„Ha a szívet kétség megszállja,
kezdődik a lélek aszálya.
Becsületvallást gyalázat kerget,
hol egy szívben kettő ül nyerget:
vállalkozó kedv és csüggedtség,
hit mellett sivár hitetlenség.
Ily kétszínű szív tarka-barka,
fehér-fekete, mint szarka-farka.
Az ilyen ember maga se tudja,
égbe, pokolba visz-e útja.
Az ingatag társ talpig feketébe öltözik,
és hamarosan a sötétséghez lesz hasonlatos;
míg a másik hűséges, szilárd elmével
a fehérhez húz.
Ez a szárnyaló példázat túlságosan is fénylő a szemnek,
az eltompult ember nem foghatja fel értelmét.”
(Wolfram von Eschenbach: Parszifál, 1. 1-17.)
A lenyűgöző Parszifál eposz első versszakával Wolfram von Eschenbach már a kezdet kezdetén utal művének misztérium jellegére. A misztériumállatok a szellemi fejlődéshez kapcsolódó lelki történések jelképei voltak. Mivel az állatok az emberiség fejlődése során felszabaduló asztrális erők hatására keletkeztek, párhuzam vonható magatartásunk, valamint az állatok formája és viselkedése között – a természet így szinte lelki életünk tükrét tartja elénk. Az állatok az archetipikus erők jelképeként nagy hatással lehetnek tudatunkra, ezért már ősidők óta alkalmazták őket a misztériumokban.
Mivel a madarak a levegőbe felemelkedve ismét visszatérhetnek a földre, szimbolikusan összekötik a Mennyet és a Földet. Ilyen „madár” az emberi lélek is, amely a szellemi irányulás pillanataiban a durva anyagból a finomabb szférákba emelkedik.
Ezen ősi szimbólumok kifejező formája és igazsága az évszázadok folyamán semmit sem veszített erejéből, és a megszabadulás útját ma is a misztériummadarak útjaként ábrázolhatjuk.
A holló
A legeslegmélyebb éjszakán,
mikor nem gyúlt számomra fény,
a sötétségtől erőm fogytán
mintegy sírban feküdtem én.
Mint fekete holló szárnya
az üresség úgy ölelt át,
és kínzón érződött a fájdalom árnya
minden földi dolgon át.
És szőlőt hoztak nekem,
és hozták a kenyeret,
és új élet csírázott bennem
mely a halálból eredt.
Új élet, mely rejtőzködve
ragyog a sötétség fölött.
S az új hajnal felé törekedve
a távolból megláttam ŐT.
A hollón fekete színe a legfeltűnőbb. A fekete valami egészen különleges dolog. Vitatott, hogy egyáltalán színnek minősül-e, és a kutatások még nem mutatták ki, hogy a fekete színt optikailag hogyan ismerjük fel. A fekete valami rejtettre utal, gondoljunk csak a „Fekete Ozirisz”, a rejtett belső szellem képére. A fekete elnyeli a fényt. Ez belülről kifelé, és megfordítva is érvényes. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szellem fénye még fogságban van bennünk, másrészt pedig azt, hogy a kereső ember a természet megszokott fénybefolyásaitól távol tartja magát.
A fekete holló a szellemi ösvény kezdetét jelöli. A hollóhoz tartozó bolygó a Szaturnusz. A Nap (szellem, arany) és a Hold (lélek, ezüst) a hét bolygóhoz tartozik. A három külső misztériumbolygó, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó pedig különleges helyet foglalnak el: irányítják és dinamizálják a szellemi átváltozási folyamatokat.
A Naprendszer bolygói nagy hatással vannak a Föld minden természeti birodalmára, és különösen az emberiségre. E befolyások hatása az azt megtapasztalók irányulásától függ, ezért gyakran földhöz kötő is lehet, aki azonban a szellemi fejlődés útján jár, az megszabadító erőnek tapasztalhatja őket.
A Szaturnusznak két nézete van. Egyrészt ő a magvető, amely megkristályosító hatásával felépíti a megjelenési formákat. Így alakul ki Szaturnusz hatására testünk, és különösen annak durvaanyagi része, a csontozat. Szaturnuszban másrészt a „kaszás” csontvázát is láthatjuk, amely – ha a kristályosodás túlságosan előrehaladt – újra lebontja azt, ami felépült. Tehát a haldoklás és a halál is az uralma alatt állnak. Ezért nem meglepő, hogy a görög mitológiában Kronosz – a Szaturnusz görög neve – „felfalja gyermekeit”.
Ezért a holló, mint a Szaturnusz madara, először is az elsötétült, elszigetelt éntudat, a mély anyagba süllyedtség és az Istentől való elhagyatottság jelképe. Ha azonban tudatosul bennünk ez az elszigetelt magány, és bűntudat – a fénytől való elkülönültség tudata – fejlődik ki bennünk, akkor máris a nagy változás kezdetén állunk. Ez a felismerés a fény érintéséből keletkezik, mert a sötétség nem tudja önmagát, mint sötétséget megtapasztalni. Ezért is mondjuk, hogy a „belátás egy feltárult kapu” – ez Szaturnusz kapuja. A kereső ember csak akkor tudja levonni a következtetéseket, és feláldozni földi én-tudatát, ha el tudja fogadni azt a fájdalmas felismerést, hogy szó szerint „elsötétült elmével él”. Ezért hangsúlyozza a mitológia sok helyen a holló pozitív oldalát, különleges intelligenciáját, és emiatt ábrázolják a hollót gyakran fehér fejjel.
Ebből a pozitív nézőpontból a holló már egy magasabb fejlődési fokon álló ember kifejeződése. Ezenkívül jelképezheti az önkéntes magányt, a külső érzéki világtól való elfordulást és a kezdetben még homályos befelé irányulást. Nem tapasztalja-e meg minden kereső, hogy Szaturnusz befolyása olykor pesszimizmust okoz, és érezteti a Föld lehúzó erejét, melynek bénulással fenyegető vonzását újra és újra tudatos irányulással kell leküzdenie? A megkristályosító Szaturnusz-hatást tehát mindig újra fel kell törni. Nem véletlen, hogy a Szaturnusz jelében a testet és a Földet jelképező kereszt, a félkör – a lélek jele – felett helyezkedik el. A Szaturnusz befolyása alatt álló lélek „magára veszi keresztjét”.
Így fejlődik ki lassanként az ösvény elején a János-ember, Pátmosz szigetének magányos embere, aki kész egyengetni urának útját és viselni a remeték fekete ruháját. A fekete lepel itt a növekvő lélek lassankénti elszigetelődésére utal a dialektikus világ fényével szemben, amire azonban a jelöltnek semmiképpen sem kell rákényszerítenie magát. A világosság utáni erőteljes vágyakozása miatt a Krisztus-erő vezeti el oda. Ez a hatalmas különbség az okkult tevékenységek és a valódi szellemi folyamat között.
“NIMRÓD HOLLÓI, HA LESZÁLLNAK A PILISBEN,
VISSZATÉR A HEGY GYOMRÁBÓL NIMRÓD ŐSAPÁNK.“
EGY ELJÖVENDŐ SÖTÉT KORBAN A HEGY OLDALA MEG FOG NYÍLNI, S INNEN TÖR ELŐ MAJD NIMRÓD, CSUPA FÉNYTESTŰ HARCOSOKBÓL ÁLLÓ SEREGÉVEL.
a „fogadós”