Magyar „nép-mese” – a „kiskanász” virágzásáról és bukásáról

Hol volt, hol nem volt, mese volt, vagy igaz volt, …
… Brüsszeltől keletre, Moszkvától nyugatra, de Marbellától sem túl távol (ám nem Csádban), ahol a kurta farkú kövér kismalac és kondája túr egy ideje, ami még a Holdról (és a félhold árnyékából is) látszik …
… volt egyszer egy testvérpár.

Ikrek voltak, akik daliás termetüket apjuktól, egy hatalmas vadásztól örökölték. Az egyik nagy harcos hírében állt, míg szeretett testvérét messze földön tisztelték bölcsességéért. Ősi jogon művelték virágzó birtokukat, mely idővel az unokáikra, majd azoknak az unokáira szállt, és így tovább. A birtok gyarapodott, az ott élők nem szűkölködtek, érdem és jellem szerint osztoztak mindenben hosszú időn keresztül. Az öregek mesélték, hogy a vizek oly gazdagok voltak halakban, hogy a folyókban és tavakban kétharmad volt a hal és csak egyharmadnyi a víz.
(Ma már lassan se víz, se hal, csak a kétharmad…)

Mindenki szorgos és boldog volt.

Azonban, telt-múlt az idő, és lassan megváltozott minden. A vizek keserűvé váltak, a földeket mesterséges aszály sújtotta, az égen a megszokott felhők helyett mindenféle hosszú csíkok jelentek meg, miközben különös betegségek tűntek fel mind a növények, mind az állatok és mind az emberek körében. Patkányok és egyéb kártevők jelentek meg a vidéken, előbb csak bosszantva, majd később már félelemben tartva az ittenieket. A patkányokat követték még dögkeselyűk, kétfejű sasok, sivatagi tevék, tőzsdecápák, de még egy vörös sárkány is itt portyázott, akkumulátorokra vadászva.

Sokan elvándoroltak a jobb élet reményében idegen tájakra, mások a csodára várva csak ültek otthon tétlenül és bámulták az egyre ostobább tévéműsorokat, vagy naphosszat nyomkodták az okos-telefonjukat. Kevesen törődtek a birtok művelésével.

Ez idő tájt jelent meg egy „kiskanász” a környéken, aki nemrég jött ki a templomból, és pár sovány disznót terelgetve felajánlotta a helyieknek, hogy beállna kocsisnak. Azok fel is fogadták. Volt nekik egy féltve őrzött hét ökrös szekerük, amit még az iker őseik örököltek az ő apjuktól. Erre fogadták fel a „kiskanászt” kocsisnak, aki akkor még nagyon szolgálatkésznek és hálásnak tűnt ezért a munkáért.

Az évek gyorsan teltek, a „kiskanász” egyre kövérebben pöffeszkedett a bakon, és a kondája is óriásira gyarapodott, tele dagadtra hízott disznókkal, míg a szekér egyre rozogább lett, a hét ökör pedig egyre soványabb. Ha a gazdái számon kérték a „kiskanászon” a szekér és a hét ökör állapotát, akkor legyintve csak annyit mondott, hogy „jövőre már sokkal jobb lesz”, meg, hogy „boldog Karácsonyt”, és olyan varázsszavakat, hogy „nyugdíjkompenzáció”, „inflációkövető hitel”, vagy épp valami dakota közmondást talált ki. Később már egy-két saller kiosztását is kilátásba helyezte a kérdezősködőknek, akiket egyre jobban kezdte bosszantani és aggasztani a kövér „kiskanász” arrogáns viselkedése.

