parazitákat. Lopás, hazaárulás, Alkotmányos rend megváltoztatása, etnikai viszonyok sunyi megváltoztatása, „karikóros” népírtás, vendégmunkás-migráns áradat, lélegeztető gép biznisz, akkumulátor-temető nagyhatalom, digitális állampolgárság, rendeleti kormányzás, infláció…
“Hanem megy a kupleráj, nem a bútorokat kell kicserélni, hanem a kurvákat!”
És mi lenne, ha nem a feketefejűek kuplerájában és kurvákban gondolkoznánk végre, hanem egy új, tiszta rendszerben, szakrális hierarchiában, ami érdem és jellem szerint épül fel, őseink egykori erkölcsrendje szerint? Ehhez viszont nem elég a kurvákat kicserélni, hanem a kuplerájt is meg kell szüntetni. Mi még mindig a bútorok kicserélésével vagyunk elfoglalva, pedig már régen ki kellett volna űzni a kuplerájt és a kurvákat az Ország Házából. Másképpen csak körbe-körbe járunk még jó ideig.
Közbevágott Pató Pál úr: “Ej, ráérünk arra még!”
„A fent mondott dolgokat mind figyelembe véve, azon tűnődöm magamban, hogy most olyan idők járnak-e, amelyek egy új fejedelemnek becsületet hoznának, s van-e olyan dolog, amely egy eszes és erényekkel ékes személynek új rend bevezetését engedné, neki dicsőséget, a köznek pedig jólétet hozva. Úgy hiszem, igen sok dolog miatt új fejedelemre van szükség, s a mi időnknél alkalmasabbat el sem lehet képzelni.”
De, közbevágott Pató Pál úr: “Ej, ráérünk arra még!”
Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
“Ej, ráérünk arra még!”
– a „fogadós”-