Ám voltak olyanok is bőven, akiknek tetszett a nemzeti szalagosra feldíszített szekér, melyre hol migránsos-, hol Sorosos-, hol meg háborús plakátok voltak ragasztva, miközben a szekérre szerelt egyre nagyobb „megafonból” váltakozva bömbölt a kalinka, a klezmer, a „kisgrofóval” kevert Mága Zoltános „nagyferó”, „győzike” előadásában. Sokaknak fel sem tűnt, hogy egyre nagyobb kokárdás ostort csattogtatott a pökhendi „kiskanász”. Még hálásak is voltak, mert azt hitték, hogy azzal riasztja el a brüsszeliek által felbérelt transz nemű, háborúpárti ellenségeinket. Az inzultációs kérdőíveket ezért már az első napon kitöltve vissza is küldte mind a negyvenkét millió „hiteles választópolgár”. Elég nehéz volt eldönteniük, hogy melyiket válasszák a felvázolt két lehetőség közül: emelkedjen a fizetésünk a hatszorosára (majd a következő választás megnyerése után) és legyen ingyen sör és virsli a békameneteken, vagy fekete bőrű, nem-átalakító műtéten átesett ukrán óvónők erőszakoljanak meg szuverén, „keresztyény” honatyákat egy ereszcsatornán lecsúszás közben, illetve egy polgári-, drogozós-kurvázós yachton, melyen „bese atya” épp ostyát osztogat. De végül sikeresen döntött az ország.

Eljött az ideje,
hogy számon kérjék a kövérre hízott „kiskanászt”, amiért kocsisként nem a gazdáinak termelt hasznot, hanem csak saját magának és a sleppjének. Az övéké lett lassan minden: előbb kőbányák, majd földek, kastélyok, szállodák, ménesbirtokok, egy kisvasút (meg az összes nagy), száz lombkorona sétány (bonsai fákhoz tervezve), „hatvan-puszta”, kétharmad minden. Azonban ekkorra már a ravasz és sértődött kiskanász maga mellé ültetett a szekérre egy láncos kutyát, egy ravasz rókát, egy morcos medvét és egy fehér fejű rétisast, melyek társaságában olyan magabiztosan feszített a rozzant szekér bakján, mint Júda Ben Hur a római kocsiverseny megnyerése utáni diadalmeneten. Így kiáltott a bakról a gazdáinak:

„Előre megyünk, nem hátra. Menjetek a picsába!”

Ezek után bevezette a végtelen ideig tartó háborús vészhelyzetet, majd nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházásnak minősítette és magának kisajátította a hét ökrös szekeret, majd az egész ügyet ezer évre titkosította a „szuveNERitás- védelem” okán.

A népnek nem maradt semmi, de boldog lesz, mert januártól büszke, magyar digitális állampolgár lehet. Taps, hajrá magyarok! Aki nem lép egyszerre, azért újra eljön majd a fekete autó. Addig ment, mendegélt mindenki előre és nem hátra, amíg körbe érve ugyanabba a szarba léptünk. Megcsináltuk.

Minden jó, ha jó a vége, ennek pont nem lesz az. Mindenki boldogan él, amíg meg nem hal, bár a digitális állampolgár nem tudjuk, hogy meghalhat-e. Lehet, hogy a „kiskanász” elérte azt, hogy halhatatlanok leszünk, legalábbis digitálisan, amíg lesz áram, meg internet. Ezért is született meg József Attila után szabadon az alábbi vers a „kiskanászról”:

„Az én falkám olyan falka, Ondolálva van a farka. Orrukban csak magyar mód Csillog egy kis aranydrót. Az, ha fogja, s egyet túr, Sok várkastély felfordul. Van egy pösze kis malacom, Lett belőle grófkisasszony. Van nekem egy ideges kanom, A szája mindig habzik nagyon. Van egy semmi kis furulyám, Falun nőtt az a bodzafán. Azt, ha fújom, hull a makk, A kövér disznók meg tapsolnak. S ahány malac, összeszalad, Ha csördítem ostoromat. Réz a nyele, szikrázik. De sok magyar ráfázik!”

Mese volt, ennyi volt.
Ha a „kiskanász” jól csinálta volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

Ráadásul még ez a szőke Tisza is áradozik, csónakunk meg sehol. A baj nem jár egyedül, a hülyeség meg pláne, zsák a foltját… Szegény embert még az ág is húzza, mert nekünk mindig Mohács kell, meg a balsors, ami régen tép, és még, ha így haladunk, sokáig tépni fog.

Ennyi volt, itt a vége, fuss el véle!

De, mivel stílusosan szeretném befejezni ezt a mesét (is), inkább azt írom, hogy:

„Vége van, kicsi…”